Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

1991. október 22., kedd SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 7 Indulatok nélkül Király Béla: Egyetlen embernek sem lett volna szabad meghalnia Király Béla országgyűlési képviselő az 1956-os forrada­lom történéseinek nem csu­pán aktív részese volt, hanem később történészként a kor­szak avatott kutatója is. A 35 év előtti eseményekkel kap­csolatos mindig higgadt vé­leménymondása történelmi rálátást tükröz, s túlmutat a személyes visszaemlékezé­sek gyakori szubjektivizmu­sán. Beszélgetésünk során először arról kérdeztük, hogy tudományos szempontból mennyiben tekinthető feltárt­nak 1956. — A forradalom eseményei legnagyobbrészt még feltárat­lanok. A történések alapprob­lémáira a válaszok megvan­nak, ám a részletkérdések — például a vidéken történt események — kutatása jósze­rivel még meg sem kezdődött. Hogy a munka elkezdődhes­sen az Atlantic Kutatói és Ki­adó Társulat gesztusként az 56-os intézetben egy törté­nészstátuszt hoztunk létre, mely teljes egészében a vidéki kutatásokat szolgálja. —Az elmúlt hónapokban Is voltak tudományos fórumok. Júniusban például Budapes­ten nemzetközi tanácskozás témája volt 56 jelentősége. Kerültek-e ezeken felszínre eddig nem ismert tények? — Számos ilyen — s na­gyobbrészt külföldön tartott — tanácskozáson vettem részt, ám tapasztalatom szerint ezek megmaradtak a nagy elvi kér­déseknél és egyik sem tudott a mélybe hatolni. Lévén, hogy a dokumentumok a különféle hazai levéltárakban vannak. Figyelemre méltó, hogy már 1956 végén százával vittük New Yorkba a forradalom résztvevőit és szemtanúit. Őket az ENSZ fölkérésére egy Ben Johnson nevű dán diplo­mata által irányított stáb hall­gatta ki. Egy éven át tartott az anyaggyűjtés, ezt követően az ENSZ-nek a magyar kérdés­sel foglalkozó különbizottsága egy nagy terjedelmű jelentést adott ki, mely minden nyelven megjelent. Az alapkérdéseket illetően ezt az okmányt azóta sem sikerült fölülmúlni. Ma­gyar nyelven eddig a leghite­lesebb monográfiát Molnár Miklós professzor írta. Eredeti­leg Genfben adta ki könyvét francia nyelven Egy vereség diadala címmel. Ennek ma­gyar nyelvű második kiadása két héten belül megjelenik. — 56-ról a rendszerváltozás előtt vagy rosszat lehetett mondani vagy semmit. Most mintha fordítva lenne. Ön mint történész nyilván egyetért ab­ban, hogy nincsenek csak tisz­tán negatív vagy csak tisztán pozitív történelmi időszakok. — Valóban. A helyzet azonban az, hogy a negatí­vumok, melyeket a Ká­dár-rendszer alatt hangsúlyoz­tak, túlzóak és egyedi példák­ból általánosítóak voltak. A Life magazin fotósa például itt- jártakor lefényképezett egy lábánál fogva fölakasztott ávóst... Hadd szögezzem le, hogy egyetlen embernek sem lett volna szabad meghalnia, különösen nem lincselés for­májában. Ha csak egy lincse­lés történt azt is elítélem, ám meg kell mondanom, hogy a Rákosi-Gerő rendszer bor­zalmai után inkább büszke vagyok arra, hogy nem történt tömeglincselés. Mikor a kül­ügyminisztériumba behatolt néhány túlzottan fölajzott fiatal és össze-vissza lövöldöztek, és az ott dolgozó párttagok és pártonkívüliek remegtek az életükért, akkor én mentem oda és szereltem le a szabad­ságharcosokat, elkerülve a vérontást. Ezt a példát azért említem, hogy én nemcsak utólag mondok szép szavakat az erőszakmentességről. Én ott voltam, és mindent elkövet­tem az erőszak ellen. —Miként zajlott a napja 1956 október 23-án? — Azon a napon a honvéd­kórházban voltam ahol két nappal korábban operáltak meg. Tehát aznap főként a rá­dióból követtem az esemé­nyeket, aggódva, hogy eset­leg tömeges vérontás lesz. 28-án az orvosok tilalma elle­nére at értem jött szabadság- harcosokkal együtt lényegé­ben úgy szöktem ki a kórház­ból. Ezután voltam aktív ré­szese az eseményeknek. Amivel hozzájárultam a forra­dalomhoz, az nem tankok robbantása vagy lincsefés volt, hanem a konszolidáció mindenképpeni előmozdítása, a lövöldözések megfékezése több helyen. Az akkor napról napra erősödő nemzetőrség­gel, mely Nagy Imrét támo­gatta, a konszolidációt igye­keztem szolgálni ___ ____1 — Nem lát-e olyan veszélyt, hogy 56 emléke most egyes csoportokban indulati sze­leppé válhat? — Ez a veszély fennáll, az­zal azonban mégsem értenék egyet, hogy söpörjük szőnyeg alá a forradalmat, hogy meg­előzzük az őrültek őrjöngését. A forradalom emlékének megőrzésére, jelentőségének elismerésére szükség van. Más kérdés, hogy azoknak az embereknek, akik az ésszerű­ség és a tisztesség alapján állnak, le kell szerelni a szél­sőségeket. Még itt az or­szággyűlésben is elhangzott a szemet szemért elvet tükröző megnyilvánulás. Mellesleg ki­derült, hogy az egyik ember, aki ilyen keménykedő törvény- javaslatot akart, a 70-es évek­ben még leninista cikkeket írt... Ha azt tapasztalnám, hogy lennének, akik 35 év után akarnának bosszút állni vagy lincselni, olyan nemze­tőrséget szerveznék, amely velük szembe száll. Ezt per­sze képletesen mondom, hi­szen a nemzetőrség mint fegyveres erő újjászervezé­séhez törvény kell. Ezzel csak jelzem, hogy minden erőmmel szembeszállnék a vérbosszút lihegőkkel. Az előzőekhez visszatérve, meggyőződésem, hogy a tudósoknak föl kell tár­niuk mindent, az akkor történt negatívumokat is. Akkor is, ha az nem válik történelmünk di­csőségére. Azon pedig elmél­kednünk kell, sőt lelkiismeret- vizsgálatot kell tartanunk, hogy ellenálltunk-e a szélső­ségeknek. Másrészt én most nem azokat kutatnám annyira, akik 30-40 éve ebben vagy abban felelősek voltak, inkább azokat akik most akadályoz­zák a demokrácia kibontako­zását, akik most herdálják el a nemzet vagyonát. — Köszönjük a beszélge­tést. Csodálatos kegyelmi állapotba kerültünk Mécs Imre: Antidemokratikus módszerrel nem lehet demokráciát létrehozni Mécs Imre országgyűlési képviselő az 56-os forrada­lomban nemzetőrként vett részt. 1958-ban ezért halálra ítélték, melyet egy évvel ké­sőbb életfogytiglani bör­tönre változtatták. Végül is hat évet töltött börtönben. Amnesztiával szabadult, ám 56 bélyegét 1989-ig viselnie kellett. Ezek ismeretében tiszteletet parancsoló az a józanság, amellyel az elmúlt 35 év és a jelen történései­ről vallott parlamenti be­szélgetésünk során. — Bizonyára gondolt már arra, hogyan alakult volna az ország és benne személyes é!et§, ha 56 győz... — Keserű erre gondolni. Ausztriából például a forrada­lom előtt egy évvel vonultak ki az oroszok, s nyugati szom­szédunk akkor rosszabb gaz­dasági helyzetben volt, mint Magyarország. Ausztria mai fölényét látva nyilvánvaló, hogy mennyit vesztettünk, s nem is csupán gazdaságilag. A demokrácia lehetőségeinek elmulasztása az igazi nagy veszteség. Elektronikus mérnök va­gyok, s ha nem kellett volna munkahelyeimen első számú közellenségként élnem, vélhe­tően eredményes tudományos pályát futottam volna be. Ettől eltérített a sors, ugyanakkor szinte kényszerített a politizá­lás felé. A Kádár-korszakban a rendszer legnagyobb bűnét abban láttam, hogy passzívvá és apolitikussá tette az embe­reket. Ennek most isszuk meg a levét. Úgy éreztem, hogy az a politika a legrosszabbfajta politika. Ezért kerestem más 56-osok társaságát és ezért vállaltam ellenzéki politikai szerepet. Közben a rendszer ellenzékéből a kormány ellen­zékévé váltam. — Miként emlékszik 1956 október 23-ra? — Mint életem legszebb napjára, melyen több száz ez- rep valamilyen csodálatos ke­gyelmi állapotba kerültünk. Ötöd éves műegyetemista vol­tam. Előző este elhatároztuk, hogy másnap tüntetést szer­vezünk a szovjet hadsereg ál­tal körülvett Varsó támogatá­sára. Először csak ennyit akartunk. Azután éjszaka megfogalmaztuk a diákság követeléseit és több helyen le is sokszorosítottuk. Ezek a követelések másnapra az egész forradalom követelései lettek. A Bem- szobornál ösz- szegyűlt, majd a Kossuth térre vonult tömeg előtt Nagy Imre beszélt. Nem hallottuk, hogy mit mondott, de akkor ő volt az egyetlen ember, akit akartunk, akit hatalomra kívántunk jut­tatni. Ott a téren éreztem, hogy az a temérdek ember mind ugyanazt akarja, s hogy ez szavak nélkül is tudható. Az ország távoli sarkaiban spontán módon ugyanazokat a követeléseket fogalmazták meg. Az atomizált nép egy­szerre csak közösségeket al­kotott. Bizakodás, összetartás és aktivitás volt a jellemző. Mindaz, amit ma hiányolunk. — Ön a közelmúltban tett törvényjavaslatával kiállt az 56-os helytállás elismerésé­ért. Nem érzi-e úgy, mintha egyre többen lennének olya­nok is, akiknek emlékezete a mindenkori érdekük szerint működik. A különféle méltá­nyossági kérelmekben mind gyakrabban olvasható indok az 56-os múlt. — Tény, hogy 56 után 23 ezer embert ítéltek el a bíró­ságok és 6-8 ezret internál­tak. Ők valóban megszenved­tek 56-ért, s valóban jogosul­tak arra, hogy a nemzet nevé­ben egyszer valaki kezet fog­jon velük és azt mondja: kö­szönjük. A társadalmi szerve­zetekre és a kormánybizott­ságra vár az a feladat, hogy kiszűrje az erre méltatlanokat és önjelölt hősöket. Magam is látom, hogy van egy ilyen gusztustalan verseny, meg­győződésem azonban, hogy azok, akik akkor tényleg tet­tek, nem állnak sorba előnyö­kért, s nem közülük kerülnek ki a vérgőzös hangoskodók sem. — Mi a véleménye az olyan, mostanában megszaporodott kijelentésekről, hogy például „A demokrácia ~ ellenségei számára nem lehet demokrá­cia”. Ez mintha hasonlítana a „népi demokrácia ellenségei” kezdetű mondatokhoz... — Demokráciát nem lehet antidemokratikus módszerek­kel létrehozni, mert nem tűri el. Én azt hiszem, hogy az ef­féle nézetek nagyon szórvá­nyosak, s hogy nagyon kevés valódi 56-os beszél így. Kér­dezem, hol voltak a mostani nagyszájúak akárcsak két és fél évvel ezelőtt? Azelőtt hall­gattak, most meg kompenzál­nak. Nem is szólva azokról, akik a másik táborból jöttek át... Mi 56-ban arra tettük az életünket, hogy ebben az or­szágban demokrácia és sza­badság legyen. Minden, ami ezzel ellentétes, az ellentétes 56 szellemével. Mindaz a ne­gatívum, amely most jelen van a társadalomban, az 56-elle- nes. — Egy mai rendezvényen véletlen fültanúja voltam, ami­kor három idős úr a nemzetőr­ség újjászervezésével kapcso­latos lépéseikről beszélt, s 50 ezer példányban már nyom­dában lévő belépési ívekről... Hangvételük arra utalt, hogy ők nem a nemzeti megbékés- lés hívei... — Tudok róla, hogy „Nem- zetőr Szövetség” címen van néhány túlfűtött ember, akiket nem is ismerek. Úgy látom ők egész egyszerűen igyekeznek meglovagolni a mostani „kon­junktúrát”, ám lényegében gyökértelenek. Szóval nem ér­tek egyet az ilyen dolgokkal. Minden demokráciával együtt­jár, hogy a dudva is kinő. Ezt ésszel kell szelektálni. Most nem nemzetőrésgre, hanem a jogállam rendfenntartó erőire van szükség. — Köszönjük a beszélge­tést! Az interjúkat készítette: Bíró Ferenc A forradalom hétköznapjai TALLÓZÁS 1956-OS ÚJSÁGOKBAN 1956 történetéből már sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy október 23-án az esti órákban elkezdődött a rádió ostroma, ledöntötték a Sztá- lin-szobrot a Széna téren, a Corvin közben fegyveres csoportok szerveződtek, a tömegek, az utca nyomá­sára átalakult a kormány, megkezdődtek a szovjet csapatkivonásokkal kapcso­latos tárgyalások. Azt is tud­juk, hogy a vidéki nagyvá­rosokban is mozgásba jött a tömeg, munkástanácsokat választottak, leverték a vö­rös csillagokat, tetteikkel a pesti forradalom oldalára álltak. De vajon mi történt azok­kal, akik nem voltak ott a történelmet formáló esemé­nyeknél? Hogyan teltek a forradalom hétköznapjai? Ha végiglapozzuk a korabeli újságokat, sok érdekessé­get tudunk meg a hétközna­pokról is. A huszonharmadika regge­lén megjelenő lapok még tele vannak békés hírekkel. Olya­nokkal, hogy megkezdték a té­liszalámi gyártását a Buda­pesti Szalámigyárban, a So­mogy megyei állami gazdasá­gok már egy hete elvetették a rozst, és több helyen már szé­pen zöldell a vetés. „Alvilági hír” is akad: a rendőrök elfog­ták H. György és K. Attila 13 éves fiatalkorúakat, akik hetek óta a Royal Szállodában, az éjjel-nappal Közértben, a Cor­vin Áruházban és a Hús Min­taboltban számos zsebtolvaj­lást követtek el. A forradalmi ifjúság lapja, az Igazság október 26-án A ma­gyar nép nem fosztogat című írásában a forradalom tiszta­ságát méltatja, azt a tényt, hogy az üzletek betört kiraka­taiból senki nem lopja el az ér­tékeket. Egy nappal később, október 27-én már változik a kép. A körúton egy férfi a be­tört kirakatüveg mögül fény­képezőgépet emel el, azon­ban a tettest elkapják. „A fosz­togatót egy kiskocsira állítot­ták, hátára táblát erősítettek „Fosztogató" felírással, és az egyik kerületi rendőrőrsre vit­ték. Budapest népe így mutat példát az igazi törvényesség­ből, becsületből, fegyelem­ből.” A napok óta tartó fegyver­ropogás közepette, október 29-én két békés hírt közöl a Néphadsereg című lap. Az első, hogy ismét piros betűs ünnep lesz március 15-e. A Megkondultak a harangok című írás pedig arról tudósít, hogy hosszú évek után elő­ször a Kossuth Rádióban is­mét felhangzott a nekünk ma­gyaroknak oly kedves déli ha­rangszó. A békés élet híre a Nép­szava október 30-i számában, hogy Kispesten az új némzeti bizottság anyakönyvvezetője előtt megjelent az első fiatal pár: Pintér József minisztéri­umi tisztviselő és Petrányi Er­zsébet segédmunkás. Amennyiben más értesülé­sünk nem érkezik — írja a lap —, ez volt az első esküvő a szabad Kispesten — talán Budapesten is. Az Egyetemi Ifjúság című lap utcaképet mutat be: „Min­den újság majd minden szá­mában ír a Nemzetinél heverő Sztálin-szoborról. Tudatjuk, hogy a tegnapi kopácsolók között új jelszó született. A sorbanállókat így serkentették gyorsabb munkára: Aki köpött már, menjen tovább!” A Kis Újság november 2-i híre szerint megtalálták Rá­kosi párttagsági könyvét. A lap megírta: csütörtökön délután vendégek jártak Rákosi villá­jában. Ezek a látogatók kato­naruhát vagy éppen lódenka- bátot viseltek és géppisztolyt hordtak a nyakukban. A ház­kutatás nem tartott sokáig, de ez a rövid látogatás sok min­denről lerántotta a leplet. Meg­találták az MDP első számú párttagjának párttagsági könyvét. Módfelett furcsa ez, hiszen az MDP szigorúan elő­írta a tagoknak, hogy tagsági könyvükre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére. A Rá- kosi-rendszer által lebontott Regnum Marianum templom helyén épült fel a Sztálin-szo- bor. Most, hogy a népítélet le­rombolta, dr. Tóth János, a templom utolsó plébánosa — Mindszenty bíboros rabságá­nak önkéntes segítőtársa — tervbe vette, hogy a katolikus tömegek segítségével a régi helyén újra felépítik a templo­mot. Napjainkban is csodálat­tal figyeljük, hogy Habsburg Ottó mennyit segít a demok­rácia útjára lépett Magyaror­szágnak. Nos, 1956-ban sem volt másképp. A Magyar Világ című lap híradása szerint a po­litikus táviratot intézett Éisen- hower amerikai elnökhöz az­zal a kéréssel, hogy „a magyar nemzet szabadon megválasz­tandó képviselői kapják vissza legfőbb nemzeti szimbólumu­kat, Szent István koronáját.” Nem kerül be a történelem- könyvekbe, de érdekesség, hogy a Magyar Honvéd című újság a HM értesülése alapján közli: egy szovjet zászlóalj Gyöngyös határában átadta fegyverét a polgári lakosság­nak. A szovjet katonák kijelen­tették, hogy nem hajlandók harcolni a magyar nép ellen. Amióta a fegyvert átadták, a város szélén táboroznak — írja az újság. A Valóság című független napilap november 4-i számának címoldalán ez áll: A szovjet kormány meg­ígérte: nem érkeznek újabb szovjet csapatok Magyaror­szág területére. Az igazi való­ságot ismerjük: érkeztek, méghozzá elég sokan. Álító- lag azért, hogy megvédjék a munkás-paraszt hatalmat. A megvédés néhány hónap hí­ján harmincöt évig tartott. Az idei október lesz az első olyan ünnep, amikor idegen katonák nélkül, szabadon emlékezhe­tünk 1956 eseményeire és tör­ténelmét formáló szereplőire. Kiss György Mihály

Next

/
Oldalképek
Tartalom