Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-21 / 299. szám
1991. december 21., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 125 éve született Tömörkény István Az életértékek írója Vannak, akik szegényesnek, provinciálisnak tartják a magyar irodalmat, abból kiindulva, hogy nyugaton alig ismerik alkotóinkat. Mégis meggondolandó, hogy a kincs akkor is érték, ha el van zárva. S aki kellően olvasott, beláthatja, hogy annyi irodalmi értékünk van, hogy egy egész élet is kevés szinte a megismerésére. Meglehet, ezen értékek egy része csak számunkra fontos, de ilyesmi minden kultúrában megtalálható. Azon már aligha érdemes meditálni, hogy vajon Tömörkény István válhatott volna-e nemzetközileg is ismertté egy olyan Európában, ahol Arany János is lokális érték maradt. Azon viszont sokkal érdemesebb, hogy vajon mi lehet a magyarázata a klasszikus magyar epika mostoha utóéletének. A próza olvasásához valóban némi időmennyiség szükséges, két tucatnyi elbeszéléshez talán még két órányi is, de higgyék el, hogy megéri ez a ráfordítás. Tömörkény István az egyik legjobb magyar elbeszélő, válogatott kötetének mindenki könyvespolcán helye lenne, következésképp az iskolai tananyagban is. A ceglédi születésű író kétévesen került Szegedre, s néhány esztendőtől eltekintve mindvégig ott élt. A siker nem csábította a fővárosba, megmaradt szegedinek. Ő ott volt otthon a világban, s benne is az ottani világ fogalmazódott meg. A szegedi emberek, a szegények, a „célszerű szegény emberek” hiteles ábrázolójának mondják, s valóban, abban a nagy áttörésben, amely a magyar parasztábrázolásban Mikszáthhal kezdődött, s Móriczban ért el újabb, áttöréserejű változást, Tömörkény István az egyik legfontosabb láncszem. Mikszáth Kálmánhoz a jó palócok és a tót atyafiak világa kötődik. Tömörkényhez a szögedieké, s a különbség elsősorban annyi, amennyi a két tájékban és az ott élő népekben található. Az erdők és a dombok a balladás romantikusok is életben tartották, az Alföld porában, a folyami életben az életharcnak nemcsak a gyakorlata, de a szellemi háttere is kietlenebb józanságú. Ám a vereség itt is vereség, s győzelem a győzelem. Az ember nem elpusztulni akar, hanem megmaradni, s ehhez igazából nem is a csatamezőn keresi az utat, hanem a békében. Nagyon sok katonai témájú és világháborús története van az írónak, de itt is az a „célszerűség” mozgatja a szereplők gondolatait és cselekedeteit, amelyik békében is: megmaradni és embernek maradni. S mindezt úgy tudja Tömörkény megjeleníteni, hogy elkerüli mind a túlfűtött pátoszt, mind az érzelgősséget. Akár drámai, akár humoros, akár e kettőt vegyítő a hangneme, közlésmódja tárgyilagos. Az író közvetlenül alig érzékelhető, a háttérben marad, ám a lényeget, a világképet illetően nagyon határozottan jelen van, s a demokratizmusnak kétféle értelemben is következetes képviselője, írásai sugározzák meggyőződését arról, hogy minden ember egyenlő, s arról is, hogy ennek következtében minden emberi élet is egyenlő. S ha az élet a legfőbb érték, akkor azt óvni, őrizni kell, annál is inkább mert békében és háborúban is elemi veszélyek fenyegetik. A századforduló elbeszélője egy újabb század- fordulóhoz jutva is'élő és eleven, széppé formált bölcsességeket ad át a „célszerű szegény emberek” mai utódainak. Vasy Géza TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: Öreg embör napáldozatja F aragó Mönyhért mö- gunta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott egy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtottá az epörfa az ágát. Öreg mán ügön, ez ettűl van. Egy ága levált. Odaesött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát övén esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamz- zon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak. Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök. Leesött a faág. Mönyhért nézte. — Legyűrtél? — kérdezte tülle. A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt. — No — mondta Mönyhért — ha mán legyűrtél, faragok belülied a kis onokámnak kis- kést mög fakanalat. Mán úgy is eluntam itt magamat végképp. A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz. M önyhért mostan elő- vötte a bicskáját. Mögnézte egyik vég- rűl, mögnézte másik végrűl. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Hej, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért. De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba, és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy ideig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lesz belüle, kis kanál az onokának, úgy híj- ják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú. F aragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson, és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben, Isten áldásáért, ó, Mária légy üdvöz. Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billog a kutya élöl, és olyfor- mán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szól- lani hozzá: — A Marcié lössz — mondja neki. — Hallod-e, Matykó, a Marcié. Kanál. Matykó félszömmel adja te- kintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen: — Kár. — Kár beléd az étel, kutya — fakad haragra nagyapó. — No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mög- tépázna vagy egyszer. — Kár — kiabál vissza Matykó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik. Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtették, s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtűi van, mert mindig fehér vót, azér is lőtt a mostani neve a neve neki. Hattyú egy lábával sebösen fejön üti Matykót, hogy mönnyön az útbúl. Matykó kiabált, és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné. — Én nem védlek — mondta most nagyapó —, mert fekete a lelköd. Még Marcitúl sajnálod a kanalat? Hattyú nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csu- dálkozik is rajta. — Au! — így szól. — De ügön — felel neki nagyapó —, ijen vót. No, ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára, és söpri a farka a homokot. — De söpörsz — véli nagyapó —, pedig messzi van még a szombat délután. Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat, és most mán az ág másik feleközetibűl villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul. — No — mongya nagyapó, belegyőződve a dologba —, csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.) M ég kész sincsen töké- letösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbűl. Én édes jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel Ián mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja. — Hozom a paszurt, öregapám! — kiáltya. — Ó, jó kis leiköm — mosolyog nagyapó, és tekintettyei- vel, könnybe lábbadt szömeji nézésivei a gyermökre téved. — Hát hozod? — Ahán — feleli büszkén a Marci, és ezön most mán mosolyognak mind valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászo- lítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá, a ma- lomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök, Doros- mán vötték régön. Azután mén egy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejt hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe ággyá. Azért is az első fejet az üvé. Hozza is az Etel Ián hamar- dosan, nagyapó pedig olyan szépen iszogatja a porcelán bogrébűl, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll, és mén az ereszét alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszörű, egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a hun- cutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. A vval aztán el is mén az öreg humni. Szépen el- nyújtódzik, és fehér hajai a fehér subaszőrbe ele- gyödnek. A nap mán áldozik, épp most van a földszélrűl lebukó- ban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrűl még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy lőhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja, elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó. Matykó fölmönt nagyapó subája vállára, oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magában a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat. Markó Károly kiállítás Csaknem minden, a magyar festészet kezdeteit taglaló tanulmány, könyv, kiállítás id. Markó Károllyal kezdődik. Ő az a mester, aki alkotó éveinek nagy részét külföldön töltötte, és mégis érdeklődve figyelte a magyarországi művészéletet. Aki mindig baráti- lag fogadta műtermébe, otthonába az Itáliában tanulmányúton járó magyar pályatársakat. Aki — eredetileg mérnök lévén — 1845-ben részt vett a pesti parlament tervezésére kiírt pályázaton. S aki, ha megbízást kap, haza is települt volna. És az a művész, akinek elsőül a hazaiak közül, még életében néhány képe múzeumi gyűjteménybe, a Nemzeti Múzeumba került. Szeptember 25-én volt kétszáz éve, hogy Markó Károly Lőcsén meglátta a napvilágot. Ebből az alkalomból nyílott január közepéig látogatható tárlat id. Markó Károly művei címmel a Magyar Nemzeti Galériában. Ezt megelőzően éppen negyven éve volt Markó- életmű-kiállítás. Bár a bemutató sokoldalúan foglalkozik Markó Károly művészetével, többségében mégis rajzművészete kerül Diana a vadászaton (1833) előtérbe. Nyilván annak okán, hogy teljes egészében felvo- Kiegészítve az Esztergomi nultatják a Nemzeti Galéria Képtár és más gyűjtemények grafikai tárában fellelhető anyagával. Miközben terméMarkó-rajzokat, vázlatokat, szetesen kiállították ismert és metszeteket, tanulmányokat, kevésbé ismert olajfestméfelvidéki tájak, és talán legismertebb festménye, a Viseg- rád. Itt az Aggteleki cseppkőbarlang természeti szépségeit, sötét világos árnyalatokkal és leegyszerűsített formákkal visszaadó festménysorozata, és bécsi korszakának mitológiai tárgyú rézmetszetei, kismartoni életképei. Közülük is a legismertebb, Az uborkát tisztító leány, 1831-ből. Mecénásai támogatásával jut el Itáliába, hogy aztán élete végéig ott maradjon. Előbb Rómában és környékén festett, szinte a reneszánsz mesterek kutató elmélyedésével ragadva meg a tájat. Ekkor talált rá arra a tökéletességre vitt stílusra, amelynek lényege a táj művészeti megformálása. Tájképeit kisméretű figurák — mitológiai, bibliai és életképjelenetek — népesítik be. Markó később Firenzébe költözött, ahol tanárává választotta az Akadémia (Ekkor már tagja a Magyar Tudományos Akadémiának is). Leveleiből tudjuk, látása megromlott, nehezen festett, de nem adta fel, élete utolsó napjáig dolgozott. Öregkori rajzai szinte barokkosán mozgalmasak. 1853-ban, három évtized után rövid időre Itáliá- nyeit is. Itt vannak korai tájké- ból hazalátogatott. Ekkor fes- pei, amelyek még más meste- tette meg a Magyar alföldi táj rek hatására készültek. S a gémeskúttalés a szivárványos természeti elkőképek után ke- Puszta című képeit, letkezett magyar várromok, (Kádár)
