Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-11 / 239. szám

1991. október 11., péntek SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS KOLTAI RÓBERT ÚJRA RENDEZ Hazudj inkább kedvesem! BŰNÜGYI KOMÉDIA A KAPOSVÁRI SZÍNHÁZBAN Külföldön igen, itthon nem? 5 Beszélgetés Poór Péterrel Alfonso Paso spanyol szerző bűnügyi tragédiájának bemutatója lesz ma este a ka­posvári Csiky Gergely Szín­házban. A Hazudj inkább ked­vesem! című előadást Koltai Róbert rendezte, aki több sike­res színpadraállított mű után ismét erre számíthat, hiszen a nagykanizsai közönség előtt bebizonyosodott ez. — Honnan az ötlet Alfonso Paso színdarabjának meg­rendezésére? — Ez egy nagyon jó és ugyanígy játszható mű. Ezt a bűnügyi komédiát egykor be­mutatták Debrecenben. Ba- barczy László ötlete volt, hogy játsszuk el Kaposváron és én rendezzem. A tavalyi évadban kezdtük el próbálni, és most volt újra tíz kemény napunk a folytatásra. — Krimiről van szó, ezért gondolom kevesebb árulható el róla... — Aki megnézi, tíz perc múlva úgyis megtudja, hogy ki a gyilkos. Tehát nem ez a lé­nyeg, hanem a többi bonyoda­lom, amely a darabban adódik A rendező: Koltai Róbert Fotó: Király J. Béla és amelyben az író hihetetlen komputer-aggyal keveri a szá­lakat, mindezt humorral át­szőve teszi. Nagy örömöt okoz a színészeknek is elját­szani ezt, és a nagykanizsai előadások bizonyítják: a kö­zönségnek ugyanolyan él­ményt jelent. — Miért Nagykanizsán volt a premier? — Technikai okai voltak, semmi más. Nagykanizsának is kellett az előadás. Abban bízunk, hogy a kaposvári kö­zönséget ugyanúgy érdekelni fogja és tetszik neki. — Tavaly is rendezett. Ez azt jelenti, hogy a jövőben még tovább bővül a művészi munkája? — Semmiképpen nem sze­retnék rendező lenni; minden­képpen színész vagyok most is, amikor rendezek. Úgy lá­tom viszont, hogy eddigi ta­pasztalataim átadhatók. Es ha ráadásul olyan emberekkel dolgozom együtt, akik szeret­nek és bíznak bennem, vala­mint a darab is kedvemre való, akkor a rendezés a színészi erőm kiteljesedését jelenti. — Kiket láthatunk a színpa­don? — A főbb szerepeket töb­bek között Spindler Béla, Po­gány Judit, Hunyadkürti György, Németh Judit és Szalma Tamás alakítja. Varga Zsolt — Hosszú évek óta alig látni a tévében, a rádióban is ritkán hallani. Mi történt Önnel? — Azt hiszem, sok ember valamiféle tévedésben van ve­lem kapcsolatban, amikor nosztalgiázva emlegetnek, mint a múlt alakját. Én ma is létező énekes vagyok, sok­szor és sokfelé fellépek. Sőt, az előadások számát tekintve az egyik legfoglalkoztatottabb táncdalénekes vagyok. Az utóbbi három évben ráadásul még három sikeres lemezem is megjelent, amiken régi és új számaim egyaránt hallhatók. — A saját életútját, pályáját egészében véve sikeresnek érzi? — Részben igen, részben nem. Mindig azt csináltam, amit a pillanatnyi helyzet kí­vánt, és tulajdonképpen elég jól megvagyok így. Huszon­négy éve vagyok a pályán... Ha erőszakosabb lettem volna, talán többre viszem. Soha életemben nem voltam törtető típus. Nagyon reális, földön járó ember vagyok, ne­kem soha nem voltak sztár-al­lűrjeim, soha nem is akartam sztár lenni. Egyszerűen szere­tek énekelni, szeretem a ze­nét. És bár nagyon becsülöm a közönséget, igyekszem igé­nyeit maximálisan kielégíteni, de igazából magamnak éne­kelek. Nekem teljesen mind­egy, hogy hol lépek föl: az Operában, a Vigadóban vagy egy munkásklubban néhány ember előtt. Az 1967-es tánc­dalfesztivál után ismertek meg, amikor az Utánam a ví­zözön című dalommal máso­dik lettem. Utána egy-két évig még népszerű voltam, de az­tán ejtettek. Akkor megpróbál­tam egy más vonalra átállni. Elvégeztem a Színművészeti Főiskola operett-musical sza­kát. Utána pedig 1974-ben le­szerződtem a Szegedi Nem­zeti Színházhoz, ahol operát énekeltem, kiváló szerepeket, kiváló partnerekkel. Táncdal- éneklést soha sem tanultam, hanem mindig operát. Németh Annánál tanultam hangkép­zést, aki híres operaénekesnő és nagyszerű tanárnő volt. Azt, hogy énekes lettem, egyedül neki köszönhetem. — Ez azért furcsa, hogy va­laki operát tanul és táncdalt énekel... — Hát, igen. De azért higy- gye el, nem állnak ezek olyan messzire egymástól, mint ahogy beskatulyázzák őket. Az én alkatommal és han­gommal egyaránt énekelhetek operát, operettet, musicalt vagy táncdalt. Amikor önálló estjeim vannak, énekelek is mindenfélét. Szóval, három évig Szegeden voltam, aztán három évig a Miskolci Nemzeti Színházban operettbonviván- ként. Mindkét helyen remek szerepeket játszottam, sztár voltam. De közben Pesten megnősültem, jöttek a gyere­kek — 14 és 12 éves fiaim vannak —, és egyre nehezebb volt ez a kétlakiság, meg anyagilag sem álltam jól. Pe­dig sok külföldi felkérésem is összejött. — Mint táncdalénekesnek? — Igen. Végül 1980-ban visszajöttem Pestre. Elvállal­Poór Péter egy 1985-ös fel­lépésén tarn egy meghívást Berlinbe, egy revübe, ahol két hónapra annyit fizettek, mint Miskolcon körülbelül három év alatt... Az­tán egymást követték a kül­földi meghívások: Kanadába, Amerikába, és azóta minden évben legalább két hónapot külföldön turnézok. — Minden udvariasság nél­kül állítom, hogy maga külső­leg semmit sem változott az elmúlt évek alatt. Nem hízott meg, nem ráncos, nem lett kopasz...hogyan őrzi meg a kondícióját? Nincsenek káros szenvedélyei? — Meglehetősen nagy ön­fegyelemmel élek. Nem iszom, nem dohányzom, nem is nagyon vacsorázom. De nem sportolok semmit. És be­vallom, van két káros szenve­délyem. Az egyik a mértékte­len kávézás, naponta tizet-ti- zenötöt is megiszom, a másik pedig a mértéktelen fagylalto­zás.... Más nincs. Eöry Éva Bezárt az Apolló mozi Kaposvár legrégebbi mozija zárt be a na­pokban. Négy évtizeden át Szabad ifjúság volt a neve. Mennyi felsorolhatatlan emlék fű­ződik az öreg, megkopott épülethez. A régi időkben dirr-durr mozinak nevezték bádog­fedte III. helyével, a rohampáhollyal, a két dobkályhával, kormos falaival, középen lelógó pókhálójával, kopott sötétvörös bársony, há­romsoros páholyával, a recsegő hanggal. Gyerekkorom legszebb mozija volt. Főként vadnyugati és detektívfilmeket vetí­tettek, akkor még nem volt divat a western és a krimi. Tom Mix, a legendás cowboy és társai — Charlie Chan, a kínai és Peter Lorre japán mesterdetektív — szórakoztatták a közönsé­get. Némi változást hozott az 1940-es év, ami­kor belső felújítással, kellemes kis tiszta után­játszómozivá alakították. Az augusztusi pre­mieren az amerikai Balalajka című filmet vetí­tették, táblás házakkal Nelson Eddyvel, a bari­ton éneksztárral és a magyar Hajmásy Iloná­val a főszerepben. A hang már nem recsegett, a pompás duettek tisztán töltötték be a néző­teret. 1944 decemberében a mozi szabad pré­dává vált. Szomorú képet mutatott a kifosz­tott, még a fali drapériát sem kímélték. 1945 őszére fejeződött be újjáépítése. Október vé­gén a Fantomok háza című amerikai filmmel nyitottunk. Érdekes, véletlen megint egy ma­gyar világsztárral, Lukács Pállal a főszerep­ben. A műsor változatos volt, néha azonban visszatért egy-egy vadnyugati film is, mint például a szerencsétlenül járt Z, a fekete lo­vas, a korbácsos ember, amelyet a kulisszák mögött irányított diáktüntetés állított meg a si­ker útján. Aztán az ifjúság mozija lett. Számtalan diákelőadást tartottak. A régi mozisok közül páran élnek még. Ket­ten már túl vannak a nyolcvanon. A legtovább Krizbacher néni élt, 104 évesen halt meg Amerikában. A páholy jegyszedője volt. Most is ott látom a függöny előtt, szolgálatkészen. Csak visszaidézni szerettem volna egy pa­tinás mozi emlékét. És ha igaz, hogy az em­ber nem egyszer hal meg, akkor az Apolló be­zárása nekem az egyik halálom. Szerafin Zoltán Beleszólt a világtörténelembe (4.) Clemenceau dadogott Lesseps Ferdinánd, a szu­ezi csatorna megalkotója 85 éves korában bíróság elé ke­rült. Prinet vizsgálóbíró udva­riasságból betegséget színlelt, s a lakásán hallgatta ki az öregurat, ugyanakkor meg­bízta a rendőrséget, hogy több vállalkozónál tartson házkuta­tást. A megdühödött részvé­nyesek azzal vádolták a Pa­nama-társaságot, hogy 60-70 milliónyi részvényt tulajdoní­tottak el, s a vizsgálat után (amely 1892 novemberében ért véget) a főügyészség a „bí­rói üldözés” mellett döntött. Ez még a pereskedő részvénye­seket is meglepte, mivel úgy vélték, hogy a kormány a bot­rány elkerülése végett valami­képpen kimódolja a kárpótlást. Lesseps az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal akarta összekötni a 814 milliárd franknyi költséggel megvalósí­tandó 73 kilométeres csatorna által. A váratlan terepnehéz­ségek miatt a munkálatok na­gyon lassan folytak, ugyanak­kor az igazgatóság bűnös könnyelműséggel bánt a rábí­zott alaptőkével. 1889-ben még csak egyharmada készült el a csatornának, amikor a társulat 2245 millió franknyi deficittel csődbe jutott. A bíró­sági felelősségre vonások után parlamenti vizsgálóbi­zottság is alakult a különböző megvesztegetések földerítése végett, s hamarosan 150 kép­viselő és szenátor került a pa- namások listájára. A kormány megbukott, egyre több köz- tiszteletben álló név sározó- dott be (a többi között a vas­tornyáról híres Eiffel is bíróság elé került), minisztereké, saj­tóhatalmasságoké. A gyanúsí­tottak közé került Clemenceau is, akinek a parlamentben szemére vetették, hogy lapja számára 200 ezer frankot fo­gadott el a panamásoktól. A máskor oly ékesen szóló Cle­menceau — jegyezte meg Székely - most csak dadogni tudott. Csupán egy „X” betűvel jelzett nagytekintélyű valaki­nek a nevét nem lehetett megállapítani, aki pedig ugyancsak jelentős összege­ket vágott zsebre. Rouvier pénzügyminiszter, a bukását követő napon Szé­kely Sámuellel közölte, hogy az a bizonyos „X” senki más, mint Mohrenheim báró, az orosz nagykövet, a cár szemé­lyes képviselője. Az újságíró kérdésére, hogy megírhatja-e a fontos információt, azt fe­lelte: „Még várjon vele egy kis ideig, s én üzenni fogok ön­nek.” És január 3-án felhatal­mazta a hír közlésére. „A Mohrenheim-botrány megér­lelte bennem a reménységet — írja —, hogy szétrobbantha­tom a Magyarországra nézve annyira veszedelmes szövet­séget, és elhatároztam, hogy egyénileg vállalom akcióm összes következményeit. Nem tagadom, hogy hazafias érzésemen kívül az újságírói ambíció is inspirálta Mohren- heím-buktató szándékomat. Evégre és tudtommal, az első magyar újságíró voltam, aki beleszólhatott a nemzetközi politikába. És én nem akartam elmulasztani a kivételesen kedvező alkalmat. Hazaszere­tetből és újságírói ambícióból kész voltam feláldozni mind­azokat az anyagi és erkölcsi javakat, amiknek felépítésén hat évig dolgoztam Párizs­ban.” A Budapesti Hírlapban meg­jelent hír „bombaként rob­bant”. Átvették a világlapok. A francia kormány Székely Sá­muelt, valamint egy német és egy olasz újságírót kiutasított az országból. A másik két kol­léga még aznap elhagyta Pá­rizst, Székely azonban három napig — amíg a szállásán ta­lált iratokat (magyar fordító segítségével) át nem vizsgál­ták — fogoly volt. Cellájában ellátták olvasnivalóval, tollal, papírral, a rendőrprefektus 200 frankot küldetett számára, hogy semmiben ne szenved­jen hiányt (ezt udvariasan visszautasította), a rendőrbiz­tos pedig a legközelebbi elő­kelő vendéglőben rendelt számára fejedelmi ebédet. Eközben a sajtó naponta fog­lalkozott Mohrenheim báró, a „zilált anyagi viszonyok között élő” nagykövet panamájával, valamint Székely íogvatartá- sával, illetve kiutasításával. Rákosi Jenő, a Budapesti Hír­lap főszerkesztője, a Francia Köztársaság három legmaga­sabb közjogi tényezőjétől, a Köztársaság, a kormány, va­lamint a Ház elnökétől kéri szabadon bocsátását, ugyan­akkor báró Kaas Ivor, a Buda­pesti Hírlap január 10-i szá­mában kemény hangvételű vezércikkben szól „a panamis­ták zsarnokságáról”. Bútorait, szőnyegeit, köny­veit Párizsban hagyta, s két detektív társaságában éjfél után egykor felült a vonatra. Előtte lakására kísérték, ahol a Budapesti Hírlap küldemé­nye — ezer frank — várt rá; ki­fizette lakbérét, megvendé­gelte kísérőit, majd a „hivata­los harmadosztályú” jegyek helyett mindhármuk részére másodosztályút vásárolt. A cammogó vonat délután ötkor ért a Svájccal határos állo­másra. Itt egy határrendőr lé­pett hozzá, s felszólította, hogy tíz percen belül hagyja el a francia területet. — Tíz percen belül?! — ál- mélkodott Székely. — De hát vonatom sincs... — Gyalog fog elindulni — hangzott a szigorú utasítás. Az első svájci falu nincs messze a határtól. Sötét volt már és kemény hideg. Sze­rencsére kapott szállást a 15 házból álló faluban, majd másnap egy fuvaros szánon vitte a legközelebbi állomásra. A szerkesztőségben nagy örömmel fogadták. Maga Si- pulus (Rákosi Viktor), a kitűnő író, jegyezte fel beszámolóját, főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig elismerő sorokat írt tu­dósító munkásságáról. A szerkesztőségből a kiadóhiva­talba ment, ahol Zilahi Simon igazgató két ropogós ezressel várta. Nem kis pénz volt ez akkor. Néhány heti budapesti tartózkodás után Londonba utazott, s a többi között Fe­renc Ferdinánddal készített in­terjút, amikor a trónörökös Vik­tória királynőnél vendégeske­dett. A beszélgetés során Fe­renc Ferdinánd elismerően szólt lapjáról, ám ezt Székely nem merte megírni, mert attól tartott, hogy a konkurencia kétségbe vonja a főherceg nyi­latkozatát. Űgy^ vélte, hogy csak udvariasságból tette di­csérő megjegyzéseit. Néhány hónappal később azonban a kiadóhivatalban meggyőződ­hetett arról, hogy a trónörökös az előfizetők közé tartozik. Ezek után viszont mélyen hallgatott „tudósítói mulasztá­sáról”, nehogy Zilahi Simon visszakérje tőle s jutalmat. Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom