Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-25 / 225. szám
1991. szeptember 25., szerda SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 5 BUZSÁK NAGY SÉRELME ígéret van, tető nincs Nem tetszik... A XII. századbeli buzsáki Fehér Kápolna egykoron a környékbeliek kedvelt búcsújáró helye volt, gyakran tartottak itt istentiszteleteket. Egészen az 1984-es esztendőig. Ekkor ugyanis az Országos Műemléki Felügyelőség vette kezelésbe az I. osztályú műemléket. Munkájuk eredményeképpen megújult a gyönyörű faoltár — a pápalátogatás alkalmával a fővárosban állították ki —, a kápolnáról viszont „eltűnt” a tető. — Egész nyáron ázott, borzasztó látvány volt — meséli fájó szívvel Szekeres Dezső buzsáki plébános. — Most majhogynem úgy néz ki, mintha össze akarna dőlni. Nagy a fölháborodás a faluban, komoly sérelme ez az itt lakóknak. — Plébános úr, miért ez a kötődés a Fehér Kápolnához? — Nagy kultusza van az emberek körében Máriának, főként a szeptember 8-i Kis- boldogasszony-napi ünnep szokott tömegeket vonzani. Valamikor ugyanis három faluból jártak a kápolnai istentiszteletekre. Ezzel magyarázható, hogy a község lakossága föl van háborodva. — Mi vezetett a fölháborodás hoz? — A Fehér Kápolna felújítását 1984-ben kezdte el az Országos Műemléki Felügyelőség. A faoltár restaurálását szintúgy — ez hárommilló forintba került és hat éven át tartott —, amely egyébként egyidős a XII. századi épülettel. Visszatérve a kápolnához: ennek munkálatai igen furcsán folytak, például nyitottak az oldalán egy körablakot, mondván, hogy ez úgy lesz jó. Majd befalazták. Véleményem szerint értelmetlen intézkedések sorozatának lehettünk tanúi. Aztán az ott dolgozók munkamoráljában is sok kivetni valót találtunk. Egyszer, mikor meglátogattuk őket, egy cédulát leltünk: „Elmentünk Öreglakba dolgozni.” — Jelenleg, ha jól tudom, tető híján van a kápolna. — Igen, levették a régi cserepeket. Egész nyáron ígérték, hogy tető alá hozzák, de ez a mai napig nem történt meg. Az esőzések azóta eredménnyel jártak: a belülről már kimeszelt épület több helyütt beázott. Ezt is lehet elölről kezdeni. A legutóbbi időpont a tető megoldására június 20-a volt. Pedig ha csak a felújítási költségek negyedrészét megkapta volna a falu, már régen elkészültünk volna. Sok helyi iparos társadalmi munkában vállalta volna a segítséget. Érdemes ezen elgondolkodni. Mert azok az emberek, akik számára fontos a kápolna, minden bizonnyal azon lettek volna, hogy mihamarabb elkészüljön. De nem ez történt. A buzsáki Fehér Kápolna felújításának befejezése így várat magára. Addig is tervezgetnek. Hátha majd egyszer... E tervek szerint — mivel a falutól messze eső épület őrzését nem lehet megoldani — a faoltár egyenesen a templomba kerül vissza Budapestről, valószínűleg a „Jézus szíve” mellékoltár helyére. A kápolnába a plébániáról kerül ki egy másik mellékoltár, a lourdes-i Szent Bernadett, s ülőalkalmatosság gyanánt faragott lócákat szeretnének elhelyezni az épület oldalai mellett. ♦ Az Országos Műemléki Felügyelőség illetékeseit nem sikerült elérnünk. Mindemellett Kőris János főépítész annyi biztatót tudott mondani, hogy „az idén feltétlenül szeretnék befejezni” a kápolna körüli munkálatokat: a tető alá helyezést. Mint mondotta, „soron kívül”. Úgy legyen! Balassa Tamás Jó pár év eltelt az életemből, hogy nem ettem meg a spenótot. Szegény anyám minden praktikája csődöt mondott, amikor az orrom alá tette a bizalomgerjesztőnek egyáltalán nem nevezhető zöld pépet. Pedig — az akkori szakirodalom és hiedelem szerint is — állítólag egészséges ételnek számított a spenót. Évek múltával, mikor már senki sem kínálta, kedvet kaptam hozzá, megkóstoltam és megszerettem. Annak ellenére, hogy addigra tudós fők kiderítették: valójában nem is egészséges. Azóta sem szeretem azonban, ha más akarja megmondani nekem, hogy mi a jó, vagy — urambocsá! — követésre méltó példaképeket állít elém. Már csak azért sem, mert az eltelt évtizedek is nekem adtak igazat. Miként is emészthetném meg különben, hogy Petőfi és Arany, József Attila és Ady Endre, Deák Ferenc és Jászi Oszkár személyiségének értékei — sorolhatnám — oly képlékenynek bizonyultak. Hogy a relativizmus útvesztőjében bolyongva talmi, az aktuális ideológia és politikum „képére szabottan” állítják elénk azokat , akik csak az „örökkévalósággal mérhetők”. Ha vetélkedők és politikai kortesbeszédek citátumaként jelenik meg azok szelleme, kiknek mindig közöttünk kéne lenniük, kimondatlanul. Elborzadtam, amikor II. János Pál pápa látogatását megelőzően az áruház rozzant gondoláiban, a szentatya képe mosolygott rám, kisebb elefántnak is megfelelő méretű trikókról. Nem vagyok konzervatív és van némi fogalmam a reklámról, az üzletről. Ám arról is, hogy az a nép, amely a vallásosságát éveken át magába fojtotta vagy meg sem élte, miként reagál egy kommercizált szentatya image-ra. S egyáltalán a hitre, melynek valójában semmi köze sincs a piacgazdaság eme vadhajtásaihoz. S most ismét borzongok. Borzongok, mert bár a régi rendszer emlőin nevelkedtem, történelemtanáraim és szőkébb környezetem teret engedett annak a gondolkodásnak is, mely tiszteletet ébresztett a legnagyobb magyar, Széchenyi István iránt. Még korazsurnaliszta koromban kaptam kézhez azt a meghívót, mely egy Balaton melletti kisüzem szocialista brigádjához invitált. Történt mindez akkor, amikor finoman szólva: bocsánatos bűnnek számított őt példaképpé választani. A cementgyártó üzem egyszerű munkásai ajándékoztak meg azzal az élménnyel, amely feledtette velem a szocialista brigád fogalmára rátapadt sematizmust. Nem a kor divatja által diktált példaképük emberi nagysága megható szimbiózisba olvadt egyéniségükkel. S most ismét Széchenyi a példa. Már deklaráltan és legitimen. Ám nekem valami mégsem tetszik. Nem tetszik, hogy annyira nagynak tartjuk, nem tetszik, hogy annyira szeretjük és tiszteljük és nem tetszik az sem, hogy nem csupán a vetélkedőkön, de a parlamentben, a tőzsdén, a lóversenyen, és sorolhatnám..., őt citáljuk. Ha kell, ha nem vele példálódzunk. S már rettegek, melyik nap fogom az áruházban trikó, esetleg tréningruha emblémaként viszontlátni nemes vonásait. Tudom, az évforduló kötelez, és az új korszak megszüli az új példaképet is.‘ Ám az az ember, akinek „a haza minden nek előtt” - gondolata volt a legfőbb erénye, s akinek elméje megbomlott a tehetetlenség béklyójában : nem vágyott és nem is vágyna erre. Mammonként imádni és fétisként a mindennapok-szürkeségébe temetni: bűn. A megszokás, a sztereotípia ugyanis hosszú távon pont az ellenkező hatást váltja ki. Ne akarjuk hát másodszor is halottá tenni. Őt, aki eddig is élt azok lelkében, kik valóban hitték: a nemesség nem csupán rang, kötelezettség is. Várnai Ágnes A kaposvári Latinca Sándor Művelődési Központ színházi előtere már jó ideje, alkalomról alkalomra különleges kihívással él: tárlatok, kiállítási anyagok gondolatainak közvetítésében vállal igencsak jelentős szerepet. Es mindez a művelődési központ programjainak sorában már hagyománynak tekinthető. Ezúttal Balogh Lászlónak, a Somogyi Fotóklub tagjának gyűjteményes fotótárlata került a falra; a kiállítást Pap János, az intézmény igazgatója nyitotta meg. Röviden ismertette a fotóművész pályájának egyes fontosabb mozzanatait, itt emelte ki a Compur Fotóklubban eltöltött alkotó évek szerepét. Balogh László — mint mondta — nem ismeretSzituáció len a somogyi közönség előtt; s munkái nem egyszer eljutottak országos, sőt nemzetközi kiállításokra is. Nemrégiben Miskolcon díjat is nyert, alkotásai utóbb távol-keleti „útra keltek”: japán közönség tekinthette meg Balogh László képeit. A jelenlegi kiállítás anyagának egyik síkja, képi világa egyszerű és közérthető pillanatokat, helyzetképeket ragad meg. „Dolgozik” itt a politikai szatíra, ironikus megközelítéssel tudósít napjaink eseményeiről. Merészen véleményez is a Kép, szöveg, ideológia /-///. című sorozat, amelyGesztusok Jövőkép és képes jövő nek egyes darabjai komoly sikereket értek el, megjelentek figyelemre méltó gyűjteményekben is. Egészen más vetületet adnak a szennai falumúzeumban készült alkotások (Kiskapu, Hatónál), a maguk natu- ralitásával dokumentálják a múltat, annak el nem feledhető értékeit. Kedves pillanatot örökít meg a Szituáció, érdekes technikát mutat a Szörfös, szellemi kapcsolatot közvetít a Gesztusok című felvétel. Gondos a képek kiállítótéri elrendezése is; kiemelt figyelmet érdemelnek a „fehér keretbe helyezett tiszta művek" (például a Társam). Mindettől gyökeresen eltérő világot, ' áttételesen rideg mondanivalót sugalla MásviJövőképük II. lágban l-VI., és a Jövőképük /-///. című sorozat. Mindkettő izgalmas montázstechnikát alkalmaz, amit a Másvilágban tovább is gondol: ezek a képek igyekeznek mind közelebbi megfogalmazási lehetőséget találni az „ismerős-fájdalmas” halálra, elmúlásra. A Jövőképük sorozat központi témája — talán látatlanban kitalálható — a fiatalok gondjainak, bajainak, a szerelmi élet és az ösztönök öntörvényű működésének képi megfogalmazása. Balogh László gyűjteményes fotótárlata október 20-ig tart nyitva a nagyközönség számára. B.T. '
