Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-28 / 279. szám
1991. november 28., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Volt egyszer egy orgonagyár... Az abszurd fogalma közismert. Mégis döbbenten, értetlenül állunk előtte, felfogni próbálva a felfoghatatlant, ha olykor szembesülünk a fogalom valamilyen konkrét, ma már történelmi valóságával. Pécsett működött 1867- 1951 között a legjelentősebb magyar orgonagyár. Három generáció, az Angster család öt tagja irányította több mint két emberöltőn át. A gyáralapító Angster József megalapozta, s mintegy háromnegyed évszázadon át meghatározta itt, Európa közepén, a nevével jelzett orgonatáj fő jellegzetességeit: az egyedien szép hangzást, a megbízható konstrukciót és — a hangszerépítés fejlődésével együtt haladó — mindenkori legmodernebb technikát. A gyárat 1949. december 28-án államosították. Ezután még egy ideig orgonát is gyárAngster József Naplójának egy részlete tottak, majd Pécsi H^ngszer- és Asztalosárugyár néven jobbára különböző faáru készült a néhai Angster-gyár- ban. A gyár neve — márka volt. Közép-Európa-szerte jól ismert név a szakmában, amely fogalommá vált Trencséntől Csíkmadarasig; Nyírábránytól Fiúméig. 84 év alatt 1307 orgonát készítettek, kis falusi templomokba és székesegyházakba egyaránt. Két egyforma művet soha nem állított fel a gyár; minden egyes orgonamű egyedi tervezésű volt. Cégjelüket viseli egyebek közt a pécsi, a kassai, a kalocsai, a szegedi dóm vagy — átépítése előtt — a Szent István Bazilika és (első rekonstrukcióját követően, körülbelül fél évszázadig) a Zeneakadémia koncertorgonája is. A gyáralapító Angster József fiaira (Emil, Oszkár) hagyta, ők pedig a két unokának (József és Imre) adták tovább a művészi orogonaépítés tudását, szakmai becsületét. Mindez fájdalmas emlék ma már. Mindaz, ami az államosítást követő években ezzel az orgonagyárral megtörtént, megtörténhetett. A gyár sorsa égbe kiált, felfoghatatlan. Az Angstereké pedig modellértékű. Tenger- cseppként fejezi ki mindazt, ami ebben az országban 1948 és 1956 között „nagyban” (is) végbement. Ilyen okokból kegyeletes adósságtörlesztés megismertetni a magyar orgonagyártás pécsi értékeit és történetét. Annál is inkább, mivel Somogy falusi szentegyházaiba mintegy 130-140 (Kaposvárra legalább három) orgonamű készült az 1870-es és az 1940-es évek eleje között a pécsi Angster-gyárban. * * * A gyáralapító nagyapa életútja a dél-baranyai Kácsfalu- ból (Jagodnjak) indult el. S itt érdemes kevéssé elidőznünk: milyen körülmények, családi viszonyok motiválták érdeklődését, választását és későbbi munkásságát? Elődei, nagyapjáék, a II. József alatti telepitéshullámok- kal érkeztek Magyarországra. Angster József 1834-ben született Kácsfaluban. Sokoldalú érdeklődésével már korán kitűnt a falu osztatlan iskolájában, miközben kisgyerek korától a családdal együtt dolgozott a szántóföldön, az istállóban — ahogyan ez a sváboknál szokásban volt. Ennél azonban többre vágyott. S amikor nagyobbacska korában elérkezett a pályaválasztáshoz, az asztalosszakma mellett döntött. Erről — egyebek közt — így emlékezik meg Naplójában, amelyet szakmai záróvizsgájától („felszabadulásától”) folyamatosan vezetett, majd 1909-ben — családja kérésére — magyarra is lefordított. (Mindkét Naplót leszármazottai családi ereklyeként őrzik.) ...Apám határozott szóval így s zólt: ’Szepi, anyáddal már megbeszéltem a dolgot, ma éjjel elmehetsz vele az eszéki piacra, ott nézhettek mester után”. * * * A kisinasjelöltnek végül is apja választott mestert, miközben ő maga még nem tudta mi vár rá... Följegyzései e pontokon már túllépnek a Napló keretein. Adatai, leírásai fontos kortörténeti dokumentumok, különös tekintettel az iparitanuló-képzés viszonyaira a múlt század derekán. A kisinas — akkor hivatalosan: „tanoncz” — beszámolt ugyanis első munkájától, a hat gyalupados nagy műhelyen át a legényekig; vagy mestere jellemzésén át saját helyzetéig sok mindenről, ami — ismereteink ellenére is — fontosnak tűnik. Leírja, hogy a konyhában kellett segédkeznie; két tanonctársával ott is étkezett, a három segéd pedig a szobában, a mesterékkel. Az általános munkaidő reggel 5-től este 7-ig tartott, de olykor este 10-11 óráig is dolgozniuk kellett. „Az én helyzetem — írja —, az élelmezést illetően (a konyhában) tűrhető volt. Hanem a sok veréssel nem tudtam megbékélni. A A gyáralapító öregkori képe mester dühében nem nézett arra, hogy mivel üt, azzal ami éppen a kezébe került; colstok, kalapács, fadarab, mindegy volt neki...” Más helyütt arról ír, hogy a nyár elmúltával előbb egyik, majd másik társa felszabadult, segéd lett. Ezzel arányosan a verések mennyisége előbb kettőjükre, majd egyedül reá hárult... Ugyanakkor Heim József a legjobb asztalosmesternek számított Eszéken. Angster „Szepi” több ízben el akart menni máshoz, de gazdája akkor a lelkére beszélt: azok a mesterek alig 4 évig vándoroltak („valcoltak"), míg ő 18^ évet töltött idegenben munkával, tanulással. Nem mindegy... Ami igaz volt — így megadta magát sorsának. Fölszabadulása a szokásos ceremónia keretében a céhelnök lakásán, a nyitott céhláda előtt folyt le 1853-ban. Ekkor ünnepélyes aktus keretében kellett válaszolnia a hagyományos kérdésekre: „Mit kíván tőlünk?” — „Kérem a tisztes ipari elöljáróságot, engem mint asztalost felszabadítani.” — „Kinél tanult?” — „Kérem, Heim úrnál.” — „így van ez, Heim úr?” — „Igen, így van.” — „Iskolai bizonyítványai?” — „Kérem, itt vannak.” — „(Olvassa) jó, jó, jó, igen jó...” Ezzel kiállították bizonyítványát és a szokásos jó tanácsokkal elbocsátották. Felszabadulása után a 19 éves Angster József segédlevelével és az úgynevezett „vándorló könyvvel” a kezében hazatért, majd a kor szokását követve megkezdte vándoréveit. Megfordult a környező városokban, 1856 szeptemberében pedig elindult Bécsbe. Ekkor még mit sem sejtett élete későbbi alakulásáról. (Orgonát is útközben, Mohácson hallott először.) A császárvárosba érve megkezdődött jó egy évtizedes külföldi tanulmányainak sora. (Folytatjuk) Wallinger Endre COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József A kép összeállt — Miért mondja el mindezt nekem? — Szükségem van a segítségére. — Segíteni akarok, Co- lumbo. — Jó, és most meséljen erről a hamis beismerésről... Rafe elpirult. Úgy érezte magát, mint a gyerek, akit rajtakaptak egy veszélyes kópé- ságon. — Én... én nyomasztó hangulatban voltam. Kiraktam a karácsonyi ajándékokat, és úgy gondoltam, hogy megölöm magamat. Valójában ezt terveztem. Farley el akar költözni, meg ez a gyilkosság. Semmi életcélt nem láttam, amiért tovább csináljam. És akkor elfogott egy furcsa érzés. Nem gyanúsítottam Mary Jane-t. Arra gondoltam, hogy Farleynak van valami köze hozzá, oly an-furcsán viselkedik. Akárhogy is van, gondoltam, ha beismerem a gyilkosságot, örökre a börtönbe jutok, mindenkiért. Nem törődöm azzal, hogy sohasem kerülök ki. Igazán. Ez nagyon nyomasztó, Columbo. Es ha valaki, akkor én tényleg megcsinálhatom, és őket megmentem. így alakult ki. Belebetegedtem. — A helyzet az, hogy az ön barátnője követte el ezt a rettenetes bűncselekményt, Rafe. Nemcsak megölte, de... le is lökte a testét a lépcsőkön. A gyilkosság után. Ez egy durva, szadista cselekmény. — Szörnyű. — Most elmesélem, hogy szerintem hogyan történt a gyilkosság. Es azután azt, hogy mit kérek öntől. Columbo mindent elmondott, amit tudott a bűncselekmény éjszakájáról. Összerakta az adatokat, valamennyi darabkáját: a csavarkulcsot, a hátsó bejárathoz hajtást, a nyitva hagyott ajtót, és mindent, amit Chicagóban és Atlantában hallott. Úgy érezte, hogy Mary Jane már évek óta meg akart szabadulni Shirley- től, és attól a pillanattól tervezte a gyilkosságot, legalábbis a tudatalattijában, hogy állást ajánlott neki. — Nem hiszem hadnagy, hogy igaza van. Úgy gondolom, hogy, értünk tette. Hármunkért. Ő szeretett bennünket, és mi szerettük. Shirley betolakodó volt. Ebben nem hazudtam. — Na figyeljen! A szabványhelyzet: mindig elvesznek tőle valakit. Különösen, ha olyan személy veszi el, akit évek óta ismer. Nem akart ismét vesztes lenni. Ebben a helyzetben mit tesz? — Farleynak van valami szerepe ebben? — Nem tartom valószínűnek. Ő csak bement, hogy elvégezzen valami munkát. — Az jó — Rafe mégis csalódottnak látszott. — Nem hiszem, hogy Farley bárkit is meg tudna sebezni. Bár ő azt hiszi magáról. Columbo mosolygott. — Ez nem olyan különös. Egy idő után már semmi sem furcsa. Érti, hogy mire gondolok? — Ez egy ronda világ, Columbo. Mondja, hogyan segíthetek? — Ön sokat tud a ruhákról? Hogy milyen emberek milyen ruhát viselnek. — Ez a szakmám. — Nos, nem kell tudósnak lennie, hogy észrevegye, hogy én nem vagyok ebben jártas. — Columbo egy karlendítéssel gyűrött, topis ruházatára mutatott. — Van valami fogalma, hogy Miss Morton milyen ruhát viselt a gyilkosság éjszakáján? — Borvörös színű ruhát, a hozzáillő kabáttal. Ébenfa és hamis gyémántgombokkal, a kabát hátsó részén övvel. Nagyon szép. Broughtonék árulták másfél évvel ezelőtt. — Nem találtuk meg egyiket sem. Nagyon alapos nő. — Egy jó végrehajtó, Columbo. — Rafe kiitta maradék italát. — Sokat ivott már. Tud rám figyelni? — Nem vagyok részeg. — Oké! Nos. Ellenőriztük a ruhatisztítókat meg a környék szemeteseit-utcaseprőit is. Minden hiába. Megszabadult tőlük... — Columbo is megitta a sörét. — Nos, itt van az, amit kérni akarok öntől. És Columbo felvázolt egy egyszerű tervet, amellyel beismerésre kényszeríthetik Mary Jane-t. Columbo tervének végrehajtását késleltette, hogy Mary Jane és Farley eltűntek. Rafe telefonált Columbónak a következő napon, vasárnap este — karácsony szerdára esett —, és tájékoztatta arról, hogy Farley nem érkezett haza. Rafe felhívta Mary Jane-t is, de miután órákon át senki sem vette fel a telefont, a lakásához hajtott. A lakás sötét volt. A szomszédokkal való beszélgetés során megtudta, hogy Mary Jane és Farley az előző nap kocsival elmentek, és még nem jöttek vissza. Rafe hívása után Columbo a fiú lakására rohant. Ott találta a karácsonyfa alatt, a szőnyegen ült, mint egy kifáradt vadászkutya, fejét lógatva, kezeit az ölébe ejtve. — Nem értem, Columbo, hogy mi történhetett! Columbo melléje guggolt, megveregette az elkeseredett fiú térdét. — Rá fogunk jönni. Columbo rágyújtott és az ablakhoz állt, karácsonyi fények ragyogtak a szemben lévő hegyoldal házain. — Gondolja, hogy megsejtettek valamit? — Nem tudom, Columbo. Maga a detektív. — Hát persze. Mit gondol, bejönnek holnap dolgozni? — Be kell, hogy jöjjenek. A januári kirakatoknak két hét múlva készen kell lenniük. — Úgy érzem, hogy visszajönnek. — És mi csak várunk? — Persze. Ha nem jönnek magúktól, akkor visszahozatom őket. De most még korainak tartom. Nincs kedvem belefogni egy országos üldözésbe. Azt hiszem, elő tudjuk csalni Mary Jane-t anélkül, hogy eljátszanánk a moziban megszokott üldözést, érti ugye? — Columbo megcsóválta a fejét. — Bár így nem olyan izgalmas. Megvárjuk, mi történik holnap. Mary Jane és Farley egy plüss szófán üldögélt a kandallóban lobogó tűz előtt, a Sacramentóhoz közeli hegyekben, a síelők által kedvelt egyik kis sportszállóban. (Folytatjuk)
