Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-17 / 244. szám
1991. október 17., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök „Miért ugrálsz a GB ülésein?” Az államtitkári poszt együtt járt azzal a büntetéssel, hogy tagja lettem a kormány Gazdasági Bizottságának, majd amikor megszűnt, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságában képviseltem a Külügyminisztériumot. Balga fejjel megpróbáltam beleszólni a dolgokba. Az egyik ülésen például javasoltam, hogy a korszerűtlen, nagy fogyasztású, a környezetet is károsító szovjet, keletnémet, csehszlovák gépkocsik helyett térjünk át a minden tekintetben előnyös nyugati autók beszerzésére. Kaptam is a fejemre. A bizottsági elnök egyszerűen kigúnyolt, s azzal próbált nevetségessé tenni, hogy úgymond, fogalmam sincs a szocialista országokkal kialakult gazdasági kapcsolataink mély összefüggéseiről. Másik alkalommal, amikor az akkori Ipari Minisztérium előterjesztette a szovjetunióbeli tengizi beruházásokban való magyar részvételre vonatkozó javaslatot, ugyancsak szót kértem. Hivatkoztam arra, hogy a szovjet gazdaság kaotikus állapotban van, az ottani partnereink megbízhatatlanok, s ezért további alternatívák előterjesztését javasoltam a beszerzési forrásokra. Az elnök rám förmedt, hogy „feleslegesen okoskodsz, mert a párt Politikai Bizottsága már régen eldöntötte a beruházásban való részvételünket”. Erre begerjedtem, s azzal vágtam vissza, hogy „akkor mi a fenének játsszuk el, hogy mi döntünk az ügyben"? Erre választ nem kaptam, de másnap a miniszterem lehivatott, s szemrehányást tett, úgymond: „Miért ugrálsz a GB ülésein?” Arra persze nem tudott elfogadható érvet mondani, hogy ebben az esetben mi értelme van a külügyi képviseletnek a bizottságban. Élesebb összeütközés a csernobili katasztrófa miatt keletkezett. Mint ismeretes, a szovjetek kezdetben elhallgatták a katasztrófa adatait, s először csak a szövetségesekkel, majd nemzetközi nyomásra és Gorbacsov fellépésére voltak hajlandók közölni a sugárzási adatokat. A budapesti amerikai és kanadai nagykövetség kérte a sugárzási adatok átadását számukra. Az illetékes kormánytag ezt kereken visszautasította, mire felhívtam a pártközpontban Németh Miklóst és Havasi Ferencet, akik azonnal egyetértettek az adatok átadásával. Még aznap üzent a miniszterelnök, hogy igazoló feljegyzést kér tőlem a történtekről. Szitkozódás közepette megírtam számára a papírt, hangsúlyozva, hogy elsősorban az ország gazdasági érdekei vezettek a döntésemben. Hiszen mindkét állam jelentős mennyiségben importál tőlünk élelmiszereket, főként állati eredetű termékeket, s joggal kérik számon, hogy ezeket az árukat nem fenyegeti-e a sugárfertőzés veszélye. Nem sikerült meggyőznöm, s szóbeli feddésben részesültem az „önkényes eljárás miatt". Később tudomást szereztem arról is, hogy a katasztrófa kapcsán mi játszódott le a Szovjetunióban. Moszkvai ismerőseim elbeszélése szerint a kudarcsorozat és az okozott károk any- nyira sokkolták Gorbacsovot, hogy végleges elhatározásra jutott a radikális változások szükségességéről. Persze az elhatározás nem mindenben bizonyult következetesnek, főként a súlyos problémák megoldásának a mezején. Szépen haladtak a szovjet-amerikai fegyverkorlátozási tárgyalások, de igen sok új, megoldatlan kérdés is felmerült. Reagan azzal a váratlan ajánlattal állt elő, hogy tartsanak Reykjavíkban egy soron kívüli csúcstalálkozót. A szovjet vezetést meglepte a javaslat. Vita kerekedett, a katonai lobby nemigen támogatta az ügyet, de Ahromejev marsall akkori vezérkari főnök készséggel elvállalta Gorbacsov felkérését, hogy elkíséri a találkozókra. A csúcstalálkozó, mint ismeretes, felemás eredménynyel zárult. A szovjet vezetés 1983 márciusa óta, vagyis az SDI (űrfegyverkezés) Reagan által meghirdetett programjának elkezdését követően lép- ten-nyomon követelte annak haladéktalan leállítását. Nyilatkozatok, állásfoglalások tömege foglalkozott éveken át az űrfegyverkezés veszélyeivel, a stratégiai védelmi fegyverek egyensúlyának felborulását jelentő SDI-program haladéktalan leállításának szükségességével. Az izlandi fővárosban folytatott tárgyalások lényegi eleme az a szovjet álláspont volt, hogy a Szovjetunió hajlandó visszavonni az SS-20-as rakétáit, amennyiben Reagan feladja űrfegyverkezési programját. A további leszerelési tárgyalásokat is ettől a lépéstől tették függővé. Az amerikai elnök elutasította az „árukapcsolást", a tárgyalások megfeneklettek, s az ügy a „reykjavíki csomag” néven vonult be a szovjet-amerikai kapcsolatok történetébe. Néhány hét múlva ellátogattam Moszkvába, s felkerestem egyik szovjet barátomat, aki Gorbacsov külpolitikai tanácsadójaként a főtitkár közvetlen közelében, a KB épületében dolgozott. Szívélyesen fogadott, egy-két régi emlék rövid felelevenítése után belemerültünk a politikába. Különösebb átmenet nélkül rátértem arra, hogy „ismét gondjaim vannak a szovjet külpolitikával”. Nekem is — válaszolta a barátom —, de most konkrétan mire gondolsz? „A reykjavíki csomagra” — válaszoltam. Majd kifejtettem, hogy szerintem a szovjet álláspont hibás, mert az SS-20-ast nem szabad más fegyverkategóriákkal összekötni. A Szovjetunió ugyanis sokat nyerhetne azáltal, ha megkezdené az SS-20 rakéták egyoldalú kivonását Európából, beleértve saját európai területeit is. A földrész népei félnek a szovjet fegyverektől, nincs bizalmuk a szovjet politika iránt. Márpedig a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon csak akkor lehet eredményt elérni, ha az európaiak kellő nyomást gyakorolnak az amerikai vezetésre. Barátom kezdetben szenvedélyes hangon védelmezte a szovjet álláspontot, majd ellanyhult, amikor belépett a főtitkár. Bemutattak neki, szívélyesen üdvözölt és megkérdezte, hogy miről vitatkozunk. Barátom felém bökve csak annyit mondott: „Azt javasolja, hogy bontsuk fel a reykjavíki csomagot.” A főtitkár kérte, hogy indokoljam meg a javaslatomat. Erre röviden összefoglaltam álláspontom lényegét, azzal fejezve be, hogy e lépéssel lehetne igazán hitelessé tenni a szovjet békeszándékot. Gorbacsov figyelmesen végighallgatott, majd annyit jegyzett meg, hogy „én is valami hasonló irányban gondolkodom”. Majd röviden szóltam arról is, hogy szerintem ideje lenne beszüntetni a Békevilágtanács működését, mert csak árt a szocialista országok új nemzetközi törekvéseinek. A főtitkár helyeslőén bólintott, majd elbúcsúzott. Barátommal folytattuk a vitát, majd amikor elváltunk, úgy éreztem, hogy komolyan elgondolkodik a hallottakon. 1987 nyarán Grósz Károly lett a miniszterelnök, amit a külügyi vonal is örömmel fogadott. Szinte az első naptól kezdve új munkastílust honosított meg, gyorsan, operatívan reagált a javaslatainkra. Sokirányú nemzetközi elkötelezettséget vállalt, s a partnereivel való találkozóira készülve maximálisan támaszkodott a külügyesek szakismeretére. Sokszor közvetlenül beszéltük meg az ügyeket, alaposan tájékozódott, mielőtt döntött volna. Javasoltam a miniszterelnöknek, hogy a számunkra rendkívül kedvező, az NSZK-val kötendő hitelmegállapodás mellett írjunk alá egyezményt kulturális intézetek felállításáról egymás országaiban, s ennek fejében érjük el a vízumkönnyítéseket, illetve -mentességet, létesítsünk főkonzulátust Münchenben. Tájékoztattam arról, hogy igen kedvező fogadtatásra talált Ausztriában kormány-állásfoglalásunk az 1995. évi világkiállítás megrendezéséről, s ehhez az osztrák kormány a tervek szerint mintegy 400 millió dollár összegű támogatást nyújt a magyarországi beruházások finanszírozására. Kértem továbbá, segítse elő, hogy kormányunk mielőbb döntsön amerikai repülőgépek vásárlásáról, a japán Suzuki cég gépkocsi gyártására vonatkozó árajánlatáról. A korábbi hónapok tapasztalatai alapján kifejezetten pozitív véleményem alakult ki Grósz Károly hozzáállásáról. Amint budapesti első titkárként bekerült a Politikai Bizottságba, szinte mindig a politika korszerűsítését, az új elgondolásokat támogatta. A KB Gazdaságpolitikai Bizottsága egyik ülésén megvitatta a világútlevél bevezetésére vonatkozó javaslatunkat. Az előterjesztés elfogadását a humanitárius megfontolások mellett nemzetközi érdekeinkre való tekintettel is szorgalmaztam. Óriási dolog, hogy a magyar állampolgárok az öt évre szóló útlevéllel a világ bármely országába szabadon utazhatnak! Ilyen lehetőség egyetlen más szocialista országban addig még gondolatban sem vetődött fel. A világútlevél bevezetése, érvelésem szerint, jelentősen megnöveli Magyarország nemzetközi tekintélyét. A bizottság ülésén nagy vita kerekedett, a kormány illetékes gazdasági vezetői hevesen ellenezték az elgondolást. Azt még valahogy elviseltem, amikor pénzügyi-devizális nehézségeinkre hivatkoztak, bár ezekre is találtunk ellenérveket. De az már végképp kiborított, amikor szocialista partnereink, úgymond, „várható ellenzésére” való tekintettel javasolták levenni a napirendről az ügyet. Havasi Ferenc KB-titkár, aki a bizottság elnökeként vezette az ülést, és Németh Miklós támogatta az előterjesztésünket, majd úgy döntöttek, hogy a Politikai Bizottság elé viszik az ügyet. Annak az ülésén Grósz Károly határozottan támogatta az elgondolást, s 1988. január 1 -jé- től megszületett a világútlevél. Az igazsághoz tartozik, hogy már abban az időben is voltak számomra furcsa megnyilatkozásai. Egy ízben fogadta Kohl kancellár külpolitikai tanácsadóját, aki tájékoztatást kért a helyzetünkről és a kormány elgondolásairól. A beszélgetésen a tolmácson kívül csak én voltam jelen, a vendég is egyedül érkezett. Grósz többek között megemlítette, hogy még abban az évben a kormány legalább 50-60 milliárd forinttal lefaragja a gazdasági költségvetési támogatást, s egy-két éven belül az egész dotációt megszünteti. A nyugatnémet vendég ennek hallatán nagy szemeket meresztett, de nem szólt. Mikor eltávozott, szemrehányóan megkérdeztem a miniszterelnököt, miért dob be ilyen fantasztikus összeget, hiszen jó, ha két-három milliárdos csökkentést el tudunk érni. A blöffölése visszaüthet, mert a nyugatnémetek kitünően ismerik a tényleges helyzetünket. Grósz valami olyasmit válaszolt, hogy ez lehetséges, „de a terv jól hangzik". A miniszterelnök keményen tudott tárgyalni szocialista partnereivel. Rizskov szovjet miniszterelnökkel folytatott budapesti megbeszélésein, nem tudni, vajon az apparátus tanácsára vagy személyes indíttatásból, de a szovjet miniszterelnök kifejezetten agresszív stílusban, egyoldalú szovjet érdekeket képviselve sorolta az álláspontját a vitás kérdésekben. Amikor már az ultimátumig is eljutott, javasoltam Grósznak, hogy szakítsa félbe a tárgyalásokat. Szünetet rendelt el, s gyors kupaktanácsot tartottunk. Többen megfogalmaztuk, hogy a lehető leghatározottabban vissza kell utasítani mindent, s amennyiben Rizskov nem változtat a magatartásán, fejezzük be az egészet. Grósz anélkül, hogy visszaadta volna a szót vendégének, rideg ábrázatot öltve sorra visszautasította a szovjet miniszterelnök állításait. Rizskov ezután meglepetésünkre stílust váltott, rugalmas, toleráns igyekezett lenni olyannyira, hogy a délutáni sajtókonferencián már csak elismerően szólt a magyar reformpolitikáról és álláspontjainkról. Megrázó élmény volt számunkra Willy Stophfal, az NDK-beli miniszterelnökkel folytatott tárgyalás. Hosszasan és semmitmondóan tudott beszélni. Talán még magánéletében is csak frázisokban gondolkodott, mert ezektől nálunk sem tudott megszabadulni. Másoktól eltérően nem tárgyalási vázlat alapján beszélt, hanem leírt szöveget olvasott fel, s ráadásul olyan iskolásán, hogy amikor a lap aljára ért, az „és” szó után fordított egyet, „s az NDK-ban” fejezte be a mondatot. A csúcs a búcsúbeszélgetés volt, ahol hevesen ostorozta az NSZK-t, többek között a következőket mondta: „Ők szidják a mi politikánkat, szemrehányást tesznek, hogy irreális gazdasági mutatóink vannak. De vajon képesek-e akár három napra is olyan tervet készíteni, mint a mi éves és ötéves terveink? Nem, elvtársak, az NSZK-ban a gazdasági anarchia, az ösz- tönösség uralkodik.” Az épületes beszélgetés után magunk között megállapodtunk abban, hogy „ez hülyébb, mint a sokévi átlag”. (Folytatjuk) COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra ' n Érdeklődés Chicagóban A szoba falai faragott mahagónifával voltak borítva, minden egyes táblán keleti életképek. Japán és kínai paravánok művészien szőtt mintákkal álltak körben a falak mellett: az egyik sarokban egy alacsony, ébenfából készült sakkasztal, rajta finom faragású figurák, mellette a sakkozók részére mandarinsárga párnák. A mahagóni borításba beépített vitrinben a különböző dinasztiák idejéből származó vázák, üvegek, szobrok... — Hát ez nagyon szép — intett körbe Columbo. — Bizonyára igen értékesek. LeLanne mosolygott. — Az igazi műgyűjtő sohasem gondol erre, hadnagy. Helyezze magát kényelembe. — Inkább állva maradok. Ha leteszem magam azokra a párnákra, sohasem bírok felállni. — Itt van ez — húzott elő egy fonott széket az íróasztala mögül LeLanne. — Próbálja meg. — Nem tudom, hogy a chicagói emberünk mit mondott. LeLanne mélyen sóhajtott. — Beszélt nekem Shirleyről. És hogy ön ide fog jönni. — Hát igen. Egy kis gondban vagyok ezzel az üggyel: van néhány gyanúsítható személy, de semmi valódi nyom. Arra gondoltam, hogy ha beszélgetek néhány olyan emberrel, akik ismerték a lányt, talán kapok valami ötletet, amiből kiindulhatok. Talán még én sem tudom, hogy mit keresek, de erősen dolgozom. — Nem értem, hogy miért akarta valaki őt... LeLanne habozott... — miért csinálta ezt Shirleyvel. Csodálatos lány volt, hadnagy. Feleségül akartam venni. — Ezt már a chicagói emberünk, Hogan is említette nekem. — Hogan járt nálam. Igen, nagyon szerettem volna, hogy a feleségem legyen. — És hogyhogy nem házasodtak össze? Nem haragszik, ha ezt kérdezem? — Ő még nem volt rá felkészülve. Még szórakozni akart. Egy ideig ezt el is fogadtam. Aztán nyugtalan lettem. Bohém teremtés volt, hadnagy. Tele vidámsággal. Aranyos gyerek... — Szürcsölt a rizspálinkából. — Igen. Úgy látszik, hogy valóban mindenki igazán szerette. Ez az, ami bonyolulttá teszi az ügyet. Nincs indíték. — Nem talált semmi nyomot? — Ó, valamicskét. De nem tudok még velük mit kezdeni. Érti, mire gondolok? Egy kis jel itt, egy másik amott. — Azt hittem, hogy manapság már tudományos módszereik vannak. — Hát persze, ha az ember talál valamit, amit megvizsgálhat. De én nem találtam ujjlenyomatot, lábnyomokat... semmit. És olyan érzésem van, hogy azok a dolgok, amiket keresek, amikre szükségem van, láthatatlanok. Ez így furcsán hangzik. De nagyon gyakran a bizonyítékok egészen mélyen rejtőznek, érti? Olyan mélyen a felszín alatt, hogy mint a bulldognak, úgy kell kiásni őket. Van valami speciális ismerete Shirleyről, amelyről úgy véli, hogy segíthet nekem? — Minden, amit mondhatok, az, hogy Shirleyt kezdte idegesíteni a munkaköre. Itt egy áruházban dolgozott, a kirakatrendezés volt a feladata, de nem kapott szabad kezet. Az utasítások fentről jöttek, ő csak végrehajtotta azokat. Sokat panaszkodott emiatt. így, amikor Mary Jane telefonált neki és Los Angelesbe hívta, belevágott. Tudta, hogy Mary Jane-től megkapja mindazt a szabadságot, kezdeményezési lehetőséget, amelyre vágyott. — Miss Mortonra gondol? — Igen. Columbo felállt, és odament LeLanne mellé, a sakkasztalhoz. — Ön ismeri Miss Mortont? — Nagyon jól! — Hogy értsem ezt? — A divattervezés, szövetek, textilkereskedelem kis üzleti terület. Mindenki ismer mindenkit. Rendszeres cserekapcsolat van közöttünk. Az üzletek nagy része viszonylag kevés ember tulajdonában van. Ez egy nagy országos klub. — Ahá. Ez a foglalkozással jár. Értem, de... személy szerint? Ismeri ön személy szerint is Miss Mortont? A nagydarab ember nevetett. — Mondhatom így is. Mi... hogy is mondjam... jó barátságban voltunk éveken át. — Ez igaz? — Talán csak nem gyanúsítja őt, handnagy? Mary Jane az egyik legnemesebb és legtiszteletreméltóbb nő, akit eddig ismertem. Nincs olyan, amit meg ne tenne a barátaiért. — Hiszek önnek. De hogyan tudott vele kapcsolatot tartani, mikor ő Los Angelesben volt, ön meg itt? — Hetenként utaztam a nyugati partra hadnagy, hogy bevásároljak, eladjak, intézzem a hajószállítmányokat. (Folytatjuk)
