Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-28 / 228. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. szeptember 28., szombat KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT A LEGNAGYOBB MAGYAR (6.) Széchenyi Döblingben Gróf Széchenyi Istvánt 1848. szeptember 4-től lelkibetegként a Bécs melletti Döbling elmegyógyintézetben ápolták. Érzékcsalódások, téveszmék kínozták. 1850 áprilisában még meglátogatta családját Bécsben, de ezután többé nem hagyta el Döblinget. 1851-ig, idegösszeomlásának mélypontjáig önmagát vádoló leveleket írt, felelőssé téve önmagát mindazért, ami a szabadságharc alatt, majd Világos után következett... Szellemi-lelki újjászületésének első jele, az 1856 végén írt Szerelem, szeretet című elmefuttatása azt jelzi, hogy ismét írói tevékenységbe kezdett. 1857-től növekvő számú látogatóival már politikai eszmecseréket folytatott, s elkezdte Önismeret címmel azt a munkáját, amely Bach belügyminiszter elleni pamfletként mint a „Nagy magyar szatíra” vált ismertté. 1857-ben jelent meg a Bach által sugalmazott, de Bernhard Meyer tollából származó névtelen röpirat, a Rückblick auf die jüngste Eintwick- lings-Periode Ungarns, amely a Bach-korszak áldásait igyekezett bemutatni. E könyv állításainak cáfolatául novemberben Széchenyi hozzákezdett az Ein Blick auf de anonymen Rückblick írásához (Pillantás a névtelenül megjelent Visszapillantásra), amelyet sikerült 1859 márciusában ugyancsak név nélkül megjelentetnie Londonban. Ebben ragyogó elmeéllel ízekre szedi a Bach-rendszert, és bebizonyítja annak csődjét. A Blick — amelyben Széchenyi addigi nézetein is túllépve hitet tesz a polgári átalakulás sürgetése mellett — óriási hatást keltett. Még az osztrák kormányhatóságokat is meglepte és elképesztette. A külföld becsmérlően kezdett foglalkozni a Habsburg Birodalomban uralkodó állapotokkal, s bár a Blick névtelenül jelent meg, mindenki nagyon jól tudta, ki a szerzője. Az akkori rendőrminiszter, báró Kempen parancsára a felépült Széchenyi rendőri megfigyelés alá került. De a gróf ezután is sűrűn írta cikkeit a londoni lapoknak, és politikai leleplezéseivel sok kellemetlenséget okozott a Birodalom vezetésének. Külön memorandumot írt lord Palmerston- hoz és II. Napóleonhoz, amelyben kérte, hogy az angol és a francia kormány járjon közbe Ferenc Józsefnél a magyar kérdés megoldása érdekében. Ezeket a leveleket Béla fia csempészte külföldre. 1860 januárjától márciusig a Disharmonie und Blindheit (Nézeteltérés és vakság) című művét írta. Ebben bírálta a rezsim hibáit, a tőle megszokott rapszódikus modorban kifejtette a magyar álláspontot, és elfogadásának szükségességét. Ezt az írását azonban már nem tudta befejezni. 1860. március 3-án házkutatást tartott nála rendőrség. Ez azonban Széchenyit nem nagyon izgatta, mert a reá nézve valóban veszedelmes kézirata, a felségsértésnek minősíthető támadásokkal teli Nagy magyar szatíra nem nála, hanem titkáránál, Kis Mártonnál volt. Másnap levelet írt a rendőrminiszternek, és kérte elkobzott iratainak visszaszolgáltatását. Csakhogy rövidesen megtudta, hogy Kis Mártonnál is volt házkutatás, és nála bizony megtalálták a veszedelmes kéziratot. Ettől kezdve Széchenyinek többé nem lehettek kétségei a bécsi kormány szándékai felől. A londoni Times-ből arról is értesült, hogy lakásán „összeesküvést eláruló irományokat ” foglaltak le. Levelére válaszolva pedig a rendőrminiszter többek között a következőket írta „Az Ön által évekkel ezelőtt kiválasztott azilum régen megszűnt ilyennek (ti.menedékhelynek) lenni.” Széchenyi ezt a nem is burkolt fenyegetést tartalmazó levelet 1860 március 17-én vette kézhez. Közben azt is megtudta, állami tébolydába akarják csukni, vagy valóban elindítják ellene a bűnvádi eljárást. A gondolat, hogy teljesen egészséges elmével bolondokházába fogják zárni, ugyanolyan végzetes erővel ragadta meg a fantáziáját, mint a magyar forradalomért való felelősség eszméje 1848-ban. Képzelete napokon és éjszakákon át láttatta vele jövőjét egy őrültekházábán, vele, az épeszűvel. Lelke ezt a roppant keserves második teherpróbát már nem bírta ki. Erről vallanak utolsó naplóbejegyzései: Március 30.: „Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem.” Március 31.: „El vagyok veszve...” És az utolsó bejegyzés április 1-ről: „Nem tudom megmenteni magamat!” Április 7-én utolsót lobbant a legnagyobb magyarban az Az idős Széchenyi élet lángja. Golyót repített koponyájába. Dr. Csonkaréti Károly A kert őszirózsás forradalmát lassan leveri a hóharmat, és — csoóriasan szólva — gyakran már fekete szemüveget visel a Nap, mint a puccsista tábornokok. De nem jó analogizálni a természeti képpel, hisz már decemberben is ígérkezett tavasz, hessentsük el még a gondolatát is a reménytelenségnek, a kilátástalanságnak. Az élet megy tovább a gödrös úton, s ha jelképes a beszéd, sokatmondó tény az is, hogy szalad apám a Gödrös úton hazafelé, épp megforgatta a sarjúrendet, amikor megpillantotta, hogy Zsiga Ignácka Tekerő keresztfájánál arat a kombájnnal, s azt mondta, hogy lecsippentené a mi árpánkat is. Hát fus- sunk-szaladjunk a zsákokkal és a ponyvával, mert eddig Fotó: Katona Csongor már egyet került, s legyünk ott idejében. Teszem is le az ásót a kertben, várhat még a pityóka, de nagy kár lenne elszalasztani az aratást, mert ki tudja mikor vetődik még erre a kombájn, hisz ma itt, holnap a felső mezőn tűnik fel. Burrogunk fel a Gödrös úton a kocsival, szemben a gyermekkori emlékekkel, a lefelé gördülő emlék-szekerekkel, amelyek évszázadok alatt mélyítették vályús úttá az utat, amelyen most visszafelé tartok gumikerekeken, félve attól, hogy kő és gödör bosszút állhat rajtam, amiért most nem Himosból jövök egy szekér szénával, amiért most nem Göncről jövök egy szekér pityókával... Ignácka rövidesen le is Székelyföldi ősz csippenti az árpát, s a kiterített ponyván tartjuk a zsákokat, amíg csak peregnek ki a gép gyomrából a szemek. Mennyi lesz Ignácka? Mondja a papír, rajta a tarif. S aztán két téréssel viszem lefelé az árpát a Gödrös úton, hogy szétterítsük a csűr közén. Jó, hogy otthon voltunk, jó, hogy segíthettünk, de hát miért ne, amikor máskor is aratáskor hazarendelt a szükség. Kollektivizálás után még egy ideig kaszával kellett aratni, s amikor a mérnök terepszemlét tartott, körbevették az asszonyok: mérnök úr, hány pontot adnak, mennyi a norma, kíváncsiskodtak, hát ne érdeklődj, szólt rá apám anyámra, nem reánk tartozik, végezzük a dolgunkat, eddig is ezt csináltuk, ezután is ezt csináljuk. Csakhogy ez a paraszti konokság és büszkeség ma már egy megtört, öreg emberben él, akinek hűségéből, röghözkötöttségéből csúfot űzött az idő és most egyszeribe rászabadította mindazt, amit elorzott: tessék, itt a földed, kezdheted elölről, öregen és leszerelten, ott, ahol abbamaradt. Hát akkor ott kell folytatni, és akkor szalad apám a Gödrös úton, hogy hozza a mező hírét, miszerint a kombájn épp Tekerő keresztfájánál van. Figyeli-lesi a falu a kombájnt, mely futtatja-szalad- tatja az embert a gödrös utakon, kampós pálcájú öreg embereket hajkurász az idő a vályús utakon. Szégyellje magát a világ, szólal meg bennem valaki konok és büszke paraszt, aki mégis csak ember lehetett volna az élethez, a megmaradáshoz, a természetes kibontakozáshoz, a léthez... Vezetem az orosz Ladát fel a gödrös úton, szemben az idővel, szemben az emlék-szekerekkel, rádudálok hajdani önmagámra, aki a tehenek előtt jön a mennydör- gős-villámlós időben, rádudálok apámra is, aki velem egyidős, és igazat adok neki az orosz Jeszenyin soraival: „Boldog, kit gyér öröm vigasztal, / barát, ellenség elfeled, / kit dűlő, mesgyekő marasztal, / s ki csak kévéknek hajt fejet.” Ferencz Imre