Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-30 / 281. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. november 30., szombat Nyugalom van bennem és béke dók, azt tőle láttam, tanultam. Mindenképpen festő szerettem volna lenni, ezért érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem. Azzal mentem el a felvételire, ha valaki valamit tud, az megmutatkozik és azt el is ismerik. Nem vettek föl. Törést jelentett az életemben. El kellett döntenem, hogyan tovább. Háromnegyed évet dolgoztam a megyei múzeumnál, mint rajzoló, ahol megtanultam mi a régészet, és megismerkedtem értékes emberekkel. Utána felvételiztem a Pécsi Tanárképző Főiskolára, népművelés-rajz szakra. Közben beindították az egyetemi szintű rajz-vizuális nevelésképzést. Úgy gondoltam, ha már elvégzem ezt az iskolát, akkor a lehető legértékesebb diplomát szerzem meg, amit éppen lehet, ezért átiratkoztam erre a szakra. Tanárszakos diplomát kapok, amit általános iskolában, gimnáziumban és művészeti szakközépiskolában is lehet kamatoztatni. Általános vizuális szakemberek leszünk. Tanulunk többek között fotózást, iparművészeti tervezést, számítógépes grafikát, környezettervezést, ábrázoló geometriát. — Néha úgy érzem, kettős személyiség vagyok. Van egy iskolai Leitner Barna és van egy másik, aki ezekben a képekben nyilvánul meg. A sikertelen felvételi után először olajjal kezdtem festeni. Azok a rajzok, amiket tollal vagy ceruzával csináltam a gimnáziumi évek alatt, már olyan igénnyel készültek, hogy belőlük egyszer majd olajkép születik. Azt a fajta örömet, amit az jelent, hogy a magam kontójára követem el a hibáimat, aztán rájövök és kijavítom, nem tudja pótolni az, amikor egy lyukkártyás programot nyomnak az ember fejébe. Ami lehet jó program is, de nem az enyém. — Milyen témák foglalkoztatják? — Sok képet festettem József Attila verseinek hatására. Hangulatukat próbáltam visz- szaadni. Ezek a képek túlmutatnak azon a ponton, amikor csak József Attiláról van szó. Egyik meghatározó olvasmányom A jal. Másik tervem, hogy visszatérek a linómetszetek formavilágához, temperával. Érdekes feladat lesz számomra: mi maradhat meg a dekoratív jellegből és mi az, amit egy másfajta technikával és színekkel hozzá tudok tenni. — Három különböző egyéniség, más-más stílus, művészetfelfogás. Mennyire volt hatással a munkáikra egymás művészi és emberi közelsége? — Mindhárman a magunk művészi útját járjuk — válaszol Judit. — Sándor soha Jólesett, hogy befogadtak minket... Létrehozunk egy magánalapítványt nem akart befolyásolni. Én sem őt. Mindig megkérdezzük a másik véleményét; a bátorítás nem árt. Annyira ismerjük már egymás gondolatait, hogy kevés szóból is megértjük egymást. Leitner Barna 22 éves. Úgy nőtt föl, hogy környezetében apja állandóan fest. Eddig nem a lakásban volt a műterem, mégis szinte a levegővel szívta magába a művészetet. Judit szerint pici korától kezdve rajzol, olyan napi rendszerességgel, ahogy mások tejet isznak vagy fociznak. — Volt egyfajta mester-tanítvány kapcsolat köztünk anélkül, hogy ezt valaki kimondta volna — meséli Barna. — Apám nem nagyon szólt bele abba, amit csinálok. Mégis, amit a szakmából tu22-es csapdája volt. Érdekelt, hogyan lehet ezt a gondolati rendszert úgy megfogalmazni, hogy képileg is érthető legyen. — Miiyen tervei vannak a főiskola elvégzése után ? — Egyre jobb képeket szeretnék festeni. Napközben meg hétvégén a főiskolai feladatokat láttam ef. Legtöbb képemnek ezért több hónapos átfutási ideje van... — Leitner Sándor évek óta a Tanítóképző Főiskola főigazgatója. Előtte a rajztanszéket vezette. Mit jelent vezetőnek lenni egy alkotó ember számára? Mennyiben befolyásolja ez művészi tevékenységét? — Amióta főigazgatóként országos gondokkal foglalkozom, meg kellett szoknom, hogy mindig a nagy egészet kell figyelembe venni. Csak az a borzasztó, hogy az általánosítások mögött arcok vannak, személyes sorsok. Azok számára, akikről a döntés szól, ez jót jelent vagy rosszat. Ebben a helyzetben az ember óriási lelki küzdelmet él meg, s ez meghatározza a művészetről, a képalkotásról való véleményét is. A nehézségeket nemcsak vezetőként, oktatási szakemberként élem végig, hanem úgy is, hogy mi az, ami ebből művészileg általánosítható. Nem kell stációkat bejárnom, pótcselekvéseket csinálnom a megfelelő forma, anyag, kifejezésmód megszületéséért. Együtt a család — Főigazgatóként marad-e ideje festeni? — Most is rengeteget dolgozom, csak ebben kevesebb a képfestés meg a műtárgyteremtés. Úgy vélem, jelentős alkotásaim nagy része pont erre az időszakra tevődik. Azóta, amiVizuális szakemberek leszünk két festettem, mindnek neve van. Nem általában képeket, hanem a Kilépést festettem meg. Mint ahogy korábban is megfestettem a Bohócot, a Vándorhegedűst, meg a Clownt. Mindegyik azért született meg, mert valaminek a vége volt vagy az elindítója. Utóbbi munkáim szinte kizárólag ilyen felkiáltójelek. — Régebbi munkái is úgy születtek, hogy valamivel vitatkoztak vagy valami mellett állást foglaltak. — Mindig az az érdekes, hogy képes-e a műalkotás általánosítható értékekben szólni vagy megmarad a napi politika szintjén — mondja Leitner Sándor. — Ezért készült az utóbbi megyei bemutatóra a Kalodák című képem. Úgy érzem, az emberiség a saját maga által teremtett bilincseket kovácsolja újra, csak szebbre, erősebbre. Nem arrafelé halad a világ, a közgondolkodás, hogy ezeket a bilincseket elveszítsük, hogy több öröm maradjon meg nekünk. Ezt is olyan problémának érzem, ami miatt a művésznek szólnia kell. Nyugalom van bennem és béke. Úgy érzem, elrendeződött bennem minden. Tudom, hol van a nagy összeütközések helye és hol a kicsiké. Hogyan fogom megfesteni, amit akarok és mikor festem meg. — Legutóbb arról beszélgettünk, mit lehetne tenni azért, hogy a tehetséges fiatalok lehetőséget kapjanak a kibontakozásra. — Azon gondolkodtunk a családdal, hogy létrehozunk az eladott képeink árából egy magánalapítványt, ami a nevünkhöz kötődik. Évente 3-4 tehetséges fiatal kaphatná meg ennek segítségével azt a képzőművészeti előképzést, amivel el tud indulni. Az emberben rengeteg szakmai tapasztalat halmozódik fel egy élet alatt. Mi nem írjuk le és nem adjuk közre, de úgy érezzük felelősséggel tartozunk a fiatalokért. S. Pap Gitta Van egy ház Toponáron, ahol úgy érzi magát az ember mint egy szigeten. Persze ez csak illúzió, mert a falak nem védenek semmitől, de ide haza lehet jönni, otthonszaga van. A ház egyetlen luxusa a nagy műterem, ahol egyszerre hárman is tudnak dolgozni: Leitner Sándor, és felesége, L. Tóth Judit és a fiuk, Barna. — A fizikai együttlét minőséget eredményez — kezdi a beszélgetést Leitner Sándor. — Másként születnek meg a képek, mintha külön festenénk. Őszintébbek, más rálátásban készülnek. Úgy élem meg a házépítést is, mint egy alkotást. Talán ezért nem fogyott el a türelmem, pedig csaknem 11 éve tart. — A műteremnek nálunk háztűzhely jellege van — teszi hozzá a feleség. — Én tyúka- nyó fajta vagyok, aki akkor boldog, ha mindenki otthon van. Este, ha hazajövünk a munkából, beülünk ide és beszélgetünk a régi időkről. — Emlékszel, amikor a szobatársaid összetolták az ágyakat a kollégiumban, hogy legyen hol elhelyezned a festőállványt? Sanyival a Pécsi Tanárképző Főiskolán ismerkedtünk meg. Magyar-rajz szakra jártunk. Vonzó volt benne, hogy mindannyiunknál többet tudott. Amikor végeztünk, ő a Petőfi iskolában tanított, én állandó helyettes lettem. Boldogok voltunk, amikor egyszer azzal rohant haza: fölvették a Fiatal Művészek Stúdiójába és a Képzőművészeti Alap tagja lett. Ez rangot jelentett és elismerést. Hivatalosan is festőnek tekintették. A mostani Fő utca egyik udvarában volt egy lerobbant asztalosműhely, ahol Bors István szobrász szakkört vezetett. Sanyi is itt dolgozott. Akkoriban még jobban összejártak a művészek Kaposváron. Nekünk, fiataloknak jólesett, hogy befogadtak, biztattak bennünket... — A tavasz óta festett képeiből kiállítása lesz december 5-én, a Bernáth Aurél teremben. A témája: Asszonyok és gyümölcsök. Ez kifejezetten nőies téma. — Nincs mögötte semmiféle mélylélektani hatás — mondja. — Szeretem és szépnek tartom a növényeket, a gyümölcsöket. Vannak köztük egyszerű csendéletek, amelyekhez a kedvenc bútorrészleteimet festettem meg. Ezeknek a régi bútoroknak lelkűk van. Szinte érezni, hogy valakinél, valamikor már éltek. A figurális csendéleteken jelképes nőalakok láthatók: gesztenye-, gyümölcs-, lepke-, madárnő. Később szeretném továbbvinni ezt a témát. Kilépve a sík háttérből, egész alakos figurákat akarok festeni, összekapcsolva a tájA Leitner család műtermében
