Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-07 / 261. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — GYERMEKEKNEK 1991. november 7., csütörtök Múltunkból A somogyi embernek a „csákány” szó hallatán elsősorban nem a lapos élű, két végével bontásra, feszítésre szolgáló eszköz jut eszébe, hanem a Balaton déli partjától és Marcalitól nem messze eső település. A csendes kis faluról azt viszont kevesen tudják, hogy egykor híres erősség volt, része a török ellen felállított végvár-rendszernek. Eredetileg a ferencesrendi szerzeteseknek állott ott kolostora, de amikor mind fenyegetőbben portyáztak erre is a törökök, akkor Kanizsa várának kapitánya, Tahy Ferenc megparancsolta, hogy a kolostort katonai intézménnyé kell átalakítani. Csákány várát egy olasz származású, de a bécsi udvar szolgálatában álló Giulio Turco nevű hadmérnök leírásából ismerjük. Turco leírásából és Palat Jeromos építőmester leveleiből tudjuk, hogy a lankás környzetben levő szép várban legalább 150 vitéz lakhatott kényelmesen, azonban a vár a töröknek nem tudott ellenállni. Aki abban bízik, hogy a csákányi várnak legalább az egyik szegletét láthatja, netán lefényképezheti, annak csaCsákány és vára latkoznia kell. Védőműveit az idők során lerombolták, és csákány csapott le a ferencesek egykori építményeire is. Ami mégis megmaradt belőle, az az új templom és az 1788-ban alapított plébánia épületének része lett. Mindössze három kis szoba őrzi máig a török-magyar villongások emlékét. No meg az úgynevezett Pogányvár, amely a falutól nem messzire, a ma legelőként használt Várrét közepén magaslik. Ez feltehetően a csákányi helyőrség őrhelye volt, de hogy miféle építmény állhatott itt, azt egyelőre senki sem tudja. A fő utcán áll két nemesi kúria, az egyik a Pajzs családé volt, a másik pedig a Her- telendy famíliáé. Az előbbi helyét egy 30 méter magas ezüstfenyő jelzi messziről, a másikét lucfenyők, platánok, óriási hársfák. Óvodássarok Egy kisóvodás keservei Böbe már jó néhány napja óvodás, de délelőttönként az óvónéni kezét fogva csak sírdogál. Sírdogál? Peti szerint bőg, Jutka szerint tutul, Tamás szerint sivítozik. A gyerekek jó ideig türelmesek voltak, tették a dolgukat, játszottak, hagyták, hogy az óvónéni vígasztalgassa Böbét. Az pedig már századszor kérdezte: Mikor jön már az anyukám? Az óvó néni türelmesen ismételgette: Hamarosan! Közben mindennel próbálkozott: építés, főzőcske, képeskönyv, kirakó — de Böbe folyton csak követelte a mamáját. Egyszer aztán Tibiké megsokallta a dolgot, előhúzott a nadrágjából egy agyongyötört rágógumit, a kislány szájába gyömöszölte: Finom, csak rágjad! — mondta határozottan. Az óvó néni elcsodálkozott a jószívűségen, mert Tibi eddig nem osztotta meg senkivel napi csemegéjét. Persze a gumi nyomban a'földre hullott, a rimánkodás még hangosabb lett. Ekkor Kati fordult az óvónénihez: Nem tudnád a száját egy kicsit befogni?[Az óvónéni nemet intet. „Akkor hagyd, majd csak elfárad!” Ám Böbe erre újult erővel zengte: Az anyukámat akarom! Mikor jön az anyukám? Ebéd után aztán megérkezett a várva várt mama, és végre csend lett. Ám másnap, harmadnap minden kezdődött elölről. Csak egy valami változott: Tomi fülvédővel érkezett. A gyerekek köréje sereglettek pillanatok alatt, Böbe azonban csak távolról méregette Tomi fülén a mutatós kismackókat. Mindenki kézbe akarta venni, megpróbálni, de Tomi konokul kitartott: Majd ha Böbe baba nem sír, megpróbálhatjátok! Másnap csoda történt. Nem tudni, hogy Tomi fülvédője tette-e, de csend volt, sőt ebédkor már eszegetett is Böbe. Azon aztán már mindenki csodálkozott, hogy amikor megérkezett a mamája, Böbe elébe szaladva azzal fogadta: Holnap is jövök! Báli Györgyné ©I ______ 8p _____ÖOÖ_, © oQO(j6)poo®l r 02©kL) I© KörbeKörbe írjátok be az alább felsorolt neveket a kör sugaraiba úgy, hogy a külső, számozott körökbe kerülő betűk folyamatosan olvasva egy magyar író nevét adják eredményül. ANNA, IRMA, JENŐ, KUNÓ, MÁTÉ, OLGA, OTTÓ, RÓZA, (A megfejtésnél a rövid o és a hosz- szú ó között nem kell különbséget tenni.) Kutya - macska barátság HÁROM r~ ' ARANYKRAKAR AVESES. J ÍRTA: äXARWA/CoLTAN > TANUJ-Ó. _ __ T örő István Dió-kopogó Körbe-körbe pörgő lábbal járunk dió-kopogóst, a bokánkat összeverjük, táncot lejtünk, ropogóst, rőzse ropog, dió kopog, szikráznak a gesztenyék, körbe-körbe tipeg-topog arcunkon láng nyelve ragyog, pattog szerte a vidék. Diótörő-kopogó, ez a tánc de csudajó, körbe-körbe karikába, törjön el a szúnyog lába! Addig járom, míg a lábom, fáradt botot el nem hányom, ez a nóta, ez a tánc, kihuny a tűz, hamu lesz csak, járjuk, járjuk szaporán! Csalafinta tudod-e... ...hogy ha három fiú három pohár tejet három perc alatt iszik meg, akkor hatvan fiú harminc pohár tejet ugyancsak három perc alatt fogyaszt el. ...hogy egy nyuszi egyszerre három felé csak úgy tud menni, ha három egymás mellett álló nyuszi felé igyekszik. Mint minden gyerek, Péter is nagyon szerette az aranykrajcárt, — ami persze nem volt aranyból, csak úgy fénylett. A szülei egy este a gazdag nagybácsihoz készültek vendégségbe, és magukkal vitték Pétert is. Míg az öregek tereferéltek, Péter — minthogy nagyon unatkozott —, ide-oda mászkált a fényesen kivilágított szobákban. így jutott el egy különösen szép, bútorokkal és csecsebecsékkel berendezett szobába. Legjobban megtetszett neki ott egy kis törpe agyagszobra. Görbe lábán bocskor volt, hosszú ősz szakálla a térdét verte, fején hegyes süveget viselt, hátán pedig fonott kosarat cipelt. És egyfolytában mosolygott a kis törpe. — Vajon miért mosolyog? — töprengett magában Péter, s közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse. Ekkor tekintete a törpe kosarára esett, s most már megértette a boldog mosolygás okát. A törpe kosarában ugyanis három aranykrajcár volt! — Három aranykrajcár! — Sóhajtott vágyakozva Péter — ilyen kinccsel egyetlen pajtásom sem dicsekedhet! Ól Ha az enyéim lennének! Mardosta a vágy, aztán hirtelen gondolt egyet. Egyedül volt a szobában, szíve úgy kalapált, majd kiugrott a helyéből, újra és újra körülnézett, de végül is remegő kezét kinyújtotta a törpe kosara felé. És a következő percben már ott érezte markában a három aranykrajcárt!... Éppen idejében. Mert ebben a pillanatban felhangzott édesanyja hívó szava: Péter! Gyere, indulunk haza! Gyorsan zsebébe rejtette a kincset és botorkálva indult kifelé. Otthon azonnal ágyba bújt, persze vitte magával a három aranykrajcárt. Szinte rázta a hideg a boldogságtól és valami ismeretlen félelemtől. Görcsösen szorongatta markában a kincset, és csak nehezen és későn tudott elaludni... Egyszer csak ott állt előtte a kis törpe. De most nem mosolygott. Arcán ijedtség ült, ajka sírásra görbült, s Péter felé tartotta üres kosarát. — Add vissza a három aranykrajcáromat! — Miféle aranykrajcárokat követelsz?! — Amiket kivettél a kosaramból! — Én nem loptam ki semmiféle aranykrajcárokat! — tagadta Péter és még görcsösebben szorította össze a kezét. A törpe erősködött. — Én nagyon is jól láttam! Csak nem kiálthattam rád, mert mi, törpék, a vasorrú bába átka miatt éjfélig nem tudunk sem mozogni, sem beszélni, csak látni és érezni tudunk... Éjféltől kakaskukorékolásig szünetel a varázs, ezért jöhettem el csak most az aranykrajcáraimért. Add visz- sza, ez volt minden kincsem, minden örömöm... Péter tovább tagadott, mire a kis törpe megfenyegette: — Ha nem adod ide szép szóra, majd ideadod másként! — ezzel gyorsan eltűnt. Csakhogy a szoba egy pillanat alatt tele lett törpékkel, manókkal, s a különös sereg élén ott állt a kifosztott kis törpe, és fenyegetve mutatott Péterke felé: — Ott van ni a tolvaj! Fogjátok meg, kötözzétek össze! Péter ettől úgy megijedt, hogy sikoltva menekült, kipottyant az ágyából, és felébredt. Még a reggelinél is mardosta a lelkiismeret, de igazán akkor vált lángvörössé, mikor édesapja így szólt hozzá: — A nagybácsi csókoltat, és ezt a három aranykrajcárt küldte neked. Pont olyanok, mint amilyenek a törpe kosarából eltűntek. Péter magában nagyon res- tellkedett. Felkerekedett, elment a nagybácsihoz, hogy köszönetét mondjon az aranykrajcárokért. — Szívesen adtam — mondta nagybácsi — jó gyerek vagy, megérdemled! Péter majd elsüllyedt szégyenében. — Csak azt tessék még megengedni, hogy a törpét, melyet tegnap az egyik szobában láttam, újra megnézhessem! Péter dobogó szívvel lépett a szobába. A törpe most nem mosolygott. Péter melléje osont és a három aranykrajcárt gyorsan belecsörgette a törpe üres kosarába. Aztán kisietett, de az ajtóból visszapillantva még látta, hogy a kis törpe ismét boldogan mosolyog utána... Mackó- történet Igaz mese Márta, a mackómama valahol a Tátrában adott életet két egészséges fiúgyermekének, melyekkel a nyáron addig rémítgette a turistákat, amíg Zakopane környékére kijárási tilalmat is elrendeltek sötétedés utánra. Végül is többhónapos hajsza után sikerült befogni a családot, és a wroclavi állatkertbe szállásolták el őket. A szabadsághoz szokott, immár másfél éves kismed- véket azonban elfogta a honvágy, — és egyelőre ismeretlen módon — kijut- tottak az akadályokkal jócskán körülvett kifutójukból. Az állatkert látogatói körében egy napon hatalmas pánikot keltett, amikor köztük termett két, mintegy nyolcvankilós medve, melyek aztán ösztönüktől hajtva hamarosan megtalálták a kijáratot és elindultak felfedezni Wroclavot. De a városba vezető úton összetalálkoztak az állatkert könyvelőnőjével, aki láthatólag a leltárhiány rémétől jobban félt, mint a medvéktől, s esernyőjével egészen a ketrecéig kergette vissza az egyik medvét. A másiknak sikerült megszöknie előle, mert felmenekült egy hatalmas fa ágai közé, ahonnan egy napig nem is tudták lecsalogatni még ínyencfalatokkal sem. így történt, hogy kábító injekciót lőttek belé, s álmában vitték vissza a ketrecébe. Hogy azóta mi történt, arról nem szól a mese. Elképzelhető, hogy a bocsok szomorúak és éjszakánként a Tátrai Nemzeti Parkról álmodnak.
