Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. október 26., szombat Színpadtól a pennáig Filozofálás a novellista színművésszel A míves parasztbarokk íróasztalon írógép, a kéziratok „mozgását” könehezék teszi lehetetlenné. Az asztal jobb oldalán téka, fölötte jin-jang, valamint Nizsinszkij Pet- ruska alakítása; mindkét bronzplakett a feleség, Gera Katalin szobrászművész alkotása. Aprócska görög ikon mellett a példakép, Ottlik Géza nyugodt tekintetével találkozom. Csernák Árpád dolgozószobája bőbeszé- dűen mesél a színművészről — tizenhárom éve tagja a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatának — és legalább ennyire az íróról, a novellistáról. Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, József Attila, Babits Mihály, Lengyel Balázs kötetek sorakoznak a háta mögött. A gondolkodószéket a könyvespolc elé emeli, s az első kérdést — a készülő portré terjedelmét illetően — ő teszi föl. — Azért az érdeklődés, mert én mindenre válaszolok, csak jó tudnom, mennyire engedhetem bő lére a feleleteket — szabadkozik. — A mániám egyébként a lapidáris és ovális, a tömörítés és kihúzás... — A kihagyás — ejtem ki egyik e témát is érintő novellája ismeretében az ideillő szót. — A kihagyás, igen! Inkább írjon csak az ember öt mondatot, de az a lényegről szóljon, ne nagy dumák és üresség legyen. Színfalak — Nincs húsz perce, hogy letettem az Újhold Évkönyv 90/2-es számát, s benne a Rövid, téli napok című novelláját, melyben megfogott a következő gondolat: „A színházról — néha — egészen jól sikerül megfeledkeznem. És a színháznak is rólam. Jól van így." — Magyarországon ez egy extra-dolog, hogy egy színész ír, vagy egy író esetleg szerepet vállal. Másutt a világon ez természetes. Egyébként nagyon nehéz dolog az embernek a saját írását elemezni, hiszen sohasem csak annyit jelent egy mondat, mint amennyi le van írva. — És mit jelent ez a mondat? — Én ezt szeretem arra az emberre bízni, aki elolvassa az írást. Mert ahány ember olvassa, annyi félét jelent. Erről eszembe jut egy történet, amikor Chagall műtermében járt Luna- csarszkij, és érdeklődött miért így van ez? Miért úgy van az? Mikor elment, Chagall megjegyezte: „Rettenetesen féltem, hogy megkérdezi, miért zöld a tehén?” — Mint színészt kérdezem az idézett sorokról. — Két merőben különböző lelki alkatot kíván a két mesterség, ami egy kicsit tudathasadásos állapot. Az író introvertált, befelé forduló alkat. Az említett idézetben arra gondoltam, hogy amikor írok, akkor meg kell feledkeznem arról, hogy színész vagyok. Főként ez van a mondat mögött, de remélem mégis sokkal több. Jelenleg Pickering ezredest próbálom a My fair Lady-ben. Ilyenkor, amikor színészként dolgozom, ami egy extrovertált, kifelé forduló pszichikai alaptartást igényel, nem vállalom, hogy asztalhoz üljek. Csak akkor tudok írni, amikor nem játszom. „Amikor nem vagyok színész” Csernák Árpád — amikor nem színész — ír. Novellái gyakran húsbavágón szólnak az életről, az egészen kis dolgokról, s a „nagyokról”. Fajsúlyos, nehéz művek ezek, befogadásuk igénybe veszi a gondolkodó embert. Néhány éve megvette a Móra Kiadó a Bemutató előtt című kötetének kiadói jogát, kifizették, majd jött a levél: „kereskedelmi és terjesztési okok miatt... kötetének kiadásáról lemondunk.” Az évek során háromszor szerkesztették újjá, megvolt a címlap. Most Kaposváron próbálkozik kiadatni. Első írása 1967-ben jelent meg, azóta — ki- sebb-nagyobb mélypontokat élve meg — rendszeresen publikál irodalmi folyóiratokban, mellékletekben: így találkozhattunk nevével a Kapu, az ÉS, a Vigília, a Tiszatáj, és gyakran lapunk hasábjain is. — A legfontosabb számomra mégis az Újhold Évkönyv marad — vallja. — Ha szabad mondanom, tán még egy kötetnél is nagyobb jelentőségű. Mert míg a kötetben magam vagyok, addig ebben Ottlik Gézával, Tandori Dezsővel, Lengyel Péterrel — szóval sokkal jobb társaságban. Mindig nagy élményként emlékezem majd arra, hogy Lengyel Balázs megtisztelt a közlés lehetőségével. Mi több, személyes barátság is kialakulhatott közöttünk. Neki köszönhetem, hogy egy idő óta nagyobb becsben tartom a kézirataimat. Volt két mélypont az életemben, amikor bizonyos visszautasítások, kudarcérzések, rossz lelki állapot miatt megsemmisítettem, elégettem az írásaimat. Csak azok maradtak meg, amelyek már megjelentek. — Ezzel kicsit magát bántotta, nem? — Egyfajta öngyilkosság (— nagy levegőt vesz) — igen, tulajdonképpen az. De hát ez már egy külön regény, amit egyébként meg is írtam. Kések a párna alatt, ez a címe. „Kék rózsa” Végletes ember benyomását kelti Csernák Árpád. „Én nem tanultam meg élni...Én, mi lehet az?” — írja. A következőkben a beszélgetésünk az eddigieknél jóval mélyebb régiókba hatol. — Eléggé hajlamosak vagyunk — és az elmúlt negyven év mindent megtett annak érdekében, hogy hajlamosak legyünk — a depresz- szióra, önpusztításra. Nagyon nehéz megtalálni annak a technikáit, hogyan lehet valamelyest önbizalomra szert tenni, hogyan tudja tovább csinálni az ember? — Meg lehet találni? Nagyot sóhajt, elmélázik. Az „adott válaszához keres lelki erőt. — Keressük. Keresi az ember. Én azt hiszem, meg lehet találni, csak arra kell vigyázni, hogy ne valamiféle dogmatikus elvhez, eszme- rendszerhez kapcsolódjon. Ezek fölötti, íratlan törvényeket kell keresni. Ezt a fajta harmóniát, amit az ember keres, — közhelyesen nevezhetjük boldogságnak is — Karinthy Gábor egyszerűen „kék rózsának” becézi — szóval, amit mindenki keres, azt kell is keresni. Mégis azt gondolom, hogy aki azt hiszi, megtalálta, az (Fotó: Lang Róbert) egy kicsit becsapja önmagát. Fiatal koromban nagy szükségem volt a lelki regenerálódásra. Rengeteget jelentett a jóga, és az aktív sportolás, mert igen nehéz időkben nőttem föl: kétéves koromban, a háborúban majdnem elpusztultam a pincében. Ha anyámnak nincs teje — ami ennyi idő után már ritkaság — ez megtörténik. Mindent megtett az elmúlt negyven év, hogy sérült lelkületű emberek kerüljenek ki belőle. — Mégis van, akit mintha nem viselt volna meg annyira? — Aki igazán odafigyelt a dolgokra, és érző-gondolkodó ember, az nem hiszem, hogy teljesen sérülésmentesen megúszta. Ha mégis, az majd később rádöbben. — Ön miben hisz? — A hitet csak Istennel kapcsolatban tudom elképzelni, és én hiszek Istenben. Kierkegaard, aki szerintem mélységesen hívő ember volt, azt mondta: soha nem merte kimondani magáról, hogy ő hívő ember, csak szeretne az lenni. Ez a fajta hit áll hozzám is közel. Sok mindenben bízom. Néha ellankadok, néha nagyon kilátástalannak tűnik minden. De végig kell csinálni. Gyávaságnak tartom a menekülést. Olyan emberekkel kapcsolatban, akik ezt megtették, eldobták maguktól az életet, és szerettem őket, azt kell mondanom, hogy csak elmezavar lehetett. Különben nagyon haragudnék rájuk. És akiket szerettem, azokat a halálukban sem szeretném megbántani. Balassa Tamás Reménykedjünk Mottó: ....A költő ír, a macska miákol és az eb vonít, s a k is halacska ikrát ürít kacéran.” (Radnóti Miklós 1941. ápr. 27.) Anyám, amikor még látott és néha elolvasta egy-egy írásomat, mindig azt kérdezte: Miért látod ilyen sötéten a világot? Miért ilyen komor nálad minden? Miért nem látod és hallod meg, hogy virágoznak a fák, csicseregnek a madarak...? Miért nem írsz erről? Tulajdonképpen igaza volt. Kevés szebb látványt tudok elképzelni, mint egy virágzó gyümölcsfát; kevés csodá- sabb hangot mint a madarak cserregését, csivogását.... Meglátom és meghallom én ezeket a dolgokat, de rögtön az jut eszembe: vajon a virágokból lesz-e gyümölcs? Nem teszi-e tönkre a fákat a savas ülepedés, a levegő szennyezettsége...? Meg ez: évente több ezer madárfaj kipusztul... Nem tehetek róla: ha szépet látok, jót hallok: természetesnek veszem; úgy gondolom: ez a dolgok rendje, nincs róla mit írni. A veszélyekre kell felhívni a figyelmet, a még kikerülhető tragédiákra; meglátni a szépségek mögött rejtőző drámát, a természetes ellen szegülő természetellenességeket..., és mindjárt másképp látom a virágzó gyümölcsfát, másképp hallgatom a madarak hangjait..., vagy épp a süket csendet... ...mert a macska nem miákol, az eb nem vonít, s a kis halacska nem ürít ikrát (ka- cérságról meg már egyáltalán nem beszélhetünk)..., és Radnóti Miklós sem ír, pedig írhatna, ha élne; élhetne, ha nem lövik agyon Abda mellett... Szeretnék derűs, bizakodó sorokat írni, de a század egyre kevesebb okot ad erre. A macskákat, kutyákat, halakat megmérgezik..., a költőket pedig megölik (vagy megölik magukat)... De a még élő kutyák sem ugatnak, a még élő cicák sem miákolnak, s amíg élő halacskák is radioaktív ikrát ürítenek (ha éppen ürítenek) cseppet sem kacéran...; meredt, riadt szemekkel, totális depresszióban ....s a még é lő költők sem írnak, vagy ha mégis: csikorognak a szavak, minden soruk jajkiáltás, minden betűjük seb... Miért?! Azt mondod (talán Te is, kedves barátom): reménykedni kell, bizakodni: végre jó jelek mutatkoznak: vége a diktatúrának, a pater- nalizmusnak, a hazugságoknak... Igen, igen, mondom erre (némileg) rezignáltam: amúgy valóban vannak bíztató jelek a politikai-társa- dalmi-gazdasági életben, de...DE! Kontrázik bennem a régi zsugás és örök szkeptikus: Nem későn egy kicsit? Be lehet még foltozni az ózonpajzsot? Meg lehet még tisztítani a vizeket? Föl lehet még támasztani az elpusztult erdőket és kihalt állafajokat? Föl lehet még támasztani a halott költőket, írókat, gondolkodókat? Lesz még valaha: Mahatma Gandhi formátumú politikus, Szentgyörgyi Albert, vagy Konrád Lorenz formátumú tudós, Ottlik Géza formátumú író, Weöres Sándor vagy Pilinszky János formátumú költő...? Nem csak a kutyák és a macskák kushadnak, lapítanak, hallgatnak természetellenesen, hanem azok az emberek is, akiknek szólni kéne (mert úgy érzik: devalválódtak a szavak)..., s akik szólnak: (többnyire) jobb lenne ha hallgatnának... Nem ír már Szentkuthy Miklós, Márai Sándor.., és nem ír már Nemes Nagy Ágnes sem, és nem szólal fel a parlamentben Csengey Dénes sem... Azt mondod: írjak valami optimistát, modjak valami biztatót; reményt, hitet kell adni az embereknek... Egyetértek! De lehet-e? Vissza lehet-e adni az embereknek a hitet ennyi átverés, mellébeszélés után? Nem vidítóbb-e az (akár komor) igaz szó, mint a rózsaszín köd?! Megállók az utcasarkon, mert szédülök, elönt a veríték, hátamra tapad az ing... Soha ilyet azelőtt! És ez nem (csak) a kor (a múló évek) miatt van. Más a levegő összetétele, te is tudod... Néhány évvel ezelőtt még órákon át fejeltünk vagy pingpongoztunk vagy eveztünk a tűző napon, 30 fokos melegben, és semmi bajunk nem lett. Sőt! Én azelőtt nem ismertem az izzadást, most meg álltó helyemben... Egyszer voltam idén nyáron napon (néhány órát) és utána hetekig égett és viszketett a bőröm, mintha leöntöttek volna savval... Idősebbik fiam tavaly meg- fürdött a Dunában és utána három hétig kórházban volt... Minden nap vasúti-, légi- és országúti katasztrófákról számol be a tévé, és hozzáteszik: érthetetlen okokból... Elalszanak, rosszul lesznek a volán mögött rutinos, jó vezetők, akik azelőtt sohasem... Budapesten állandóan szólhatna a szmog-riadó, de nincs egyetlen természetvédő, zöld párti (vagy más hasonló) képviselő sem a parlamentben... És azt mondod: reménykedjünk! Én is azt mondom: persze, reménykedjünk. Hiszen gyerekeink vannak; kell, hogy legyen jövő. De nem tudom mire alapozzam reményemet. Hacsak —: nem épp rájuk: a gyerekeinkre. Fiainkra és lányainkra, akiknek rendbe kéne hozni ezt az elfuserált világot... De vajon lesz-e bennük elég erő, hit, tudás és akarat..., a még mindig működő apparátusok, gáncsoskodó-okoskodó vének ellenére? Micsoda pesszimizmus! Hallom a havonta öt- ven-nyolcvan ezer forint felett keresők kórusát. Ők bizakodnak; ők nem éheznek, és ők ebből azt szűrik le: minden a legjobb úton halad..., mert mindegyik (tisztelet a kivételnek) csak a saját pecsenyéjét sütögeti, és nem veszi észre, hogy a hús, amiből a pecsenyéje készül, romlott, mert mindegyik (tisztelet a kivételnek) csak az orra hegyéig lát... Pedig — valóban — de szép lenne, ha a macskák ismét miákolnának, a kutyák ugatnának, a halak tiszta vizekben egészséges ikrákat ürítenének (kacéran!) és ismét lennének költők akik írnak, és ismét lennének akik el is olvassák... Csernák Árpád
