Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-06 / 260. szám
1991. november 6., szerda SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Lefesteni vagy megfesteni — nem mindegy Együtt él a Balatonnal Hetven éves Szikra János festőművész A Számvevőszék a homlokát ráncolja Érdekek a kultúrában Ünneplőbe öltözött a tó. A fonyódi, Jókai utcai műterem ablakaiból lenyűgöző a november eleji őszi panoráma. Zsuzsa asszony, a festő felesége fedezi föl, hogy a kikötőből elindult egy kis hajó. A kék vizen hattyúfehéren úszik a motoros, tört fényű hullámokat kavar maga körül. Megszólal a festő, aki a látványt ekképp írja le: — Ünnepi a hangulat. A tó színe türkiszes, a hegyek kobaltkékek. Ilyet csak a tengeren lehet látni. Állandóan figyelem a tó lélegzetvételét. Együtt élek a Balatonnal. A műteremben festői csendélet: a fél évszázados pálya kiterített térképe megannyi újság, folyóirat, kiállításokra szólított meghívók, levelek. A falakon ismerős képek, Bernáth mester dicsérte: csendélet ködbevesző balatoni háttérrel, balatonberényi pincesor, a fonyódi szúnyogsziget halászhajói és egy emlékkép a feledhetetlen.párizsi tanulmányúiról. Szikra János pályája ugyan nem úgy indult, hogy elsősorban a Balaton festője lesz, mégis azzá érett. Meséli: akik tucatnyi vászonnal a hónuk alatt érkeznek a tóhoz, csupán lefesthetik a gazdag látványt, ám megfesteni csak az tudja a Balatont, aki ismeri is. Egry Józseffel 1950 nyarán találkozott Badacsonyban. Szikra képei nyíltan mutatják, hogy nagy hatással volt rá az idősebb pályatárs, akiről így emlékezik szívesen: — A hamis Egry-k.épet szeretném kiigazítani. Badacsonyban halála előtt egy évvel találkoztunk, hosszasan beszélgettünk. Megfigyeltem a környezetét is. Szívesen eljárt horgászni, a falusiak az emlékezetükben olyannak is őrizték meg, mint aki a nádasban pontyra les. 1950 nyarán Egry már nagyon beteg volt, de amit mondott, arany igazság volt. „A látvány néha zavar — mondta. — A sok falevél, a lomb, a nádas néha fölösleg. A tájat belülről kell megismerni". Szikra János pályája különösen alakult. A főiskola elvégzése után adjunktusként maradhatott volna a szellemi műhelyben, kényszerből választotta a pedagógus hivatást Marcaliban. — A szocialsíta realizmus a kor követelményeként nem kívánt olyan szakmai tudást, amit magamban éreztem. Nagyon szerettem portrézni, aktot festettem, szívesen vállakoztam volna murális munkákra is, pannók, freskók, mozaikok elkészítésére. Sohasem adatott meg nekem, hogy ilyen munkákat kapjak. A sors mindig kibabrált velem... Harminc évig láttam el a megyében a középiskolai rajz szakfelügyeletet. Ezek az évek sem teltek hiábavalóan. A főiskolák elég gyenge képességű rajztanárokat bocsátottak útjukra. A szakfelügyeletet a tanácsadás szintjére igyekeztem emelni. Ruisz György és Segesdy Katalin volt, aki segített abban, hogy magasabb szintre emeljük a rajzoktatást, a művészeti nevelést, az ízlésformálást Somogybán. Az eredmények nem is maradtak el. Gyerekeink rajzai a legrangosabb világkiállításokra, — gondolok például Delhire —, is eljutottak. Közben elővett egy gondosan őrzött levelet a ládafiából. A túlpartról érkezett, Tihany- ból — Illyés Gyulától... Anno... —Köszönöm a szép képet, kedves emlékeink közé tesz- szük — ez fogja őrizni az idei nyarat. így köszönte meg a költő Szikrának a rajzot, amit róla készített. Időközben a francia impresszionisták hatása alá került Szikra János. A somogyi partról gyakran rándult át Badacsonyba, Tihanyba, Révfülöpre festeni. A rusztikusabb táj megújította festészetét. Az itt készült képek jelentős múzeumok gyűjteményeiben találhatók meg. A festő állványán egy tanulmányt találtunk. Ujjgyakorlatnak szánta. Pollack hatását mutatja a „kriksz-kraksz" színorgia. Közben a Hollandiában élő lányáról mesél. Ő is festő. Több alkalommal állítottak ki már együtt. Most is terveznek egy ilyen közös szereplést. Előkerülnek a színes fényképek is. Az egyik családi felvétel azért ragadott meg, mert azon. Szikra hegedül. Az unokájának. Orgonán is szívesen játszik, noha kántor sosem volt. A festő képei is mintha muzsikálnának: mintha velünk köszöntenék 70. születésnapján Szikra János festőművészt. Horányi Barna Lenni vagy nem lenni? A színházi vezetők többsége is feltette magának a hamleti kérdést, amikor 1989-ben hírét vették a normatív támogatási rendszernek. A szakma tiltakozása ellenére mégis bevezették. Ugyanakkor — mintegy mentőövként — az országgyűlés törvényt hozott, hogy a költségvetésből 300 millió forintot különítsenek el céltámogatás címén, s ebből az összegből pályázat útján részesülhessenek a bemutatóra készülő színházak. Az első nehéz év eltetével az Állami Számvevőszék megvizsgálta, milyen eredménnyel alkalmazták a pályázati rendszert. Bár eredetileg a bemutatók támogatására szánták a milliókat, valójában sem pályázatról, sem pedig bemutatók finanszirozásáról nem beszélhetünk. Az intézmények rendkívül rossz anyagi helyzete miatt gyakorlatilag a működésük fenntartását szolgálta ez a pénz. Ilyen helyzetben még a pályázatoktól is eltekintett a Művelődési Minisztérium. A színházak igénybejelentése alapján egyszerűen felosztotta a 300 millió forintot, mint pótlólagos állami támogatást. „Szépséghibája” az akciónak, hogy amíg a törvényhozók kizárólag az akkor még tanácsi kezelésű színházak helyzetén kívántak enyhíteni, addig a művelődési tárca a közvetlen irányítása alá tartozó Nemzeti-, Nép- és Rock Színház költségvetését is megtoldotta ebből a pénzből. Természetesen ezt is csak a kényszerűség diktálta. A tanulságot le kellett vonni. Az idei költség- vetés már 20 százalékkal több támogatást biztosított a színházaknak és jövőre újabb 20 százalékos emelést terveznek. Mégis: alapvető változások nélkül a jövőben könnyen anyagi csődbe kerülhetnek e kulturális intézmények. Az állami mecenatúra mellett — mert kiderült, hogy ez nélkülözhetetlen — bizonyos terheket az önkormányzatoknak is vállalniuk kell. Sőt az új finanszírozási koncepció szerint magukat a színházakat is érdekeltté fogják tenni a bevételek növelésében. A következő évi támogatás elbírálásánál súlyozottan méltányolják majd az ilyen irányú erőfeszítéseket. A most kidolgozott és jövőre bevezetendő rendszer — a hírek szerint — a szakma és a kormányzat közösen kialakított álláspontját tükrözi. Domi Zsuzsa Tűnődés Állok az egyik utcai könyvárus standja előtt. Céltalanul böngészek, válogatok. Krimi, szexkönyv, kémhistória, levelek a szeretkezésről, kommandós történtek, erotikus regény, pszichohorror, szerelmi tankönyv mázába csomagolt pornó. Továbblépek: parapszichológia, eziterika, álomfejtés, asztrológia, jóslás, lélekvándorlás, „gyakorlati” mágia és egyéb okkult jelenségekkel foglalkozó könyvek sokasága. Vásárolható melléjük egy kis könnyű kalandregény a gyengébb lektűrök színvonalán, titokzatos és szentimentális szerelmek könnyfakasztó meséi, tizenéveseknek szánt vörös rózsák sorozat élettől elrugaszkodott történetei. Akad néhány igazán jól megírt bestseller, ezeknek a külleme sem különbözik az előzőktől. Klasszikus vagy modern szépirodalomnak nyoma sincs. — Sajnos, ilyen extra igényeket nem tudok kielégíteni! — tárja szét kezét az árus. És, hogy ebben mi a legszomorúbb? Nehéz eldönteni... Az-e, hogy a kínálat alkalmazkodott a kereslethez, vagy fordítva... (Spitzer) Filmek a művészmoziban Kísérletek az iskolában (3) Az elmúlt évek során — látván az igénytelen műveket, s az összezsugorított vetítési időt — szomorú tanúi lehettünk, mint süllyed egyre lejjebb a kaposvári mozimúzeum színvonala. Miután visszakerült az épület jogos tulajdonosához, a kaposvári református egyházközösséghez, ígéretet kaptunk szebb időkre, s úgy tűnik, ezek a szebb idők most elérkeztek végre. Örömmel „jelenthetjük”, hogy hosszú távoliét után végre ismét láthatunk színvonalas filmeket Kaposváron. Az elmúlt hónapban például néhány igazi alapművet tűztek műsorra — mint Chaplin Diktátora, Modern időkje, vagy Wenders Berlin fölött az égje —, amelyekkel a fiatalabbak eddig nem találkozhattak. Felnőtt egy generáció, amely például Chaplintől csak a tíz perces burleszk- jeit ismerhette meg, az igazi filmjeiből jó esetben is csak részleteket láthatott. S azoknak is élmény volt újra látni, akik már ismerték ezeket az alkotásokat. A nézőtéren hétfőnként, keddenként ott ül egymás mellett apa és fia — és ez jó. A novemberi műsortervben Szőcs István filmekkel találkozhatunk, úgymint az Emberek a havason, vagy a nemrégóta látható Ének a búzamezőről. A filmklubhálózatban pedig például a tanítóképző főiskola Bunuel-film- klubja, vagy a Bezzeg-filmklub — ahol többek között olyan friss filmek is helyet kapnak, mint Kuroszava Álmokja — garantálja a színvonalat. Minden dicséret megilleti a művészmozi üzemeltetőit, amiért ezekben a kultúrínséges időkben mertek vállalkozni értékek bemutatására. Náluk jobban már csak a nézőket illeti dicséret, amiért bizonyították, hogy Kaposváron igenis van igény a jó filmre. N. L. Iskolakötelezettség 5-től 16 éves korig? A készülő közoktatási törvény koncepciója szerint 5 évestől 16 éves korig terjed majd a tankötelezettség - jelentette be Dobos Krisztina, a Művelődési Minisztérium helyettes államtitkára. Új elemként várható majd a jogszabályban, hogy az általános iskola 6. osztályát kötelező alapvizsgával zárják. Az iskola társadalmasítását célozza az iskolaszékek felállítása. Tagjainak egyharmadát pedagógusok alkotják majd, és ugyanilyen arányban vesznek részt benne a szülők és az önkormányzatok képviselői is. A koncepcióban szerepel a területi oktatási központok létrehozása is. Ezek nem rendelkeznek majd hatósági jogkörrel, csupán a szakmaiság védelmére szolgálnak — azaz: véleményezési joguk lesz például tantervi, iskolaalapítási kérdésekben. Piacosodik az oktatás? Sorozatunk előző részeiben Vágó Irénnel, az Országos Közoktatási Intézet munkatársával az oktatási reform néhány időszerű kérdéséről beszélgettünk. Mint kiderült: nem egy kísérlet hátterében nem is annyira a gyermekek érdekei, mintsem bizonyos anyagi megfontolások működnek. Egyik-másik iskolában a reformra kapott pénzekből krétát, jutalomkönyvet vettek vagy éppen a tanári továbbképzéseket finanszírozták. — És mindezzel párhuzamosan elindult egy sokkal károsabb folyamat is, amelyet én egyszerűen csak az „oktatás piacosodásának” neveznék — állítja a kutató. — A magán- és alapítványi iskolák gombamód szaporodnak, létüket vagy a problémás vagy a atehetősebb szülők szorgalmazzák. — Ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb kiszorulnak az iskolából a kevésbé jó anyagi körülmények között éllő, de problémásnak számító gyerekek? — Nem erről van szó. A hazai pedagógiai kísérletek többsége az egyéni pedagógia irányába tapogatódzik. Megpróbálnak olyan utakat találni, amelyek az egyes gyerekeknek nagyobb esélyt adnak a boldogulásra. Pedig a szociálisan hátrányos helyzetűek a Waldorf vagy a Zsolnai-iskolákban jobb körülmények között vannak, mint azok a társaik, akik a nagyományos általános iskolába járnak. A nagy kísérletekben 2-3-5 évenként nyomon követik a gyermekek fejlődését, s ezek a jó eredményeket igazolják. — Az iskolai kísérletek „alanyai” között alkalmaznak valamiféle szelekciós szempontot? — Nem, ilyenek nincsenek. Nem válogatnak a gyerekek között sem anyagi, sem képességbeli szempontok alapján, s éppen ezért a kísérletek gyakorlatilag a teljes gyermek-népességet felvállalják. A Zsolnai- programban például harmadik osztályig nem is lehet buktatni, így szinte kényszerítik a pedagógust arra, hogy ne mondjon le a legrosszabb előmenetelű diákról sem. — Az iskola más szempontok miatt is kénytelen a korábbinál anyagiasabban gondolkodni. Hadd monjak egy konkrét példát: az igazgató rendelkezésére álló költségvetés a gyerekek létszámával arányos. Számos ellentmondást szül ez a helyzet. Jól látom? — Sajnos igen. A dolog több szempontból is aggasztó. Szinte mindenütt csökken a gyerekek létszáma, ha emiatt nagyobb osztályokat indítanak — pénzt takarítanak meg, pedig a diákok, a szülők és maguk a pedagógusok is abban volnának érdekeltek, hogy kisebb létszámú tanulócsoportok szerveződjenek. Olcsóbb a képesítés néliküli pedagógus és a nem szaktanári helyettesítés vagy ha a lyukas óráról egyszerűen hazaengedik a gyerekeket. Mindezek a nevelési célok ellen munkálnak. Péhl Gabriella
