Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23 / 275. szám

1991. november 23., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 CSERDI FERENC: EROS NEVERE Mint aki álruhában járt... Egy fél évszázados verseskötet emlékezete Cserdi Ferenc régi kaposvári tanárcsalád gyermeke. Édesapját szeretettel és megbecsü­léssel emlgették a városban. Az ifjú költő hu­szonnégy évesen jelentette meg első verseskö­tetét 1941-ben. Lírát kívánó egyénisége csupa hangulat, az önmagába fordult szellem a maté­rián túlnézve csupán a létezést dicsérő életö­römöt, a gondolat szomorúságát és a szerelem önfeledtségét követi. A természet nyugalmába beleolvadni, túllépni mindenen, ami gyötrelmes magány és velejáró fájdalom, a szerelemben feloldódni s gondolni a félelmes halálra — ez az első kötet hitvallása. Nem törődni kamasz­kori szenvedélyes eszmékkel, nem üvölteni a háború fájdalmasságával, a kenyértelenek gondjaival, csak léleknek lenni mindenki lei­kéül, tudva, hogy por és hamu csak az értelem. Csak a létezés szűk és mély élménye a költő élettere, mintegy folytatva Tóth Árpád és Ju­hász Gyula világtól való meghátrálását. S 1943-ban már kiadásra vár a második kötet anyaga is, amikor széttépi összes verseit, s megsemmisíti őket. Költői önbizalma rendült meg talán? Vagy a háborútól, szenvedéstől ellenséges kor hitette el vele, hogy nem való most önmagáról szólni? Ami fönnmaradt utána: az egyetlen kötet csupán. Húszéves korától írt verseiből elmé­lyült érzések, halk zeneiség, gyötrő önkimon­dás árad. És szépség mindenünnen! Első s egyetlen kötete torzó, egy tehetséges és na­gyon fiatal költő kezdő lépései csak, kinek még azután kell kiérlelni a kész formát, s magára kért tökéletességet. Hogy mi történt ezután, csak a család tud­hatja, de elhallgatása egy életre szólt. Több mint egy évtized múlva belekerült az 56-os eseményekbe, s családostul Komlóra számű­zik. Elfogadja sorsát, belenyugszik abba, ami nem változtatható. Csak a költészet, a rím, a ritmus, a gondolat; csak a testbe és szellemi kiűzetésbe nem zárható lélek nem hagyja nyu­godni azt, akinek az ereiben is költészet csör­gedez. A szellem szabadsága nem béklyóz­ható, mindig megtalálja útját, ha szűk csatorná­kon is. Van fórum, ami a legálul levőknek is megjár; a kocsma. S Komlón ezidőben igazán válogatott társaság fordult meg. így történt, hogy barátai közé — s egyre több barátja volt — a borgőzös kocsmák közönsége nemcsak inni és társalogni járt, hanem irodalmi fórumon is találta magát. Kosztolányi, Babits, Weöres Sándor verseit szavalva, s tanítva, irodalomról és művészetről vitatkozva Cserdi Ferne körül szellemi központ alakult. Bevonult a „plebs” közé az „elit”, s jól megfértek egymással. tanár volt és könyvtáros. Ez utóbbi kapcso­latait felhasználta arra, hogy az összes ma­gyarországi könyvtárból töröltette (kidobatta) első és egyetlen verseskötetét az Eros nevére címűt. Az Országos Széchenyi Könyvtár köte­lespéldány raktárában maradt meg egy kötet, és a kaposvári megyei könyvtár Somogyi Gyűj­teményében is található egy, de valószínűleg utólagosan kerülhetett ide, mert a költő dediká­lása szerint ez ajándék volt egykori tanárának. Elszigetelődve is megteremtette a maga szűk világát. Úgy tűnt, jól érezte magát Kom­lón. Végrendelete ezért keltett megdöbbenést családjában, mert temetését Pécsre kérte. Ha jelképesen is, de vágyott visszatérni a városba, száműzetése előtti lakóhelyére, ahol valamikor főiskolai tanár volt, ahol annak idején a gondo­latban és művészetben oly gazdag élet virág­zott; többek közt Várkonyi Nándor, Weöres Sándor vagy Makay Gusztáv szellemi vezeté­sével. Végrendelete egyébként egyértelmű; fe­ledni és feledni. Ezért történt, hogy a család némán, szűk körben temette el őt, nem érte­sítve az ismerősök, tisztelők és barátok százait, akik szeretettel búcsúztak volna. Sosem volt mártír. Talán csak önnön felesle­geségét érezte egy másságot türelemmel elvi­selni nem tudó korban. László Ágnes Cserdi Ferenc versei TÉLI ÉNEK Most fáj. Csönd. Ne kutass lélek, ringat az alkony, az alkonyi tó, a júniusba tévedt férfilélek hegyormán lágyan hullik a hó. Most fáj. Csönd. Ne szeress lélek, holt vizen át csak játszva evezz, szép tavaszod, mit sírva kerestél, újra, meg újra, meg újra nem ez. Most fáj. Csönd. Ne is élj lélek, ormodra lágyan hullik a hó, s bús nyárba züllött téli valódat takarja csöndben a lágy takaró. KÖLTEMÉNY Látod? nyújtózik bennem már az ősz, és nemsokára már a tél havaz, s nem fogják tudni rólad itt a földön, hogy ki voltál, s örökre itt maradsz. Oly múló minden. Örömök és bánat, s a szív is porló, bármilyen kemény, te élni fogsz míg él a föld, a tenger, ki föld leszel és tenger; költemény. Te élni fogsz, ha halnak is az évek, rajtad nem fog se kor, se jég, se hő, te élni fogsz oly hidegen és épen, mint él a föld, a tenger és a kő. Te élni fogsz és szétnézel a földön, ha fönnállsz majd az égi balkonon, s hideg kezeddel szíveket melengetsz egy szeptemberi hűvös alkonyon. OLÁH ISTVÁN Csángó rekviem Juzsi te, az istenfádat, gyere le arról a, kertről, mert elvisz a dráku! Úgy látszik, a Kárpát-medencében, sőt azon túl, Moldvában még mindig van annyi véglegesség, hogy egy kalap alá hozza az égi és az alvilági régiókat. Mert az is­tenfa gyökerének árnyékában ■megjelenik az ördög egy köl- csönszó papundekli-jelmezé- ben. Emlékszünk-e még a Dra- kula-hisztériára? A horror egy Duna-völgyi törpefejedelem­ség középkorára lokalizálható, ettől függetlenül a draku meg­jelenik olykor, és akkor futni kell. Vagy maradni? Juzsi azaz Józsi ezt a második lehe­tőséget választja, meg se moccan a kerítésen. Ez a ti­zenhárom esztendős gyerek képtelen a képes beszédre, még mindent egyben az egy­ben lát, hall s főleg értelmez. Még nem találta fel a metafo­rát, ezért aztán amikor névro­kona, Józsi bácsi, az öreg csiszmár (azaz suszter) a ma­gyar szóra fogta, hogy őre le­gyen a nyelvnek, ő azt bizony most komolyan veszi és őrkö­dik. — Ha egyszer elkerülsz Erdélybe, és főleg Csíkba, ahonnam indultatok, ne állj sorsod kapujában úgy, hogy még el se olvashatod a ke­resztkötésbe vésett feliratot. Micsoda idők, micsoda kor — a szellem huszitái, az alig-írástudók a peremvidéken négy elemivel, öttel mondják az igét, ha csak azt monda­nák, prédikátorok lennének; de nem, ők a foltozóvargák, a szövőgyáriak, a fúró-faragó mesteremberek, ezért aztán az igéhez főnevet keresnek, s a főnév mágnesként vonzza a melléknevet. Vajon? Józsi csak olyankor beszél, amikor feltétlenül mu­száj. S amit mond: lepusztult kommunikáció. Nincs színe, formája, hangulata. Például: most lemenyek biciklizni. Vagy: magiknál az Olt folyik, nálunk a Beszterce. Éhes va­gyok. Jóllaktam, elég volt. Azt is elmondja — jelzők sehol — hogy apjának egy forradás van a homlokán, mert a poli- zor (ez egy gép) úgy meg­vágta hogy vagy hat hétig fe­küdt a iasi — a jászvásári — kórházban: édesanyámnak le­törött a tokja, és ezt akarta apám megcsinálni, de a gép­ből kirepült a vasdarab, nohát így volt. — Csak nem karddal az oldalán sétálgat anyád, te Juzsi? — Dehogy, a tok a ci­pőnek a hogyísmondjákja. A gyerek magától szinte nem is szól. Se így, se úgy. Ha mégis, és ha így, előfordul, egészen más jelentést markol, mint szeretné. — Menj be a szobába, pi­henj le — unszoltam, nem sokkal azután, hogy megérke­zett. Körülbelül úgy nézett rám, mint amikor a Jancsi meg a Juliska a gyermeksütögető emberevő banya színe elé ke­rült. — Hát persze, ti a kályhát mondjátok szobának, ez is kölcsönszó. Rendben, menj a szoba szobájába, ha jól meg­nézed, még egy ágy is van a küszöbön túl, aludj. Egyelőre nappal van még, fényes ónos, melege annál tikkasztóbb. Ki ültette Józsit a kerítésre, mikor? Minek? Ma­dárijesztőnek nem, az biztos, a madárijesztő a kilencedik, mert ők nyolcán vannak, s amikor már Florentin is nyűtte a nadrágot, amit ő kapott, a Juzsi; akkor kiviszik szépen a madárijesztőnek, beöltöztetik még vagy három nyárra. Cris- tian túl kicsi hogy örököljön, s még annyira nő, a madarak réme sem ülhet meztelen a ház szégyenére. Nekünk, erdélyeiknek a csa­ládi lajstrom is sokat mond. Kezdetben vala Ilona, követ­kezett Anna. Harmadiknak pedig Angela, negyediknek ez a tizenhárom esztendős le­gényke, aztán Erzsi, aki a neve után ítélve még békebeli. Kérdés, volt-e valaha is béke vidékükön-vidékünkön? Ha igaz, legalább ezer éve, s leg- fönnebb a madéfalvi veszede­lem telétől tartják maguk a moldvai csángók. A család utolsó három gyermekneve: Florentin, Simona, Cristian. — Míg nem felejtem — mondaná Juzsi a kerítésen —, az iskola udvarán ránk szól a tanító: ne beszélj magyarul, te! De iga­zából csak az elején kellett ránk szóljon, mert most nem beszélünk, s ha mégis, tudja maga, hogyan. Ez tehát a lehetséges érv, hogy megértsem (ha netán mégsem), miért fordult akko­rát a névnaptár. Angela akkor kaphatta a keresztvizet, ami­kor egy jól érzékelhető kettős­ségtudat jelentkezett a falu­ban, és amikor a rádió meg a tévé tele volt egy Angela nevű bodor szépséggel. A Florentin — Simona — Cristina hármas viszont a záróbizonyosság, legalábbis ott, a hegyen túl csönedesen meghúzódó tar­tományban: látjátok, feleim, mik leszünk, ha már nem vogymuk... Egyelőre megvannak, a há­zon belül egyféleképpen, egyre törékenyebb biztonság­ban (ami egyre vaskosabb bi- zonytalanyság ugyebár), az utcán, az iskolában, a falu ka­nál víz-közéletében más módi szerint. Az apa — a forradás­sal homlokán — tán épp az Is­tenhegyi úton épít. Ha elfelej­tettem volna, Juzsi egészen biztos közbeszól. Olykor leve­let ír, kis kerek számmal a lap alján: ennyit kerestem a múlt hónapban, az hárommal, újabban néggyel megszo­rozva annyi mint... S a család elájul a boldogságtól, ennyi lejt még leírva se láttak, nem­hogy majd a bőröndben, amit apa leemel a vonatról... E pillanatban üres a kerítés. Juzsi átjött a hegyen, nálunk vakációzik. Valószínű, el- szenderedett egy órácskára őrhelyén, felszínes álmát egy­kettőre elmosta az árvíz. — Nálunk, Lészpeden a házba nem tört be az iszap, a kert térdét fogta — tör fel a költé­szet belőle, most az egyszer. A hat sor kukoricát intézte el; Csupán ekkora a kert? És nem is paradicsom. Akkor vi­szont a kiűzetés bizonytalan időkre marad. Bizonytalan jö­vőre, köszönjük, meglesz. A menekülés pedig nem az inga törvénye. Csak ide, vissza már soha. Az ábécéskönyvet elviheted, s igazából a keríté­sen üldögélve tanul az ember. Egy idegenné vált világ kör­mondatainak kavargásában tőmondatokat, tehát a lénye­get: apa dolgozik. Anya főz. Testvérem játszik. A nap süt. A kutya ugat. S a karaván merre halad? (Az írás III. díjat nyert az MTI- Press tárcapályázatán.) RÉGI ÉS ÚJ ÜVEGEK Napjaink egyik leghétköz­napibb használati, ugyanak­kor műtárggyá, dísztárggyá, ékszerré nemesülő anyaga: az üveg. Időszámítás előtti gö­rög, etruszk, egyiptomi sírlele­tek bizonyítják, hogy már a tör­ténelem e korai korszakában is használták, kedvelték és természetesen gyártották. Pannóniában az ásatások tanúsága szerint meglehető­sen későn, csak az időszámí­tás utáni második század vé­gén betelepült mesterembe­rek és rabszolgák közremű­ködésével kezdődött meg a termelés. Ilyen korai magyarországi leleteket is bemutat a Buda­pesti Történeti Múzeumban januárig nyitva tartó Korok és üvegek — kutatások és ered­mények című kiállítás. Az egykori Savariában, Bri- getióban, Aquincumban, a Bo­rostyán út mentén üveghutára utaló nyomokat tárt fel az ása­tás. Bár műhely nyomára nem leltek, bizonyosra vehető, hogy a római kori iparosne­gyedben néhány üveghuta is működött. 3-4. századbeli használati üvegtárgyakat is felszínre hozott a régészek ásója, egyik-másik sírban üvegpoharat, kancsót, üveg­edényeket találtak, a női sí­rokban színes üveggyöngy nyakláncokat, karkötőket. Tömeges méretekben a 13. századból maradtak fenn üvegedények a korabeli Ma­gyarországról. Ekkor a kéz­műves ipar képes volt már arra, hgoy a háztartásokat el­lássa üvegedényekkel. Ezek nem alkalmakra készültek, hanem a mindennapok hasz­nálati tárgyaivá lettek, ezért is találhatók a középkori háztar­tási hulladékok között üveg­edények széttört darabjai. A 16-18. században az opál­üveg a magyar üvegműves- ség leggyakrabban gyártott terméke. Áz első meghatáro­zott helyről származó emléke­ink a 17. század elejéről valók. A tüzes, áttetsző opál gyertya­tartók, korsók, talpas emlék­poharak írásos díszítéssel ké­szültek. A kristály üvegek a 18-19. század termékei, jellegeztes- ségük a köszörült vagy festett díszítés. Külön csoportot ké­peznek a pest-budai látképpel ékesített üvegpoharak. Az új­kori üvegek magukon viselik a kor valamennyi jellegzetes művészeti irányzatának je­gyeit. Ezért játtunk a kiállítá­son is empire, neógot, neore- nenszánsz, neobarokk és ro­kokó üvegtárgyakat. Majd a szecessziós magyar üveg je­leseinek, Sovánka Istvánnak, Pantocsek Leo Valentinnek és Roth Miksának néhány alko­tása zárja a bemutatót. Panto­csek Leo Valentin nevéhez az általa kifejlesztett irizáló üveg felfedezése fűződik, Roth Miksáéhoz pedig a magyar üvegfestészet világhírűvé té­tele. (kádár) Roth Miksa üvegablak terve

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom