Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-16 / 269. szám
1991. november 16., szombat 9 FERENCZES ISTVÁN* Augusztusi rabszódia Augusztus van, jobbágy-kéken, türkiz-mélyen tündököl az éjszakai égbolt, s én hanyatt kiterülve, egy ölnyi szénán nézem, nézem Szent Lőrinc hulló könnyeit. Nem jön álom a szememre. Szikrázik minden, mintha Csaba királyfi bújdosó, hazát kereső vitézeinek rongyos lovai rúgnák a tűzköves Hadakútját, patkót csattogtatva, csillagot pattintva vonul a Hargita fölött, át a Csíki-havasokon valami fogcsikorgató, földrengéses arcú, riadalmas keserűség. Augusztus van, visszaadták a földeket, a havast, a szent- séges havast. Tehát kaszára érett a fű. Tehát honunkká kell tenni újból a nagy garral, istenkáromlással, pofozásokkal, a hódítók, a gyarmatosítók gőgjével elorzott, gyönyörű, mítoszokat lengető havasainkat, akik így vagy úgy, sosem nagyúrimód-krőzusian ugyan, de adták, de adták kenyerét a csíki, gyergyói székelynek. Amíg ki nem irtották a szívéből is. Dehát ki lehet-é irtani egy tájat, mely bölcsőt és koL porsót, megváltó jászlat ád? Augusztus van, elő hát az élesre kalapált kaszákat, elő a nyikorgó szénás szekeret, elő a régi katonaládát, amellyel valamikoron az öreg nagyapa masírozott Isonzó vagy Lemberg felé. Lemállott oldaláról már a tulipán, a szegfű, a rezeda, a jázminvirág, égbe röppent a szabadság szelíd madara, a vadgalamb is, díszesnek már egyáltalán nem díszes már ez a régmúltakból üzenő feketedoboz. Szűkszavú, akár megrozzant öreg gazdája, de azért még szolgál, hűvösen tartja a havasi elemózsiát, a túrót, a szalonnát, a málélisztet, a veres hagymát, s ha jó szerencsénk is segített, a Fetesti-en gyártott pa- szuly konzervet. A tejet és származékait pedig hozza magával a két szomorú szemű, szekér előtt bandúkoló piros-tarka tehénke. Mert augusztus van, „Hazánk reménye, Nagyboldogasszony hava”, „Szent István király” évszaka, aki elé Kós Károly * Ferenczes István írása II. díjat nyert az MTI tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank művészeti kuratóriuma támogatott Tamási Áron síremléke. Servatius Tibor alkotása (Fotó: Vörös Márta) Országépítője szerint már akkoron oly elhagyatott mód, társakat keresőn vonultának fel apró, keselylábú, bozontos lovaikon, valami furcsa, napbarnított, cserzett arcú, tömzsi seregek, innen, a Hargita szederjes kékre ütlegelt rengetegeiből. Vissza kell hát venni ezt a rengeteget, ahonnan Szakállas Ábel bolondult bele a nagyvilágba, átlódulván az országon is, ahol a Bence és utódai etették be királyi és elv- társúri vadászorgiákra a Kárpátok büszkeségét, a barna vérmedvét. Vissza kell venni ezt a legendáktól viselős tájat, ahol Szűzmáriás királyfiak próbálnak üdvözülni, Jégtörő Mátyások hajolnak a források fölé, bújnak át a szivárvány bolthajtásai alatt a csoda, az átváltozás reményében, s ahol Szép Domokos Annák átkozzák ezt a cudar világot. Vissza kell venni a havast, de hol van? Meg van-e még? Ebből a csillagzáporos augusztusi éjszakából szomorúan jelentem, hogy nincs meg, de keressük. Mert ami itt van, az már nem az a Havas. Áttiporták, megirtották, fölmarták üszök-sebesre mindent egybemosó közös gazdálkodásunk mioritikus, szocialista nyájai, miként a balkáni karsz- tokat Pán, félisten kecskéi. Tanktalpak nyomai, harckocsik nagy téringőzései a szocializmus védelmére, a világbékére felesküdött dicső hadseregünk még dicsőbb hadgyakorlatainak, vaktöltényes éleslövészeteinek ótvarait viseli ez a hegyarc, ahol nem lelek meg semmit és senkit. Az erdősáv helyén hitvány, segg- vakaróval benőtt cserjés trá- gárkodik, s a forrás, a drága életvize, ahová a ránk szakadó szürkületben, félelmemet elűzendő, oly szeppene- tes fütyörészéssel mentem, most áporodott, selymékes vízével, valami bivalyferesztő dagonyára emlékeztet. És a fű? Hol van az illatos, baltací- mes, imolás, szarvaskerepes, tárnicsos, pucaviolás, murvaleveles ezerjófű, hol vagyon? Szittyó, sziksófű, hélazab, zászpa, ászát, acsalapú, ordi- náré gyúkorfű, s ki tudja miféle számkivetettjei tenyésznek itt még a vegetáriumnak, amelyek fölött átsuhan a kasza. Ebből aligha leszen tejfakasztó széna, de még kötélre- való sem a fejünk fölé... Ezt a havast visszavenni csak úgy lehet, miként megboldogult, apai nagyapám, nevezett Ferencz S. László vévé vissza világgá indult puliszkáját. így történt: Épp estebédhez főzte a puliszkát. Kint a szállás előtt, a szabad tűzhelyen. Keményre, kiadósra kavarta, mert így szerette. Mikor kész lett, kiborította a piros csíkos szőttesre, mely a tűzhely mellett asztalként is szolgált a szabadföldön. Tötrént pedig egy ilyen mélabús alkonyaton, hogy az üstből kiborított málékerék függetlenítette önmagát. Elindult lefele az oldalon, mert a havas olyan oldalas. Gurult, gurult, s eltűnt a szegélyerdő homályában. Nézte apó, nézte, s aztán lehuppant a földre. Csönd lett, csönd, mint királygyilkosság után a tragédiákban. Aztán fölkapta a túrós dobozt, s a puliszka után dobta: — „Ne, cseszd meg, vigyed, legyen meg a kétséged, és, ha már elvetted a kenyeret. Lakjál jól, ha megirigyelted tőlünk ezt a semmit.” Aztán újra csönd. Idő teltén megszólalt az Isonzó sebeivel ékesített öreg hadfi: „Menj, kicsi fiam, hozz vissza valamit belőle.” Rettegve, félve a sötét fenyvest indultam el, mert félelmemnél nagyobb úr, az éhség bitorolt. Vissza is hoztam a murva szénával panírozott puliszkát s a túrós dobozt. Sikerült megmenteni, két „med- vebocsra” való, parázson süthető túrós gombócot. Nem laktunk jól, de megcsaltuk magunkat illatának igézetével. Ilyen volt hát a hajdani havas, mely életemnek legcsodálatosabb, legkatartikusabb élményeivel, az igazzal, a szabadsággal ajándékozott meg. És s olyan emberségnek tett a megismerőjévé, megta- nulójává, amelyet később, tudor borjú koromban, nagyjró- ink, de leginkább Tamási Áron műveiben leltem fel újra. Későbbi olvasmányaimból azt is értésemre adták aztán, hogy hát ez a világ egy szürrealista, mítizált, idillikus, idealizált, vi- tézkötéses, trágyaszagú miliő, mely meghamisítja a könyörtelen realizmust. S mindezeket állítják azok, akik zöld kalapban, tiroli nadrágban futották át e tájon, csodabogár keresendő, lepkefogóval közeledvén emberihez. Eskü alatt vallom, állítom: Tamási hősei épp olyanok voltak, mint akiket e havasokon megismertem. Épp oly csavarintos észjárá- súak, épp oly kiszolgáltatottak, épp oly bölcsek, épp oly káromkodásba menekülők, épp oly tüzetárulók, szerelmükért bicskára vetemedők, épp oly pogányok, mint Szász Tamás, mint Külü Benke, mint tündöklő Jeromos, s a többiek, akik fölött annyiszor elaludt lehajtott fejjel a gondviselés. Suhogtak hajnalban a kaszák, hóharmat hullott, jött az istentelen küzdelem az elemi erőkkel. De eljött az este is. Kint a hegyen megszólalt a tárogató, Feri bácsi bicskával faragott tárogatója, hogy azt mondja, hogy azt mondja: Olyan kihalt, olyan árva Krasznahorka büszke vára, mert zokog a szél Késmárk fölött, és a nagymajtényi síkon eltörött a zászló, és megjött a muszka százezer emberrel, hát nem csoda, hogy ahol én elmegyek, még a fák is sírnak, s nekünk a legszebbik estét feketeszínre festették. De most egy kicsit, ha elaggottan, fáradtan, elgyötörtén is, de boldogok vagyunk, mert Fazsindelyes tetejű havasi parasztházak (Fotó: Katona Csongor) együtt vagyunk, egy cseppnyi szilvórium is jut, velünk az ének, s igézete a meséknek... Augusztus van, döbbenetes nyárutó a Hargita fölött. A székely visszavette a havast, amely már nem a régi. Dáciával jön, kaszáló géppel, rohan, küzd a szinte semmiért, meglelte újbóli küldetését: a gürcölést. Mert ez a mostani havas nem ad semmit. De velünk a remény, öröktől fogvást velünk volt, úgy fordítja az ég felé arcaink, mint aki bizton tudja, hogy egyszer leszállnak azok a Tejúton nyargaló vitézek, s beállnak közénk kalákát kaszálni. Mert más nem jön segíteni. Legfönnebb a még fentebb lakó. De ő hol adja, hol veszi. Úgy teszem, mint néhai Ferencz S. Lászlóval az imént. Vitte a vihar, vitte a lábai alól az apró murva szénát. Hiába lépett rá, hiába feküdt rá, az első mozdulatnál csak elsöpörte, repült a kost. Megunván e keserves hiábavalóságot, kezébe vett egy maréknyi szénát, s földobta a magosságba: „Ne, b... meg! Ha akarsz adni, adjál, ha nem, vidd az egészet, de belőlem csúfot nem űzz. Ezért a kicsi szénáért térdre nem esek előtted!” Viszi most is. A semmit. A semmit. De térdre nem esünk előtte. Mert augusztus van. Mert velünk a Hold, a Nap, s a csillagok. Olvasatlan olvastatok? B ár a könyv halálát már sokan és sokszor jósolták századunkban, az olvasás nélkülözhetetlenségét még senki sem vonta kétségbe. S azt sem, hogy minél olvasottabb valaki, annál több ismeretnek, tudásnak lehet a birtokában, s így annál több esélye van arra, hogy boldogulhasson. Az olvasás tehát minden ember képessége és szükséglete. Vannak azonban olyan pályák — s minden értelmiségié ilyen —, ahol létszükséglet az egész életen át tartó folyamatos ismeret-elsajátítás, következésképp az olvasottság is. Emberöltőnyi idővel ezelőtt sorra készültek a lelkendező beszámolók arról is, hogy felszámoltuk az analfabétizmust, meg arról is, hogy olvasó nép vagyunk, s méginkább azzá leszünk. Aztán hamarosan jött a kijózanodás. Egyre kevésbé csillogtak a statisztikai adatok, mind több lett a gond. Különösen szembeötlővé vált, hogy a felnövekvő új nemzedékeknek mind kevesebbet jelent a könyv. Van abban jó dolog is, hogy egyre több a kultúrát hordozó eszköz, de egy hátránya biztosan van ennek: az irodalmi alkotásokat csak olvasás útján lehet igazán birtokba venni. S e hiány révén csonkább marad az ember, mert az olvasás folyamatos „gyakorlása” nélkül kevesebbet fog tudni az em- beről, szegényesebb lesz a fantáziája, akadozni fog kifejezőkészsége mind írásban, mind szóban. A gyanútlan szemlélődő azt vélhetné, hogy az olvasásnak és főképpen a szépirodalom olvasásának ezekben a válságos esztendeiben az egyetemek és főiskolák magyar szakjaira azok jelentkeznek, akik mégis könyv- és irodalombarátok. Nos, a helyzet nem egészen ez. Sokéves tapasztalat támasztja alá azt, amit idén is megfigyelhettek a felvételiztető tanárok: igaz ugyan, hogy sokszoros a túljelentkezés, de a pályázók mintegy felének talán annyi köze sincs az irodalomhoz, mint a hajdúnak a harangöntéshez. Megnyugtatásul mindjárt azt is közölhetem, hogy azért mindig kiszűrhető elég nagy biztonsággal az a réteg, amely irodalomszerető. Önként adódik a kérdés: miért jelentkezik magyar szakra az, aki bevallja például azt, hogy egyetlen Móricz-re- gényt sem olvasott? Vagy az, aki életének eddigi szakaszában mindössze egyet-egyet olvasott el Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond regényei közül? S még ha tényleg el is olvasta a műveket, jobbára már a feledés homálya borítja azokat a felvételi idején. Nem a ma- ximalizmus szól belőlem. Ma egy gimnáziumi tanulónak négy esztendő alatt a magyar irodalomból mindössze 6-7 regényt kell elolvasnia. A világirodalmi igény még szerényebb. S aki 16 éves kora tájt átlag három havonta olvas el 4-500 oldal szépirodalmat, az bizony nem válik olvasó emberré sem, s teljességgel alkalmatlan arra, hogy másokat próbáljon olvasóvá nevelni. S miért akarnak az olvasatlanok magyartanárokká válni? Én azt hiszem, hogy igazából nem is akarnak. Némelyikükben élhetnek ugyan téveszmék, esetleg „szorgalmasak” voltak, a „leckét” rendre megtanulták, meg is dicsérték őket, a „jeleseket”, s mivel az osztályban „irodalmárnak” számítottak, azt hitték, hogy valóban azok. Mások igazából semmi iránt nem érdeklődnek, s kényelmes és kellemes dolognak vélik a bölcsészetet, hiszen ott „csak” olvasni kell. S mind meg vannak győződve arról, hogy semmit sem veszíthetnek a felvételi próbájával. Ez talán igaz is lenne, ha legalább erre a vizsgára is felkészülnének, s legalább a kötelező olvasmányokat ténylegesen ismernék. Akkor senki sem jöhetne zavarba például attól, hogy a tanár Arany János Toldija iránt érdeklődik vagy éppen néhány életrajzi adatra kíváncsi vele kapcsolatban. Meg sem próbálna matematikusnak vagy orvosnak menni az, akitől idegen a matematika vagy a biológia. Nem érdemes a bölcsészetiéi próbálkoznia annak, aki nem olvasott ember, aki nem ismeri az irodalom történetének a legfontosabb adatait, tényeit, aki nem lát meg összefüggéseket írók és művek között, aki nem képes műveket elemezni, s nem tudja írásban és szóban helyesen és választékosán kifejezni magát. Ez utóbbi persze nem csupán a magyartanárok, hanem minden tanár és minden értelmiségi számráa létszükséglet. Nem az az igazán elszomorító, hogy a felvételizők között akadnak szégyenletesen tájékozatlan emberek, hanem az, hogy sokan vannak ilyenek. Ugyanakkor vigasztaló — az érettségi elnökök tanúskodhatnak erről —, hogy sokan bizonyítják irodalmi érzéküket és olvasottságukat olyanok, akik más értelmiségi pályára készülnek. Lesznek tehát olvasó emberek ezután is. Vasy Géza
