Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-24 / 301. szám
1991. december 24., kedd % SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY 7 A mi ajándékaink Ez a karácsonyfa a szívünkben, a lelkűnkben és képzeletünkben van. Gyertyát gyújtunk és alátesszük ajándékainkat. Ezeket az ajándékokat mind, ti készítettétek! Szüléiteknek, a nagymamának és magatoknak. Nem pénzért vett ajándékok ezek, hanem sokkal nagyobb kincsek! Nem vehetők meg és nem eladók! Ezek az ajándékok a szív és a szellem szülöttei. A csillagszórós, fenyőillatú, sziporkázó fényben most itt vannak a mi képzeletbeli karácsonyfánk alatt. Az ajándékokért minden megajándékozott nevében köszönetét mond, és további alkotásokra buzdít a ti oldalatok szerkesztője: Vörös Márta A róka és a nyúl A mezőt már napok óta vastag hó borította. A nyuszi éhesen kuporgott a hó tetején, mikor arra jött a róka. — Szervusz nyuszi! — köszöntötte, a róka. — Szervusz róka koma! — szólt a nyuszi gyenge, elhaló hangon. — Beteg vagy talán? — kérdezte a róka. — Jaj, ne is kérdezd! Napok óta nem ettem semmit! — telte a nyuszi. Róka koma ravasz módon kapott az alkalmon, és meghívta a nyuszit vacsorára. Mondván, ő egész sárgarépahegyeket halmozott föl télire a nyáron. Szegény nyuszi sejtette a róka gonosz tervét, de az éhség igen kínozta. A nyuszi igent mondott. Megegyeztek, hogy este találkoznak a rókánál. Gondolkozott a nyuszi miként legyen, hogy jól is lakjon és életben is maradjon. Este aztán mikor jól bevacsoráztak, és látta a rókán, hogy igen izgatott, már szeretné őt fölfalni, rettenetes ordításba kezdett, vonaglott, mint akinek rettenetes fájdalmai vannak. — Jaj, róka koma! — így szólt a nyuszi. — Azt hiszem kár volt megennem ezt a finom vacsorát, mert most már tudom, hogy hamarosan meghalok. — Hogy hogy? — csodálkozott a róka. — Olyan nagy éhség kínozott a havas mezőn, hogy megkóstoltam azokat a fehér golyókat, amelyeket egy zsákban találtam. Most már tudom, hogy erős permetszer lehetett benne. Érzem, hogy itt a vég! Gondolt egyet a róka. — Már csak nem eszem meg ezt a méreggel tele nyulat, hogy még én is elpusztuljak tőle. A nyuszit udvariasan hazakísérte és jó éjszakát kívánt neki. Mikor a róka elment, a nyuszi tele hassal nevetett, hogy túljárt a róka eszén. Méhes Tamás 5. o. tanuló Somogyaszaló Durrogó Ha az iskolából hazaérkezem, azt mondják: Szevasz! Majd jön a kérdés, mi mindig ugyanaz: Mi volt az iskolában? Mi volt? Mi volt? Ugyan, mi lehetett volna?! Apu azt kérdi anyutól: Miiyen napod volt ma, szívem? Választ persze nem vár Senki sem. Furcsa, nem?! Aztán tanulni kell: matek, honismeret, magolni verseket. Anyu horgol, apu olvas, vacsora, tévé, miegymás... Jóccakát gyerekek! Aludni, mindig csak aludni! A csuda egye meg! Mészáros Edit Marcali A hazudós vándor Tisztelt és becsült osztályom! Ahonnan én jövök, ott képzeljétek el, a medve füvet legel, a csiga gyorsabb, mint a szél, a hal pedig énekel. Ahonnan én jövök, ott képzeljétek el, a róka becsületes, az oroszlán olyan gyáva, hogy az már félelmetes. Ahonnan én jövök, ott képzeljétek el, az egér nagyon erős, a nyuszi pedig olyan bátor, mint egy mozihős. Ahonnan én jövök, ott képzeljétek el, nyár-on hullik a hó, télen olyan meleg van, hogy izzad a télapó. Ahonnan én jövök, ott képzeljétek el, étel a nyakleves, a görögdinnyét a ló eszi, és a banán négyszögletes. Nagy Gergő 5. o. tanuló Kaposvár (ÉRVELÉS) Témánk: járjanak-e a gyerekek iskolába? Véleményem szerint: igen! A gyerekeknek bizonyos alapfokú ismeretekre szükségük van már 6-14 éves korukban is! Ahogy a biológiailag bebizonyított tényekből is tudjuk, a 24. évig terjedő életkor a legalkalmasabb az ismeretek, a tudás megszerzésére. Minél előbb, annál jobb — így is szokták mondani. Mert ha az embert a tudásszomj 50 éves korában kapja el, akkor már bizony késő! Egyébként is! A vidám, okos, aranyos lánykáknak és a kevésbé okos fiúcskáknak szükségük van közösségre. Erre legjobb az iskola. Kedvükre csintalankodhatnak, ficánkolhatnak. A közösségben kiteljesedhetnek, az órákon okosodhatnak... Ez tiszta haszon! Véleményem szerint így a gyermekeknek igenis szükségük van az iskolába járásra! Ábrahám Judit Zákány Özvegy Antalné nagyon szegény asszony volt. Amit két keze munkájával megkeresett, abból alig futotta az egyszobás kis lakás házbérére és a legszükségesebbekre, ami neki és két gyermekének, Zolinak és Juditkának kellett. Megadással viselték sorsukat, megelégedtek a kevéssel is. Karácsony előtt egy héttel a gyerekek kérdezgetni kezdtek: — Anyukánk! Kapunk-e karácsonyfát? Tavaly kaptunk, de akkor még élt a mi jó apánk. Hogyan lesz az idén? — Ne aggodalmaskodjatok. Lesz az idén is karácsonyfa. A megszokottnál is többet dolgozott azokban a napokban, hogy jusson karácsonyfára, meg egy kis ajándékra a gyerekeknek. Ezekben a készülődős napokban levelet kapót özvegy Antalné a nővérétől, aki vidéken élt és szintén szegény asszony volt. „De meglátogatott az Úristen - panaszolta a levélben. — Leégett a házikóm, azt sem tudom, mihez kezdjek. A falubeli jóemberek kisegítettek gerendával és zsindellyel, de a mesterembereket ki is kell fizetni, és nekem nincs pénzem. Tudom, kis húgom, hogy te is szegény vagy, nem is azért írok neked, hogy segíts, de valakinek el kell panaszolnom az én nagy bajomat...” — Mit is tegyek most? — vívódott özvegy Antalné. — Fosszam meg a gyerekeket a karácsonyfától és a karácsonyi örömtől? A szegényeken segítsünk először, aztán gondoljunk magunkra! - döntött végül. És elvitte a postára a pénzt, ne maradjon fedél nélkül a testvére. Aztán ahogy múltak a napok, a gyerekek egyre többet kérdeztek a karácsonyfáról: milyen lesz, lesz-e rajta gyertya, meg csillagszóró? Özvegy Antalné meg csak mondogatta: lesz, lesz! Karácsony szombatján, mikor alkonyodott és közeledett a szenteste, gyönyörűen sziporkáztak a csillagok. Özvegy Antalné felöltöztette a gyerekeit és azt mondta nekik: — Ebben az évben az Úristen gyújt nekünk karácsonyfát. Megyünk a szabadba, ott lesz a mi karácsonyfánk! — Az ajtót nem zárja be édesanyám? — Nem zárom. Csak nem akad olyan elvetemült ember, aki szenteste is lopni akar?! Ezzel kivezette a gyerekeket a szabadba és felmutatott a csillagos égre. — Látjátok mennyi gyertya ég odafenn? Ez a Jóisten karácsonyfája, és valamennyit nekünk gyújtotta meg! — Jaj, de szép! —- lelkendeztek a gyerekek. — De hol marad a csillagszóró? Ebben a pillanatban végigszaladt az égbolton egy csillag, majd kigyúlt és olyan szemkápráztató fényt szórt, hogy annál szebbet elképzelni sem lehet.Elgyönyör- ködtek a látványban, és hazafelé bandukolva csak a szép élményről beszéltek. A házikóba belépve elállt szemük, szájuk. Ott díszelgett egy gyönyörű karácsonyfa, rajta megannyi gyertya, alatta ajándékok: meleg ruha, képeskönyvek, cukorka, csokoládé. Mellette egy cédula: Jézuska küldi nektek, boldog karácsonyt kíván mindnyájatoknak! A közelben lakó nemes szívű asszony „varázsolta” a csodát. No, volt nagy boldogságuk, örömük a gyerekeknek. Özvegy Antalné hálatelten egyre csak azt gondolta magában: „A Jóisten megjutalmazza azt, aki a szűkölködő szegényekkel jót tesz...” Faragott ló Az ünnepvárás, a karácsonyi készülődés mindig nagy esemény az óvodában. Gyerekkori élményekből az óvónő javaslatára a kukori- capattogtatás mellett döntöttek. A tűzhelyben lobogó parazsat a villanyrezsó helyettesítette, de a gyertyavilágos kiscsoportban csillogtak a szemek, s míg pattogtak a kukoricák, az óvó néni mesélt. Régmúlt karácsonyokról, egyszerű ajándékok készítéséről, egy árva kislányról, akinek a karácsonyfáján csak becsomagolt kockacukor volt. Nagyra nyíltak a szemek, kitárultak szívek, — persze hitték is, meg nem is a kislány történetét a gyerekek. Aztán folyt tovább a terefere. Ki, mit szeretne kapni karácsonyra? Lett is erre hangzavar! A járóbabától a Barbi-szobáig, a kerékpártól a mesekönyvig rengeteg minden szerepelt a listán. Egymás szavába vágva mondták el óhajaikat. Csak Peti nem szólt, nézte a társait és hallgatott. Az óvó néni végül is megkérdezte: és te mit szeretnél, Peti? —- Én azt szeretném — mondta csendben — ha apukám velünk lenne karácsonykor! A gyerekek értetlenül néztek rá. Az apuka megvan, őt nem kell akarni, mi az, hogy hiányozhat a karácsonyfa alól?! Az óvónő erre elmesélte, hogy egyszer neki is hiányzott az apukája a karácsonyfa alól — csakhogy akkor ő a háborúban volt. Nem is volt karácsonyfa, csak egy ág, rajta egy szál gyertya, és anyukájával csak azért imádkozott, hogy jöjjön haza az apukája. Aztán egyszer meg is érkezett, lerongyolódva, kezében egy faragott lovacskával. Ez volt a megkésett karácsonyi ajándék. Az óvónő mesélt, és magában azt kívánta: bárcsak Peti apukája is hazatérne karácsonyra! Ha nem is egy faragott lóval, de a szívében szeretettel. Mert Petinek az apukára van szüksége! Báli Györgyné OVODASSAROK Az ünnepi asztalra A karácsonyesti ünnepi asztal készítéséhez ti is hozzájárulhattok. A kisan- gyalt rajzlapra rajzoljátok le, színezzétek, aztán például elhelyezhetitek a poharak mellett. A másik az egész asztal dísze. Almába tűzzetek színes gyertyát, szalaggal kössetek rá pici fenyőágat. Szép dísze lehet ez az ünnepi asztalnak.
