Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

1991. szeptember 28., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 MATYIKÓ SEBESTYÉN JÓZSEF Furcsa reneszánsz A Vargha család „tűzhelyénél” Kilencvenhárom éve ellenére egyre többet olvashatunk Vargha Tamásné Magay Máriáról, akinek sajátszerű technir kájú gombmozaikjaiból kiállításai nyílnak meg, rendszere­sen közli kedves humorral és mély hittel megélt, bölcs ta­pasztalatairól szóló írásait a Reformátusok Lapja. Híres-nevezetes család... Férje Vargha Tamás, ismert val­lásos énekek szerzője. Apósa Vargha Gyula költő, az anyósa dr. Szász Károly református püspök lánya volt, aki a legelsők között fordított magyarra Shakespeare-t és Dantét, s aki Nagykőrösön lemondott magyar irodalom szakos ta­nári állásáról Arany János javára, s attól kezdve matemati­kát tanított. Egyébként az apja Bolyai Jánosnak volt a na­gyon jó barátja és munkatársa. Vargha Tamásné 91 éves korában Vargha Tamásné rene­szánszát éli, mert lényegesen többet beszélnek, írnak róla mint az utóbbi évtizedek akármelyikében. Egyik regé­nyét Szenczi Molnár Albertról 1930-ban írta, s közben múl­tak az évtizedek... Hét gyer­mekükből hat kitüntetéssel érettségizett. Közülük hármat ismernek leginkább az or­szágban. Tamást a matemati­kust, Balázst az irodalmárt és Domokost az írót. Meg a Já­nost, a Duna-Körös unokát, aki makacsul vívta harcát Bős-Nagymaros ellen. A második otthonban, Zamárdiban Ideje egy részét Zamárdi­ban tölti, a második otthona ez a ház. —Hét gyermek után, ho­gyan élte meg és minek tulaj­donítja azt, hogy ilyen jó egészségben, alkotókedvben van még 93 éves korában is? — Talán a génjeimben is hoztam valamit a világnak vakmerőén nekivágó honfog­lalók véréből, mert az Őrség­ben, ahová a török-tatár alig ért el, még mindig akadnak Magayak. 1490-ből maradt ok­levél említi először a Magay nevet. Ha az eredeti elégett is az Országos Levéltár égése­kor, de hiteles másolata meg­van családom egy tagjának birtokában. Sok bajt látott tájak mara­dék véréből került még belém, Biharból, a Partiumból, az al­földi magyarságból, negyed­részem meg a kemény kopo- nyájú konok kunok vérét adta ereimbe. A beosztással élő vagyonta­lan hivatalnok-családban hat gyerek közül a negyediknek érkeztem abba a meleg csa­ládi fészekbe, amely mindent pótolt nekünk. Pedig se hegy, se erdő, se folyó, a forrónyarú alföldi kisváros fölött finom fe­hér fátyolként szállongott a szikes por a „kineső”-nek csú­folt szélben. De én mindig, mindenütt és mindenben megtaláltam azt, gmi szép. Csodálatos volt a naplemente a székszéli partta­lan vadvizek fölött. A felhők já­téka. Az útszéli gaz leveleinek művészi formája. A nagyobb testvéreimről már csak ron­csaiban rám maradt KIS LAP tündérmeséi — se eleje, se vége, azt nekem kellett kita­lálni — és még sok minden! Nemcsak az embereket szerettem és akartam megér­teni, hanem az állatokat is. Ma is minden szembejövő kutya meg akarja nyalni a kezemet, míg a gazdája el nem rántja. Érzik, hogy értem és szeretem őket. De inát ez még semmi. Az emberszeretet is csak em­beri szeretet. Ennél több az, ami az élet értelme. Tizenhét évesen megis­merkedtem Vargha Tamással, ő pedig megismertetett Jé­zussal. így, együtt, majdnem egyszerre, kettejük szerelme lett az életem meghatározója. „Lehet, mert kell!” Én ugyan tanulni szerettem volna még, meg festeni meg írni, ám mégis félig gyerekfej­jel feleséggé kellett lennem és anyává, alig tíz év alatt hét­szeressé! Kellett... Isten így akarta. Nem volt könnyű, de belémvésődtek évek során Ravasz László szavai: Lehet, mert kell. így néha a lehetetlen is lehet-té vált körülöttem. Mert évszámra alig jutott al­vásra több négy-öt óránál, mégse fogytak el a vasalni, stoppolni, foltoznivaló hegyek, ezer ötlettel létehozott ruhák varrása régi kacatokból, ami­kor még pénzért se igen lehe­tett szerezni újat. Legjobban a betűéhség kínzott. Nagyobbacska gyere­keim szerint este a gondosan odakészített könyvet (Drum- mond: Természeti törvény a szellemi világban) már for­dítva vettem a kezembe, de legalább a kezembe vettem. Még jó, hogy később már lett rádió, mellette a foltozás után kézimunkázva pihentem es- ténkint. Mennyire igaza van Arany­nak: „Földi ember kevéssel beéri / vágyait ha kevesebbre méri. ” Később, mikor már hosz­szabbak lehettek volna az éj­szakáim, hajnali öttől hétig, míg a család föl nem ébredt, regényt írtam Szenczi Molnár Albertról (Vándormadár útja), aztán KároH Gáspárról (Kései Szüret). Kértek ° már cikket, novellát is tőlem, vers is jött a toliamra. Szétszéledtek a gyerekek, egyik a másik után, viselték a főiskolán is, s később is X-es származásuk megbélyegző hátrányait. Alig győztem a sok csomagküldést ötfelé. Tamás fiunk tényleges ka­tonaévét szolgálta, 1944 őszé­től fél évig csak annyi hírt kap­tunk róla, amit öt zsidó barátja hozott személyesen, akiket ő karácsony éjszakáján élete kockáztatásával mentett ki a balti haláltáborból. Pünkösd­kor került haza épen, magyar katonruhában hol gyalog, hol orosz teherautókon Ausztriá­ból, ahova betegen vitték, csapatteste orosz fogságba került. Domokos fiamról se tudtunk sokáig 56-57-ben, hogy éle-e, hal-e, mikor „kivonták a forga­lomból” a többi írókkal együtt. Ő Bibó Istvánnak, akit ugyan­akkor vittek el mint őt, a má­sodfokú nagybátyja. (Bár „Dombi” fiatalabb nála.) A holtak is élők — Milyen érzés ilyen kiter­jedt család központjának lenni? — Nem érzem én a család központjának magam. Nekem a voltak is vannak, a holtak is élők. Mintha itt vonulnának most el, én valahol a középtá­jon, mint egy lánc láncszeme. Hosszú a sor, ki tudja, hol áll meg és mikor, ki tudja, kik vé­réből jutott nekem és az enyémből kibe mikor mennyi kerül. Anya vagyok, anyag, mater, matéria, anyag a nagy Alkotó kezében. A Dunán hoztak fel a szá­zadfordulókor, vonat még nem járt Bajáról, ahol születtem, ar­rafelé, a Dunáról is vagy ti­zennégy kilométert vittek Nagyapám hintáján Kun- szentmiklósig, új hazámig. Azóta se láttam a Dunát évti­zedekig. — Mi köti a Balatonhoz? Mit jelent ez a Zamárdi ház? Üdü­lőt vagy talán mást is? — A Balatont meg, épp hu­szonhat éves koromban pillan­tottam meg először. Volt már vagy öt gyerek. De jó volna ezeknek az otthoni por helyett nyáron a Balaton! Addig-addig, hogy szereztünk egy kis villát nem messze, a déli parton. Préri volt még a mai sűrű vil­lák helyett. A vonatból kipat­tanó szikra meggyújtotta, lán­golt a préri, sehol se ház, se senki, a gyerekek szakadásig hordták a vizet az elharapó­dzó préritűzre. Lubickoltam volna velük az­tán szívesen a Balatonban, de hordták oda hozzám a katica­bogarakat, meg kell mente­nem őket: Mamám vigye ki a partra! Ki s be jártam a kati­cákkal, légyfogóba ragadt fecskét menekítettünk, csóna­kot fabrikáltunk, mind belesze­rettünk a Balatonba. Hát még mikor egy későbbi izületi gyul­ladás után úgy vittek be ölben a vízbe, de öt nap múlva gyó­gyultan úszkáltam. Száznégy gombóc Hanem a felnőtt gyerekek nem győzték odahordani a ba­rátaikat, én meg a főzést még azokra is, a kevésből. Emlék­szem, egyszer 104 barackos gombócot főztem. A rokonok is látni akarták a villát, és mi megtapasztalhattuk, milyen igaza volt a „csipkés” Kájel Endre bácsinak, az endrédi papnak; „Nem tudod, ki a te atyádfia? Végy villát a Balato­non, majd megtudod!” Hát meg is tudtuk! De legalább nekik is örömük volt benne. Hanem 1945-ben nem ma­radt egyéb a kis házban egy ócska vaságynál és egy fiókta- lan sublótnál. A romokból igyekeztünk használható hol­mit eszkábálni. Ágy végéből asztalt, oldalából padot. Föl­fedeztük egy szekrényünket egy jómódú ottani lakosnál. Szépen megköszöntük, hogy megőrizte nekünk. Ő ugyan nem így képzelte, de nyelt egyet és szó nélkül vissza­adta. Innen-onnan jöttek kiselej­tezett bútordarabok. Használ­hatóvá lett a ház. Mázoltunk, tarka „népművészeti” bútorok, szemfényvesztő kreációk, habszivacs, vidám színes ol­csó anyaggal befonva reka- miénak, ugyanabból függöny, terítő, pár háziszőttes. Pár év, egy kis ügyességgel és igen kevés pénzzel már lett is egy-két vonzónak mondható vendégszobánk, néhány új fekvőhelyet vettem. Kicsit még merész volt a gondolat: fizetővendégekre várni, de megpróbáltuk, férje­met nyugdíjazták, 1500 forint­ból éltünk ketten, gyerekeink is nagyrészt szegénységben, a villában már unokák nyü­zsögtek. Rokoni kölcsönnel vízvezeték, villany, fürdő­szoba, Olcsók voltunk, szál­lingóztak először magyarok, aztán lengyel, és újra vissza- téregető németek, akik meg­szerettek bennünket. Egyik barátunktól át kellett venni pár napra Bárdy Györ­gyöt is. Szépen kipucoltam a cipőjét. — Ugyan, Mamám — mél­tatlankodott Marci unokám. Vállat vontam. — Hát vagy kocsmárosné valaki, vagy nem... Szendrő József meg azért választott egy hétre egy ilyen félreeső zugot, nehogy szak­mabelivel akadjon össze va­lahol. A menedék a villa Lakás nélkül maradtunk fér­jem nyugdíjazásakor. Ez a kis villa adott nyaranta menedé­ket, de ősszel azt se tudtuk, mi lesz velünk a télen. Négy különböző helyen húztuk át a telet, míg végül egy szerény egyszobás lakáshoz jutottunk. Múltak az évek, én özvegy lettem, de tavasszal már hívott a Balaton. Nemcsak engem, kicsit-nagyot, mindenki szíve oda húzott a családban. Ha az ő emlékeiket is mind elmon­danám... Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ismeret­len fiatalemberek megszólíta­nak a parton: — Ja, maga az — vagy: ön az, — aki minden évben első­nek megy be a Balatonba és ősszel utolsónak... Ez ugyan félig legenda, de- hát legendává váltam itt. Most is egyre találkozom ezzel-azzal, barátságosan beszélgetek velük. — Ki volt ez, Mamám? — kérdik az enyéim. — Fogalmam sincs. Hát persze, az ismer engem ötven éve, ő még gyerek volt, én hogy ismernék rá ebben a meglett férfiban vagy asz- szonyban? A Balaton se a régi már, de örökszép, örökjó, örök bará­tom. A Vargha család. Állnak balról jobbra: Vargha Balázs, Vargha Éva, Vargha Tamás, Vargha Tamásné, Vargha Tamás. Ülnek: Vargha Domokos, Vargha Zsolt, Vargha Dénes, Vargha Ida. Kunszentmiklós, 1934

Next

/
Oldalképek
Tartalom