Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-26 / 277. szám
1991. november 26., kedd SOMOGYI HÍRLAP — EGÉSZSÉGÜGY 5 „Fogas” kérdések Hosszan elhúzódó vitának lehettünk szem- és fültanúi az elmúlt hónapokban. Kivételesen nem a politika színpadán zajlanak a csatározások, hanem az egészségügy, a nevelésügy és s kísérletbe bevont személyiségek szintjén. A Den- tocar-ügyről van szó. Arról a folyamatról, amely a 70-es években indult és szándéka szerint egy preventív beavatkozással — rendszeres gyógyszerszedetéssel — próbálta megakadályozni a gyermekek korai fogromlását. A szándék több okból is becsülendő, hiszen a szervezet egy olyan anyaghoz juthat hozzá mesterséges úton, amelyet a természettől nem, vagy csak kis és elégtelen mennyiségben kaphat meg. Előnyösnek látszott a kísérlet azért is, mert a későbbi fogkezelések költségét viszonylag egyszerű úton meg lehetett spórolni. A kétségtelen jószándékkal induló folyamatba azonban beleszólt az élet. A kezdeti kísérletben részt vevő gyerekek azóta felnőtté cseperedtek és bizony némelyikük fogzománcán a túladagolás következtében nemkívánatos elszíneződés kelekezett. Az egészségügy szakemberei megindították az ellenof- fenzívát. Egyes szakértők a nyilvánosság előtt is kijelentették, hogy a gyógyszer hatóanyaga egy bizonyos koncentrációban mérgező a szervezetre. Nem csupán a fogakat, hanem például a vesét is megtámadhatja. Az érvek és ellenérvek ösz- szecsaptak. Korrekt, mindenki által elfogadható döntés azonban nem született és a gyermekek továbbra is kapják a megelőző-mérgező (vagy nem) gyógyszert. S hogy mi tesz pontot a vita végére? Nos, a választ úgy sem fogják kitalálni! Én mindenesetre megdöbbentem a hallatán: „ a Dentocar finanszírozását a továbbiakban nem vállalhatja magára az állam, önköltséges alapon kell majd igényelni, s csak azok szedhetik, akiknek pénztárcája azt megengedi .” Eddig a válasz. Vagyis egy társadalmi kontraszelekció eredményeképpen élhetünk azzal az állam- polgári jógunkkal, amely véleményem szerint a kiindulópont kellett volna, hogy legyen . Nevezetesen: annak a gyermeke kapja meg ezentúl a tablettát, aki azt önként igényli és ki is tudja fizetni. Nem tudom ugyanis, hogy bárminemű gyógyszer tömeges, kötelezőnek deklarált szedetése nem minősül-e kísérletnek? Főképp akkor, amikor területileg nem veszik figyelembe: melyik az a vidék, ahol amúgy is elegendő mennyiségű nat- riumfluoridot tartalmaz az ivóvíz. Az itt élő gyerekeket ugyanis valóban folyamatosan mérgezik a plusz adagokkal. Azt pedig talán már nem is illik megjegyeznem, hogy minden ember másként reagál egy-egy gyógyszer lebontására: más az érzékenysége, másként építi be a szervezetébe, vagy üríti ki. Ezek egyéni, alkati tényezők, de vajon figyelmen kívül hagyhatjuk-e őket? A kisgyermek még nem dönthet arról, vállalja-e vagy sem a megelőzésnek eme módját. Szüleinek és a felelős szakembereknek kell eldönteni azt. Hiszen a már kialakult betegségek éppen a legkiszolgáltatottabbat érintik. Mint ahogy annak a rendelettervezetnek a következményeit sem a meghozói szenvedik el, amely a napokban a közoktatásban látott napvilágot. Eszerint 5 éves kortól tankötelezett a gyermek. Ha orvos, pszichológus véleményét kérdezik: mennyire érett egy gyermek anatómiailag arra, hogy rendszeresen iskolapadban üljön — remélhetőleg — megkapják rá a korrekt választ. S hogy a gazdasági tényezők ellenében ez kinek az oldalára dől el, az egy magát humánusnak deklaráló társdalomban egy percig sem szabad, hogy kétséges legyen. Várnai Ágnes SOMOGYI UROLÓGUSOK ÚJ ELJÁRÁSAI A rakétaiparból a műtőbe Nemzetközi urológus kongresszus volt Budapesten. Neves külföldi és hazai orvosok számoltak be legújabb eredményeikről. A résztvevők ismert személyiségek előadásai alapján tájékozódhattak szakterületük legfontosabb kérdéseiről, gyakorlati tapasztalatairól. Előadást tartott E. J. Zingg professzor Bernből, A. Martelli professzor Bolognából vagy A. Hofstetter professzor Münchenből. — Minden új diagnosztikai és terápiás módszer megismerésével jobb eredményeket tudunk elérni a betegségek felismerésében és gyógyításában — mondta dr. Szporny Gyula, a kaposvári kórház urológiai osztályának vezető főorvosa. — Egyre gyakoribbak a hólyag- és a vesedaganatok. Osztályunkon évente több száz ilyen esetet kezelünk. A kongresszus egyik témája a daganatos betegségek radikális megoldásának lehetősége volt. Vannak nagyon súlyos és kiterjedt hólyagdaganatok, amikor az egész hólyagot el kell távolítani, mert csak így van esélye, hogy a beteg daganatmentes lesz. Régóta kutatás tárgya az eltávolított daganatos hólyag pótlása. Többféle megoldással próbálkoztak, de ezek a beteg számára sok hátránnyal jártak. A társadalmi életből kirekesztette őket a hasfalra kivarrt póthólyag, amely állandóan nedve- zik. Ezért újabban azt a megoldást választották, hogy a zá- róizomzat meghagyásával a vékonybélből készített hólyagot alkalmaznak, amellyel természetes úton üríti a beteg a vizeletet. Ez a beteg és a környezete számára is elviselhetőbb életformát jelent. Nyugodtan járhat emberek közé, utazhat a buszon, dolgozhat a munkahelyén. Nagyon jó eredményekről számoltak be a német, a francia és az olasz orvosok. De vannak e műtéti típusnak hazai követői is. Dr. Farkas József adjunktus mondta: — Számomra különösen hasznosak voltak a testen kívüli kőzúzás eddigi hazai tapasztalatairól szóló előadások, hiszen augusztus óta mi is végzünk ilyen beavatkozásokat. A várható esetleges szövődményekről — mint a veseelzáródás, lázas állapottal járó vesegyulladás — adtak fontos útmutatást. Rendkívül érdekes műtéti bemutatón vettünk részt a János Kórházban, ahova külön erre a célra, Németországból hozták a felszerelést. A német kollégák a vesevezetéken bevezetett műszeren keresztül, egy lézersugárral zúzták szét a követ. Ennek a lényege, hogy a lézer letapogatja a követ és csak akkor indítja el a kőtörést végző sugarat, ha az érintkezik a kővel. Nagyon hatásos, mert nem okoz sérülést és szinte homokszemen szétzúzza a követ. Egyelőre ilyen készülék az országban nincs, bár nagy szükség lenne rá. A kaposvári kórház urológus orvosai a vesemedence plasztikai műtétéinél alkalmazott új eljárásról számoltak be a kongresszuson. — Ez egy team munkájának eredménye — hangsúlyozta dr. Szporny Gyula főorvos. — A mi beszámolónk a rekonstrukciós műtéti eljárások témájához kapcsolódott. A korrekciós műtéteknél fontos, hogy minél kisebb beavatkozással érjünk el egyre jobb eredményeket. A vesemedence megnagyobbodása általában fiatal felnőtteknél vagy gyerekeknél előforduló betegség. Oka lehet: fejlődési zavar, rendellenes veseér, lezajlott gyulladás. Ha nem állítanánk helyre műtéti beavatkozással ezt a vesemedencében létrejövő tágulatot, akkor egy-két év alatt tönkremenne a vese. Osztályunkon 3 éve olyan műtéti beavatkozásokat végzünk, hogy a vesemedence plasztikai műtétéinél általában nem csinálunk külső elvezetést, hanem egy belső, dupla J-alakú műanyag katéterrel történik a műtéti tehermentesítés. így a beteg gyakrabban gyógyul és 3 hét helyett 8 nap alatt elhagyhatja a kórházat. Sajnos, az ovosi technika fejlődése robbanásszerű költségnövekedéssel jár. Egy ilyen katéter ára 6-8 ezer forint. Egy külső katéter pedig nem kerül ezer forintba sem. Az igények sokszor előtte járnak a lehetőségeknek. Sokszor nem bírjuk azt nyújtani, amit szakmailag tudnánk, meg kell alkudni a szűkös pénzügyi lehetőségekkel. Az osztályvezető főorvos mindehhez hozzátette: — A technika fejlődése 31 év alatt, amióta én dolgozom, alapvetően megváltoztatta a szakmát. Olyan eszközök váltak mindennapossá, amilyeneket azelőtt el sem lehetett képzelni. A kőzúzás célzóberendezését például a rakétaipar fejlesztette ki. Az optikai eszközök kisebbek, finomabbak lettek. Be lehet vezetni azokat a vesébe, a hólyagba és ez nagymértékben megváltoztatta, eredményesebbé tette a vesekövek, a hólyag- és vesedaganatok gyógyítását. S. P. G. Vesekőzúzó berendezés Kaposváron A modern berendezések közé sorolható ez a vesekőzúzó berendezés. Használják a kaposvári kórházban is, kéthetenként egy napra áll a betegek rendelkezésére. Fotó: Kovács Tior Bizakodás és kétség az egészségügy miatt Küszöbön a betegellátás reformja A rendszerváltás elképzelhetetlen az egészségügy gyökeres átalakítása nélkül. Ennek folyamatát és elemeit a reformterv kidolgozói „cselekvési programban” határozták meg, amely ismert a szakemberek és többé-kevésbé a lakosság előtt is. Az egészségügy privatizálása, a szabad orvos- és intézményválasztás, a társadalombiztosítási finanszírozás éppen úgy része a programnak, mint a családi orvoslás, a szakorvosi járó- és fekvőbetegellátás, a „kétpólusú" egészségügy. Amikor a reform szakmai részleteinek tisztázásán kellene munkálkodni, akkor még bizonytalan, hogy mit és milyen ütemben akarunk megvalósítani. Egyik szélsőséges vélemény a reformok feltétlen bevezetése, másik — gazdasági feltételek hiányában — azok elhalasztása. Ez joggal aggasztja a szakembert és az állampolgárt egyaránt. Irányok és lehetőségek A bizonytalankodás ellenére megállapítható, hogy a privatizációval, csoportos egészségügyi vállalkozások szervezésével, vezetői struktúraváltással, társadalombiztosítási finanszírozással az egészségügyi rendszerváltás megkezdődött. Az 1992-től tervezett lépések — ha hiányoznak is alapvető törvények — olyan folyamat részei, amelyet lehet lassítani, de végleg elhalasztani nem. Másik kényszerítő erő az, hogy a társadalmi változásokkal csak egy komform egészségügyi struktúra létezhet. Ez szab alapvetően irányt az egészségügy átalakulásának. 1992-től a dezintegráció várható, vagyis a korábbi integrált egészség- ügyi intézményektől az alapellátás leválasztása. Ez a folyamat — ha a teljes különválás megtörténik — feltétlenül anyagi ráfordítást igényel egy későbbi, jobb minőségi ellátás reményében. Ez a változás éppen ellentétes irányú a több mint 15 évvel ezelőtt meghirdetett integrációs filozófiával, amely éppen gazdasági megfontolásokból az összevonásból adódó megtakarításokat szerette volna a szakmai színvonal emelésére fordítani. Kétségtelen, hogy a korábbi integráció az egyes ellátási szervezetek költségeit összemoshatta. Ez olyan szélsőséges vélemények megfogalmazásához vezethetett, amelyek szerint a kórház az alapellátáson élősködőit. Az intézményektől függ, hogy ez így van-e vagy sem. Az alapellátás „rangja” Az igazi ok inkább az egész egészségügy alulfinanszírozottsága, a helytelenül megállapított prioritások, az érdekeltség hiánya és a körzeti (körzeti gyermek-) orvosoknak leosztott megalázó, tömegellátó, forgalomirányító szerep, a mindenki számára „hozzáférhető” betegellátás bizonyítására. A hosszú idő alatt kialakult torz ellátási rendszer körzeti orvosi munkaköreit vonzóvá tette az egyre nagyobb szerepet játszó paraszolvencia, a helyi tanácsokkal való összefonódás, a helyi „hatalom”-ból való részesedés és a tényleges szakmai kontroll hiánya. Többek között ezek tehetők felelőssé az egészségügyi alapellátás presztízsveszteségéért. Ebből a helyzetből kiindulva nem öncélú strukturális változás a reform, hanem az első betegellátó orvos szakmai tudásának, tekintélyének helyreállítása, a betegellátási szintek arányainak helyes kialakítása. Az új rendszerben az „alapellátó” orvos abban érdekelt, hogy magas képzettségénél fogva a hozzá fordulóknál mind nagobb számban „továbbu- talás” nélküli befejezett ellátást nyújtson. Munkájával az őt választó lakosság elégedett legyen és ezért tisztes megélhetést biztosító legális jövedelemben részesüljön. A kórházak és rendelőintézetek — ők az integrációt az alapellátás gondjai miatt szintén nyűgnek tartották — ugyancsak sürgetik a folyamatot. A közös „akarat” ellenére mégis miért mozdul nehezen az — elsősorban városokra jellemző — rendszer. Az ok a városi önkormányzatok tekintélyesen megnövekedett felelősségében — amely az egészségügyre is kiterjed — és a végtelenül megcsappant anyagi lehetőségekben keresendő. A városi vezetés abban érdekelt, hogy az egészségügyi ellátást annak valamennyi szintjén a leghatékonyabban és legolcsóbban oldja meg. Lépéslehetőségek Erre az a kézenfekvő de az átmeneti állapotnak legjobban megfelelő — megoldás kínálkozik, hogy az azonos önkormányzatok területén működő háziorvosok, gyermekorvosok és fogorvosok továbbra is az integrált intézmény keretein belül maradnak, az intézménnyel mellérendeltségi, bérleti, fenntartási, fejlesztési jogviszonyban. Ilyen jellegű költségeik meglehetősen nehézkes különválasztása így elkerülhető. A háziorvosi szolgálatok és az önkormányzat mentesül a működtetés gondjaitól. Saját boldogulásukat az intézménytől független teljesítményarányos társadalombiztosítási finanszírozás biztosítja. Ez az „olcsó” megoldás azonban nem egyezik sem az alapellátók, sem a kórház érdekeivel. A másik lehetőség, hogy a háziorvosok alkalmazója, munkáltatója a polgármesteri hivatal, ahol egészségügyet irányító apparátus nem működik, gazdasági ügyeik ellátója pedig a gamesz. A polgármester a tisztiorvossal kijelöli az „ellátási körzeteket”, kinevezi a háziorvosokat, akikhez a szabad orvosválasztás lehetőségével élve be lehet jelentkezni. A szolgálatok függetlenül mű-, ködnek a kórháztól, szabadon, a piaci viszonyoknak megfelelően vásárolnak és fizetnek meg szolgáltatásokat és térítik a bérleti díjat. Működésükért csak a szerződési keretekig vállal felelősséget a kórház, szerződéskötésre és szolgáltatásokra szabad választási lehetősége van mindkét félnek. A törvényes munkaidőn kívüli ügyeletek feltételei és működtetése is hasonló keretek között, a kölcsönösség alapján szerveződik. A harmadik lehetőség, hogy az önkormányzat a működési területén kialakított körzetekben ellátási szerződést köt a háziorvossal, s ő saját maga alakítja ki működésének föltételrendszerét: szolgáltatási szerződést köt a társadalombiztosítással, saját vagy bérelt rendelőben dolgozik és fizeti munkatársait. Az önkormányzat által választott és az orvos által élvezett szabadságfok igen magas. Csak jól kiépített szakmai kontroll mellett működhet. Mindenki számára elfogadható, tiszta viszonyok ritkán alakíthatók ki. Sokat segíthet a helyi viszonyok reális megítélése és konszenzus alapján való megközelítése. Elsősorban nem az egészségügyi ellátók, hanem a beteg érdekében. Dr. Varga Ferenc siófoki orvos-igazgató
