Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-21 / 299. szám
1991. december 21szombat SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Rozmaringos karácsonyfa — Végre itthon vagyok megint! — sóhajtja Dudás Mihály és fölnéz a mélyen úszó, Dráva fölötti felhők közé. A fölvégre tekintget. A zsinóregyenes utcasoron, fekete fejkendős asszonyok; sötét, ünneplőruhás férfiak lépnek ki a kiskapukon az enyhén havas utcafényben. „Kemény tél lesz az idei, kutya idő járja már most, itt a határszélen” — gondolja magában. Sóhajtva belép gyermekkora udvarába, a vele korabeli gyümölcsfák alá, tekintgelődik, s azon tűnődik közben: mi lehet az oka az utcán látható ünnepélyességnek. Édesanyja lép ki előtte a konyhaajtón. Ő is feketében. Barna, kiszikkadt kezében rugós metszőollót szorongat.. — Édesmama, miért ez a vonulás az utcán? — Temetés lesz az Imre utcai temetőben, a Drávára nézőben! — Kit temetnek? Felé fordulva mondja: — Kőművest temetnek... jó kezű kőművest — mondja halkan. Igen fontosnak tartja a megjegyzést, merthogy a fia is kőműves volt egykor. Dudás Mihály egy ideig áll maga elé nézve. Lehet, a megszökött éveire gondol, tán a közelgő karácsonyra, a pénztelenségére és sóhajt. Az asszony gondosan dédelgetett, megóvott rózsákat bont ki a duplán átkötött; lassan már merevedő fóliából, lerázva róla a harmatot. — Ezt a néhány bokrot megóvtam a közelgő kemény hidegtől — néz a fiára —, úgy örülök neki. A Dráván túlról erős fegyverropogás hallatszik a távoli hegyek felől. Bombák becsapódásának moraját kavarja a szél, át a víz fölött. — Minket is megbombáztak ezek a szédültek, nem is rég egyik este — mondja a fiára nézve az asszony és belesóhajt a fák közti csöndben. — Nem messzire estek azok a bombák, azt hittem fölgyújtották a várost, az egykori vásártér környékén. Jó, hogy te nem láttad ezt, fiam. Fura világ van most erre mifelénk, ezen az egykoron olyan csöndes határszélen. A túlparton lőnek, bombáznak, sírnak, temetnek, ölik egymást... — Szomorú ez édesmama — mondja a fiú. — Jó, hogy utánam jöttél Mihály fiam. Fogd ezt a raffia- spárgát — mutat a kezében tartott barnás gombolyagra. — Látod, itt már folyton rettegni köll az embernek: partizán már az egész világ! — mondja dacosan. Amíg dolgoznak, egyre halkan beszél a fiához. — Jó kőműves volt az öreg János bácsi.Nagyon szerették a munkáját a szakmában; de a kocsmában is jól elszórakoztatta a köréje sereglőket, a barátait, ismerősöket is. Jópofa ember volt szegény. Igen sokat ólálkodtál körűié gyerekkorodban... A fiú nagyon is jól emlékszik rá. Kocsis János bácsi szívós, kemény ember volt. Mindig olyan lendülettel csapta a mennyezetre a habarcsot, mintha az eget is be akarta volna vakolni. Emlékeiben kutat a fiú. — Látod Misi fiam, milyen feledékeny vagyok már?! Menj vissza a kertbe és vedd ki azt a kis borókát ott a drótkerítés mellől. Azt is elviszem és odaültetem a sírjára. De két szál rozmaringot is akartam idekötni a rózsák mellé, a kis borókára. Segíts, vágd le azt a két hosszú szálat, ott a muskátlik melletti cserépből — int az udvari kétszárnyas öreg ablak felé, melyet már csak a szentlélek tart ott, hogy ki ne essen a vályogfalból. — Siessen, édesmama, mert még elkésik —, szól halkan anyja után Dudás Mihály, amikor látja, hogy megáll a házuk sarkánál, és arca elé emelve a csokrot, meg a kis borókát, megszagolja. — Még van illata is, fiam — mondja boldog elégedettséggel a tekintetében. Aztán szigorú arccal visszafordul. — A temetőből fiam, nem lehet elkésni. Rózsa, rozmaring, boróka, árva fenyő, temetésre való. Odateszem majd mindet a kereszt mögé, a kis árva borókát meg a friss föld közé dugom. Elültetem, hirdesse a karácsonyt. Tudod fiam, azt szokta János bácsi mondani, amikor erre mifelénk járt és a határ felé menet néha benézett hozzánk: „Katicám! Itt maguknál teremnek, itt vannak a legszebb rózsák”. Most viszek neki a szebbjiből. Anyja fekete fejkendős alakját elnyeli az utcasarok. Mihály arra gondol: nemsokára megint új év következik. Körűié sötét ruhás nénik lépnek el. Már a temetőhöz közeledik az anyja. Köszönnek a nénikék. Kezükben virágcsokor. Tempós léptekkel, csöndes ütemmel a temető felé tartanak.... Mintha fiatalon látná őket, régről, egész kisgyermekkorából. Furcsa remegés futkos benne. Az ól mögötti vén körtefán fázós gerlék, vadgalambok virrasztanak. Ide-oda röptűk csillogó hószilánkokat sodor a fagyos főidre, a kopasz ágak hegyéről. A Zimonyán túli dombon gubbasztó akácok mögötti kis utcában hirtelen fölsír a lélekharang. Megemeli a sapkáját, egy ideig morzsol- gatja maga előtt, majd visszateszi a fejére. Tűnődik közben: vajon ki örökli majd a hűvösen hallgató függőónt, a megkopott tompaélű ajax kalapácsot, a somfanyelű habarcsserpenyőt, a fényes kőmű- vesskanalat, a habarcsos ládákat? A kálváriadomb felől föltárnád a déli szél. Kavarodik az ágyúdörgés és a szirénazúgás gépfegyverropogással. A nemrég lesodort keresztek, sírok már helyreállíttattak a nagytemetőben. Miért bombázták meg az én szülővárosomat? — tűnődik Mihály. Aztán sóhajtozva ballag az úton. Mintha a házak János bácsi helyett beszélnének: „Itt élek majd tovább a falvakban, az új kéményekben, a beton alapokban...” Vajon megered-e a rozmaringos karácsonyfa? — tűnődik tovább. Fönt komor felhők gyülekeznek a tetők fölött. Nézi őket. A szemközti öreg fasoron fekete kányák gyülekeznek: Egy csúzlis fiút lát, aki drávaii kavicsot röpít közibük. Barcs János Mohácsi János, akit a barátai Mohának becéznek (Fotó: Kovács Tibor) Mohácsi János — vagy ahogy a barátai rövidítik nevét, egyszerűen csak: Moha — Ármány és szerelem-átdolgozása a tavalyi mannhe- imi Schiller-fesztiválról nagy szakmai siker birtokában érkezett haza. Hát ha még a színi-ítészek láthatták volna ugyanezen Schil- ler-műnek egykori pinceszínházi változatát Pesten... Hogy nem látták, nem változtat a tényen: e sorok megjelenése már a német- országi Mannheim városában találja öt, és — lelki szemek láthatják — jaj neked, ám javadra Haramiák... Utazását megelőző napon beszélgettünk múltról és jelenről a Csiky Gergely Színház „saját nevelésű" fiatal rendező tehetségével. — Miként ítéli meg az Ármány és szerelem szakmai körökben kivívott komoly elismerését? — Valóban igen nagy siker volt, mert a szakmán kívül senki sem nézte meg...— meséli a manírokat nélkülöző tornacipős rendező. — Egyhar- mad nézőtér előtt ment, állati nagy sikerrel, csak nem látták. Legalábbis a nagyközönség. Ezt követően a mannheimi színház prózai részlegének igazgatója kért fel vendégrendezésre. — Miért épp a Haramiákra esett a választás? — Kérték tőlem néhány mű címét, amivel szívesen foglalkoznék. Tisztességből írtam be ezt is... Sajnos, kellett nekik. — És milyen választási lehetőségeket hagyott? — Szerettem volna színre vinni Bulgakov Rettegett Ivánját, vagy a Tévedések vígjátékát, „nagyban”. — Most itthon, mit gondol arról, hogy Németországban, németekkel, németeknek kell színházat csinálnia. — Eddig csak nagy vitáink voltak, merthogy természetesen átdolgoztam a darabot. Nem úgy állnak hozzá odakint, mint itthon. Mert itt lecsinálják, ha a Bánk Bánt szétvágom, átdolgozom. Senkit nem érdekel. Kint ez szentségtörésnek számít, és nem tudom miért, mert ugyanakkor rendesen szétdarálják ők is a színpadi műveket. — Kik képviselik a „harcot” a másik oldalról? — Igyekszik mindenki. Néha persze ennek vannak előnyei is, mert ők mégiscsak színházi szakemberek, tudnak olyat mondani, ami - nekem nem jutna eszembe. Két dramaturgot osztottak a darabra,- mindketten bölcsészek, és elképesztő rössel estek neki a dolognak. „A brutális dolgok brutálisan történnek” „Moha” Mannheimbe ment — avagy pengeváltás Schiller: Haramiák-ja okán Minden névelőért megküzdötted — Mennyire dolgozta át a Haramiákat? — Az úgy, ahogy van elő- adhatalan. így is előadhatat- lan, ahogy én átírtam... Kétszáz oldalas mű. Ha egy „becsületes” ember megcsinálja, nem úgy, ahogy én szoktam, akkor minden egyes oldal legalább egy perc, szünetekkel, esetleges csúszásokkal veri a négy órát. És azt én nagyon nem szeretem. — Milyen fázisokban készül a produkció? — Most Julián Ria dramaturggal, Khell Zsolt díszlettervezővel és Fuksz László zeneszerzővel megyünk Mannheimbe, és kezdjük a próbákat. Karácsonykor hazajövünk egy hétre, bemutató február közepén lesz. Egyszer már jártunk kint, akkor a dramaturgokkal, és a jelmeztervezővel egyeztettünk. Az utóbbi már Jelenet A Nagy Romolusból akkor feladta... Mohácsi János a közgazdasági egyetemre járt, amikor egy pinceszínházi amatőr előadás, Schiller Ármány és szerelem-jének hire eljutott Kaposvárra. 83-ban került a Csiky Gergely Színházba, mint csopi (csoportos szereplő), majd nem sokkal később „kalózakcióként”, magánszorgalomból színpadra állította — úgy mohácsisan — a Bánk Bánt. Bemutatták. — Rendezései alapján — ahogy jómagam látom — Ön egy igen kemény, embertelen világot él meg, brutálisát, erőszakosat. És ezt a keménységet, brutalitást maradéktalanul adja vissza a színház, amit csinál. — Nézze, a brutális dolgok brutálisan történnek. Ezen nincs mit szépíteni. A jó dolgok azok jól történnek, meg szépen. A csúnyák meg csúnyán. Ez van. Az persze létező dolog, hogy ezeket el szokták esztétizálni, azt meg én nem „csipom”. Mint ahogy azt sem, ha a szép el van esz- tétizálva. A szerelem és a gyilkosság is akkor jó, ha megtörténik. Egyébként meg azt veszem észre, hogy legalább annyira irritálja a nézőket, ha a szerelem történik meg a színpadon, mint amikor a gyilkosság. — Az Ön színháza igénybe veszi az embert, ami nem baj, sőt... — Olyan ritkán járnak az emberek színházba, hát ha már valaki elmegy, akkor kap-- jon is valamit, azon túl, hogy jól érzi magát. Én is azt szeretem, amikor lenyűgöz valami. Persze operettisztikusan is meg lehet szólalni, amikor az ember belecsobban egy kád meleg vízbe. Ez egy létező ügy, és nem is kritizálom. Csak én nem ezt szeretem. — Szívesen megoldana egy operettet is ? Ahogy kell. — Nem tudom mi az, „ahogy kell”. — Ahogy látja... — Belátható időn belül kész lesz. Jövőre vagy az azt követő évadban... — 1987-ben Mrozek Rendőrségénél „asszisztált" amikor azt mondta, tizenhat éves kora óta készül a Tévedések vígjátékára. Vannak még ilyen éveken át érlelődő darabjai? — Csak ilyenek vannak. Eltekintve a Haramiáktól. Az ember olvas vagy lát valamit, ami aztán megragad benne. — De mégsem úgy, ahogy van, merthogy ezután jön az átdolgozás. Ilyenkor nem a saját, magában lévő darabot írja tovább? — Nem. Arról van szó, hogy az írók — trehányságból vagy ízlésbeli különbségek okán — nem mindig írják ki magukból a dolgaikat. — Milyen darabok vannak még Önben? — A tárban? — Igen. — Hát azt nem mondom meg. Kétségbeesetten kap- dosnának utánuk. Balassa Tamás
