Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-09 / 263. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. november 9., szombat j Szirmay Endre: A HAZAM... HAZAM... Mikor a közösség és a magam sorsa az élet-halál teljességében szabaddá válik, mikor a vágy, a hit és a valóság egymásra találnak cselekedeteinkben — megszületik bennem a haza. A vállalásban és az azonosulásban megjelenő életszíntér. A mai és a mindenkori haza. Az egyetlen. Haza a föld, az éltető, tápláló talaj. A barázdák omló rögei, a kertek ápolt gazdagsága. A vízmosások nyirkos lehellete, a dombok álmatag hullámzása. A kövek szótlansága, vártálása, őrködése. A por finoman szitáló, selymes lisztje, az avar kesernyés, őszi illata. Haza a vizek sürgető sodrása, hűsítő ölelése. A tavak mélységének titkokat fölvető tükre. A források jóízű, biztató üzenete, a mélységek tápláló bölcsessége. Haza a fények árnyakat űző csillogása, a szelek cirógató, fésülő dorombja. A táj anyásán ölelő, becéző ringatása. A szülővidék fölnevelő szelídsége, a csönd józanságot érlelő szava. Haza az utak lüktető futása, az indulás és a megérkezés egymást ölelő körpályája. Szárnyalás a ködből a nyílt terek felé. A beteljesülés lehetősége, a remények megvalósulása. Haza a vágyak fáklyáinak messze világló tüze, a lobogó szándékok biztatása. Az esetlegességek és a valóság ütközése. Haza a kibontakozás szenvedélye, a lehetőségek és a megvalósulás emberformáló egysége. A beteljesülések gazdag színtere, a történelmi kórusok messze zengő éneke. Haza a föleszmélés, a fölemelkedés, az emberré válás lehetősége és kivirágoztatása. Önmagam fölismerése, boldogulásom ígérete, embertársaim megbecsülése. Haza az anyanyelv varázsa, tündöklése, ereje, gazdagsága. A gondolat és az érzés világot átfogó megjelenése. A tér és az idő mérhetetlen távlatainak szárnyalása, átölelése. Önkifejezés és kapcsolatteremtés a világgal. Haza a történelem eszméltető és emlékeztető tanítása. A múltak áldozatainak és tévedéseinek eligazítása; a jövőt formáló szándékok útmutató erreje. Amfiteátrum, ahol az igazak és a bátrak győzelmi zászlót emelhetnek a magasba. Haza az életünk színtere. Az első mosoly biztató fölvillanása, az első sírás keserűsége. Az első lépések — az első megfutamodások. A józan megbékélés komolysága; a felelősség bátor vállalása. Mélyükön ott zsong az anyai bölcsődal, ott villog a gyermekkori mesék tündérvarázsa, ott komolykodik a felnőtté serdülés felelőssége; ott lobog az érett ember áldozatos hűsége. Haza a becsület fölmérése, boldog elfogadása. Igazodás a tisztesség fényeihez. S hirdetjük mértékeink rendjét, a küzdelem józanságát, a másokért vállalt aggodalmat és oltalmazó áldozatot. Haza a Szabadság jelző fénye, izzó parazsa, termő és teremtő gazdagsága. A jövő akadályos útjainak fölszabadítása, a fejlődés, a kibontakozás lobogó tüze. A lehetőségek közül mindeneket megbizonyosító erő, a mával megalapozott jövő. Haza a béke tündöklése, ragyog- tatása. A tétlenség, a közöny, a langyos semmittevések félresöprése, a tehetetlenség szenvedélyes cáfolata. A tettekben megjuhászodó bizonytalanság fölfényesedése, a teremtő gondolatok, az áldozatos munkáskezek éneke. Haza a szerelem otthona, melege, fészke, tisztasága. A kedves, a társ, a barát, a család fölemelő, őszinte megváltása és vállalása. A múltak tanúságaival a jövő meghirdetése és elfogadása. A teljesség emberi kivirulása másban és magunkban. Az élet végtelen folyamatának zengő szimfóniája. A jövő kiteljesedő igézete. Haza a megérkezés, a küzdelmek biztos, oltalmazó réve. A hitványságok szétfoszlása, a gyávaság szét- porlása, a sohasem elég bizonyossága, a közösség hívó zászlainak súlyos suhogása. Haza az egyéni felelősség fölismerése. A tisztességesek nyílt toborzása a közösség javára. A megbizonyosodás, hogy az én munkámból, meg álmaim kivirulásából épül föl mindnyájunk igaz otthona. Haza a munka, az alkotás értelme, haszna, öröme. A dolgos kéz ásófordítása, a kalapács lüktető ritmusa, a lézersugarak terelése, az okos szó melege, az értelem fölszárnyalása. Az emberi szellem teremtő hite; példamutató, sorsfordító bátorsága. Haza a véglegesnek hitt igazságok harangszava. A mindnyájunk boldogulására egy emberként vállalt cselekedetek biztatása. A szándékok és a tett összecsengése. Az embert szolgáló alkotások gazdagodó sora. A nép, az emberiség java. A haza nem adatott; nem kényszerű korlát. A hazát választjuk és vállaljuk (vagy nem vállaljuk) egész valónkkal, meggyőződésünkkel, életünkkel. A haza fölemeli arcunkat, szárnyra veszi lelkünket, s megtanít nézni és látni, vissza és előre, föl és magasan — messze. Haza a terület, a nyelv, az eredet, a történelmi múlt akaratban és cselekvésben kifejezésre jutó egysége. Az emlékek, az érzelmek, a szokások, a hagyományok emberformáló és közösségteremtő ereje. Lehetőség a sokféleségben. Azonosulás mindazzal, amit a haza nekem adhatott — adott, s fejlesztése, kimunkálása, megőrzése és továbbha- gyományozása mindannak, amit megtartottam, gazdagítottam, építettem — mindnyájunk javára. aranyhidat. A színek dinamikáját, a ropogós árnyalatokat kedvelem. Ha párásabb a levegő, akkor oldottabban dolgozom, ha nem, akkor keményebb színeket használok. Tanúként szeretnék ott lenni a Balaton minden rezdülésénél. Megszállottan keresem-kuta- tom a kánikula fény-árnyék-já- tékait, és a dühös, jeges napok hangulatát is vissza akarom adni. Eképp vagyok a Zseliccel is. Az ember vágyik arra, hogy megfessen egy zselici vihart. Az egyik kép szüli a másikat... Farkas Béla gyakran tölt éjszakákat egy-egy képe mellett. A fáradtság helyett az öröm ül ki arcára, s a pár órás pihenő elegendő, hogy újra a katedrán meséljen a rajz és a festés szépségéről vagy a művészettörténet korszakairól. Szavai értő fülekre találnak. A Farkas-tanítványok műveit gyakran díjazzák a kiállításokon, gyormekrajzpályá- zatokon. A hajdani tanulókból néhányan örök jegyességet kötöttek a képzőművészettel; rajztanárok, dekoratőrök, iparművészek emlegetik tisztelettel a tanár urat, akinek legújabb, Balaton ihlette akva- relljeivel az ősz végén Antver- penben, majd Genovában ismerkedhet a publikum. A feleséget — mint első kritikust — arról faggatom, milyen egy festőművész-tanárral élni. — Én nagyon szigorú vagyok Bélával szemben — feleli Mocsári Mária. — Őszintén elmondom, mit tartok jónak a képen, s melyiket dobnám el. Mert az akvarellt nem lehet újrafesteni. Béla viszont elfogult velem. Amikor látja, hogy hat-nyolc órai munkámat fejtem vissza pontatlan számolás miatt, szinte meg tudna őrülni. Mindig azzal nyugtat: „Nem látja azt senki, hogy hibáztál, csak te! ’’ Nekem viszont ez elég, s Bakay Erzsébet iparművész tanácsát megfogadva, ha felfedezem a hibát, már bontok is. Kettőjük műfaja annyira más, hogy nem lehetnek egymás riválisai. A ház asz- szonyának tíz évvel ezelőtt tetszett meg a szövés, a kézzel készített textilek. Akkor döntött úgy, ő is megtanulja e mesterség fortélyait. Sopronba járt tanfolyamra, és Bakay Erzsébettől leste el az alapokat. A kész munkákat azóta mindig megmutatja mesterének. — A régi népi szövéssel kezdtük — mondja Mocsári Mária. — Majd azt a feladatot kaptuk, hogy a népi elemeket ötvözve próbáljunk modern lakásokba textileket készíteni. A rusztikus skandináv szobabelsőkhöz és az Ikea-búto- rokhoz tervezek fali- és futószőnyegeket, párnákat, térítőkét. Most éppen barátainknak szövök egy faliszőnyeget. Fotó: Gyertyás László A feleség — felüdülésként és pihenésként — gyakran hagyja ott a szövőszéket, hogy gondolatait gobelinben fejezze ki. Nem a régi korok hangulatát idéző virágcsendéletekbe és romantikus tájképekbe feledkezik; hanem az úgynevezett francia gobelinnel foglalkozik. Ezt is szőni kell, de egy másik, nehezebb technikával. Ő is — csakúgy, mint férje — hajnalig képes dolgozni. A hangulat újabb képre ösztönzi. Türelmetlen; szeretné mielőbb látni munkájának eredményét. Mocsári Mária alkotásait nemcsak Kaposváron csodálhattuk meg, hanem a határokon túlra is eljutottak már lakástextiljei. A pedagógus-házaspár büszkén említi: gyermekeik, a 13 éves Dávid és a 10 esztendős Lili is ügyesek. Dávid grafikával foglalkozik, de nemrég karikatúrát készített tanárairól az egyik órán. A dekorációhoz is van érzéke, csakúgy, mint Lilinek, aki elsős kora óta fest, és minden pályázatra elküldi munkáit. Farkas Béla hatszögletű műtermébe megy, s lenyomja a magnó gombját. Louis Armstrong muzsikájára születik a lazúros, pasztellár- nyalatú kép. A feleség Beatlest hallgat, s közben szaporán jár a keze a készülő szőnyegen. Az ajtók újra becsukódnak... Lörincz Sándor Balatoni fény-ámyék-játék Akvarell és gobelin A tágas fonyódi lakásban két műterem. A nagyobbikban Farkas Béla álmodja papírra a természet színeit. A kisebbikben felesége, Mocsári Mária sző vagy készíti gobelin-képeit. A műteremajtók csukva; a két művész külön dolgozik. Csak a kiszűrődő dallamok tanúskodnak az alkotás gyö- nyöréről-gyötrelméről. A Farkas házaspár hét éve él a Balaton-parton. Ott, ahova régóta vágyott a ház ura. A nyaralások vagy a röpke hétvégi kiruccanások nem voltak elegendők ahhoz, hogy az ecset mestere aprólékosabban szemügyre vegye a balatoni tájat. Vízszomja volt — így is fogalmazhatnék —, hiszen csakúgy, mint a roueni székesegyház festője, ő is minden napszakban szerette volna megörökíteni a látványt. Kaposvár után ide, Fonyódra érkezett haza... — A Magyar Bálint Általános Iskolában tanítok heti húsz órában. Korábban szak- felügyelő voltam, s kaposvári éveim alatt váltogattam az iskolákat — mondja Farkas Béla, és a múltat idézi: — Mivel apám református lelkész volt, kellett némi protekció, hogy a tanítóképzőbe bejussak. Ezután rajz-földrajz szakra jártam, és 1960-ban szereztem tanári oklevelet. Egy év múlva már szerepeltem az őszi tárlaton, s azóta rendszeresen kiállítok. A képzőművészek megyei szakcsoportjának lettem a tagja; olyan egyéniségekkel együtt, mint Z.Soós István, Ftuisz György, Gerő Kázmér és Lóránt János. Farkas Béla — bár a családban nem volt festő-ős —, már gyermekkorában szeretett rajzolni-festeni. A tehetséges fiatalemberre Jakuba János figyelt fel. Őt tartja mesterének. Az eklektikus lakásbelső becses darabja a nappaliban lévő Jakuba-kép. A tanítvány rátekint, amikor elkészül egy-egy képével. A szellemi-művészi rokonságban lévő társnak megjár a csendes főhajtás... Hazai kiállítások követték egymást a termékeny évtizedek alatt, amelynek csúcsa a Székely Bertalan-díj. A meghívások ösztönözik az alkotásra. S minden bemutatkozáson új anyaggal rukkolt elő. Kedvence az akvarell, s az olajtechnikát sem hanyagolja. A témát pedig a hol háborgó, hol nyugodt víztükör és a part világa adja. Szakfelügyelőként bejárta a megyét; a legeldugottabb, s így az érintetlen természet vonásait magán viselő helyekre is eljutott. Skiccek tucatja készült, amelyből még most is merít a festőművész. — Szeretem a zselici tájat is, de a víz az igazi — vallja. Korábban balatonmáriai nyaralónkból jártam le a partra, és a nyári Balatont festettem. Most azonban bármeddig ott időzhetek, és figyelhetem a focfrokat, habokat, vagy az
