Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14 / 216. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. szeptember 14., szombat Kétszáz éve született a legnagyobb magyar (4.) SZÉCHÉNYI ISTVÁN NAPLÓJA A napló eseményekről, élményekről, esetleg a hozzájuk fűződő gondolatokról, észrevételekről és érzésekről időrendben, általában naponta vezetett rendszeres s többnyire nem a nyilvánosságnak szánt személyes följegyzések. Széchenyi István naplóját pontosan ilyennek kell tekintenünk. Mégpedig olyan naplónak, amely ifjú korától haláláig magyarázza a nagy férfiút. Ezek a számtalan füzetbe, könyvecskébe zárt gondolatok még akkor is „magánhasználatra” íródtak, ha közben részleteit kinyomtatták. Vannak, akik úgy tartják, hogy Széchenyi írónak indult, s olyan költő vált belőle, aki versek helyett hajógyárat, hidat és intézményeket hozott létre. Széchenyi 1814-ben vetette papírra első naplófeljegyzéseit, talán atyja hatására, aki ugyancsak vezetett naplót, vagy a kor divatja adta kezébe a tollat. Naplóját németül írta, mert ez ment a legkönnyebben: a szülői háznál, a bécsi társaságban és a hadseregben egyaránt ez volt a napi érintkezés nyelve. Magyar szavak és mondatok 1820-tól bukkannak fel szövegében, s a harmincas évektől egyre gyakoribbak. Szándéka eredetileg az lehetett, hogy anekdotákat, tréfás történeteket és érdekességeket jegyezzen fel, olvasmányairól írt véleményt, és naplója csak fokozatosan vált életét és gondolatait rögzítő egységes, hatalmas opusszá. Bár az első években hosz- szabb-rövidebb időre fel-felhagyott vele, 1820 június 6-tól 1848 szeptemberében bekövetkezett idegösszeroppanásáig már folyamatos a naplója. 1856-ban ismét elkezdte naplójának vezetését. Széchenyinek a naplóírás az önismeret, az önmagával való szembesülés, önminősítés és a tökéletessé válás eszköze, a lélek magánbeszédének a kényszere. Naplójának talán legmegrendítőbb sorai azok a fohászok, amelyek az önmagát legyőző lélek és akarat nyilatkozata*. Gondosan óvta idegen tekintetektől a naplóját, s zárral ellátott, bőrbe kötött lapokra írta. Egy ideig arra gondolt, hogy halála után naplóit meg kell semmisíteni, de később megváltoztatta álláspontját, és naplóit titkárára, Tasner Antalra bízta könyveivel, jegyzeteivel együtt, hogy ”ő azokkal belátása és szabad akarata szerint tegyen, meglévőn nemes érzésről és tiszta leikéről annyira győződve, mikép semmi hatalom által nem fogja magát kényszeríttetni hagyni, hogy irományaim oly részét is köztudomásra adja, mely valakit compromittálhatna, de azt lángoknak adandja át. ’’ Széchenyi halála után a család a soproni és cenki levéltárakban levő iratok nagy részét átadta Tasnernek. 1877-ben aztán a teljes hagyaték a kiadás jogával együtt a Magyar Tudományos Akadémiáé lett, amelynek épületében külön Széchenyi Múzeumot létesítettek, ahonnan az Akadémia kézirattárába került. A napló azóta több kiadást ért meg, de ezek leginkább fordított válogatások, mint az 1978-ban kiadott is. Széchenyi jelentőségét, de még csak a mának szóló üzenetét is lehetetlen néhány tárgyilagos sorba összefoglalni, hiszen minden vélemény, meglátás óhatatlanul egyéni, személyes. Azt azonban bátran leszögezhetjük, hogy Széchenyi működésének, életének és gondolatainak akkor is van jelentősége nemzetünk életében, ha eltekintünk gyakorlati alkotásaitól, mint aminők a Lánchíd, a folyamszabályozások, az Akadémiai és így tovább. Széchenyinek kínzó gondot jelentett az a tudat, hogy a magyarságnak csupa idegen állam vagy nép között kell fenntartania magát. Azért akarta nemzetét műveltnek és gazdagnak tudni, mert úgy vélte, ez az az erő, amelyről visszapattan minden magyar ellenes törekvés puskagolyója. A nemzet vezetését csak „kiművelt emberfőkkel” tudta elképzelni. Ezért is szólnak művei első sorban a magyar Egy lap a naplóból szellemi elithez, azokhoz, akiknek a mai és az eljövendő új világban is az ő értelmével, érzésével és őszinte nemzetszeretetével kell dolgozniuk, hogy beteljesedhessék: „Magyarország nem volt, hanem lesz!" Dr. Csonkaréti Károly JEGYZETEK A TOKAJI ÍRÓTÁBORRÓL Az irodalom szabadsága avagy a szabadság irodalma A Rákóczi pincében kigyúl- tak a fények és fölragyogtak a várakozó arcok, amikor Tokaj polgármestere megnyitotta a tábort. Vannak akik évek óta itt találkoznak, vannak akik csak tavaly óta, amikor is a tábor megújult és valóban az összmagyarság fóruma lett. Itt találkozhatnak az amerikai, a nyugat-európafca felvidéki, az erdélyi, a vajdasági magyar írók egymással és a magyar- országiakkal, de itt voltak a_ legkiválóbb cseh és szlovák" írók, hogy erősítsék az együttműködést, helyreállítsák a régi jó kapcsolatokat. Erről beszélt dr. Karol Wlachovsky a Cseh és Szlovák Kultúrális és Tájékoztató Központ igazgatója, ahogy ezt márciusban már a Fonyód! Helikonon is elmondta cseh és osztrák kollégájával egyetértésben. Müvek nyomában A történelmi folytonosság visszaállítása és a természetes sokszínűség jellemezte a tábort, hisz itt most már'az irodalom különféle irányzataihoz sorolható írók, költők találkoznak, tartanak előadásokat és vitatkoznak — „békét- len együttműködésben”, ahogy ezt Fekete Gyula szokta volt mondani, aki sajnos a megújult tábor munkájában az idén sem vett részt. Úgy látszik minden átalakulás kényszerű velejárója, hogy alapítók hagyják el a mozgalmat, a fórumot, vagy a találkozóhelyet. A tábor — mint eddig is — a teljes igazság kimondására esküdött, ahogy ezt Székelyhídi Ágoston szóvivő bevezetőül mondotta. Néhány pohár jó tokaji bor után fölszólítván, állíttassák vissza a tokaji bor világhíre is, természetesen először a minősége, mert a romlás a tömegtermelés miatt itt is bekövetkezett. Történelmi lecke — tanácskozás az 1945, illetve 1956 utáni évtizedek irodalmáról — volt az összefogója az előadásoknak. Domokos Mátyás: Regénytükör által homályosan, Radnóti Sándor: Magyaróra címmel tartott előadást. Megállapíttatott Illyéssel szólva: „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van” — 30 éves gerillaháborúról beszélhetünk, így aligha volt várható, hogy megszülessen a nagy regény. Persze mára már kiderült az is, hogy nem kerültek elő a fiókok mélyéről az abban az időben közölhetetlen jó művek, ezen pedig illik elgondolkodnunk! „Sok hűhó semmiért" — ezzel fejezte be Domokos előadását. Radnóti bizonyos pontokon vitázva Domokossal, azt kérdezte, gazdagodott-e az empíria, a tapasztalat? Kifejezte azt az óhaját, hogy immár ne telepedjen rá az irodalomra egy-egy irányzat kizárólagosan; tehát ne legyen mintegy elvárás, hogy hogyan is kell írni, a legkülönbözőbb tradíciók érvényesüljenek. Tabukról Többször is előkerült Márai Sándor mondása: „Nem népben, nemzetben kell gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban” — persze egyik a másikat nem zárja ki. Cseres Tibor szerint Márai elszakadt a néptől — amelyet nagyon szeretett — az emigrációban. Az esztétikai nézőpont mellett más nézőpont is lehet az irodalomban— pl. nemzeti. Fűzi László, a Forrás főszerkesztője fűzte ehhez hozzá, hogy az elmúlt időszakban a- magyar irodalom próbált a magyarságnak egyfajta kiutat mutatni, ezért a méltóságát őrizzük meg. Össze lehetne állítani egy tabu-katalógust. Spiró György gondolatgazdag hozzászólásában elmondta, hogy bizonyos témák nem lelhetők föl a magyar irodalomban és mások a környező népek irodalmában. Pl.: az első világháborút nem dolgozták föl úgy, mint a cseh irodalom (lásd Svejk). Kérdés: amit a cseh igazságnak = valóságnak látott, azt vajon a magyar minek látta? Újra és újra fölmerül tehát a kérdés: mi is az igazság = valóság? Belejátszik ebbe neveltetésünk is, ez az irodalomban a formát is jelenti. így tehát az elmúlt időszakban nemcsak politikai tiltásról volt szó, működött egy öncenzúra is (mások az öncenzúrát más szóval mondanák). Az esztétikai öncenzúrák görcsösen működtek a magyar irodalomban, másutt talán kevésbé. Megemlítette még, hogy ebben a helyzetben a líra nagyon sok föladatot kapott, amit alig tudott ellátni, ezért az írók a próza felé fordultak, ezért is a próza előretörése. Sprió eme megjegyzése engem is fölvillanyozott és néhány versrészlettel — a Fo- nyódi Helikon legutóbbi kötetéből — próbáltam meg a lehetetlent, illusztrálni a líra helyzetét az elmúlt időszakban, a tiltások és elhallgattatások közepette: „Lidérces fény hasítja föl gyászos éjjelünk fekete sátrát garabonciás szél nyargal dideregnek a faluszéli jegenyék hullatják morgós csönd-teleink félérett gyümölcsét az áldott zúzmarát” Idéztem e Csőri Sándornak ajánlott vers mottóját is: Akárhonnan fúj a szél / Mindenhonnan minket ér! Még most is a fülemben cseng, ahogy a Fonyódi Helikonról adott műsorban éppen Fonyódon, milyen sejtelme- sen-szépen dúdolta el ezt Oszter Sándor, szinte beleremegett a hallgatóság, és gondolom a rádióhallgatók is szerte a DunavölcIiÄben, mert most igazán van miért. „Görbült Tér a miénk Hiányok Tere hálókkal rejtett csapdákkal" És a sportcsarnokban, ahol az előadások is voltak, igen nagy csend lett, a beszélgető csoportok is felémfordultak, mire e 88-ban írott vershez értem: „lehull az EMLÉKEZET áruház ajtaján a roló ZÁRVA s végig a SZABADSÁG körúton ...az ÖRÖKKÉVALÓSÁG-ba” „erdőnk erdejében derékba törtek a szálfák dobhártyaszaggató szárnycsattogással elröpültek a fészkekből a madarak és orjás üresség tátong... tenyerünkön átvert vasszög’’ Mecénás és hiánya Este a királyok bora, borok királya kortyolgatása közben szenvedélyes vita kerekedett a könyvkiadókkal és terjesztőkkel. A kereskedők szerint az elkövetkező egy-két évben összeomlás fenyegeti a könyvkiadást és a folyóiratokat a piaci mechanizmusok miatt. Kérdés: fönnmaradhat-e az irodalom és a folyóiratok? Válasz helyett hadd idézzem most a másnap megkoszorúzott mester Kazinczy Ferenc síremlékére vésette- ket: „Széphalom sírva gyászol tégedet / De hidd a művészet nem felejt el/ Míg a múzsáknak szentelt oltárin / Áldozatot nyújt a honfi kebel”. Valóban kérdés, lesznek-e az új Magyarországon mecénásai, támogatói a magyar irodalomnak? Fönnmaradhatnak-e a vidéki folyóiratok, műhelyek? Hisz a középrétegek és az értelmiség is úgy elszegényedett, hogy nem képes már sem a könyveket, sem az irodalmi folyóiratokat megvenni. Hazatérvén, az első levél amit kaptam, arról tájékoztatott, hogy a Somogy megyei önkormányzat nem tudja támogatni a Fonyódi Helikont, amelnyek híre immár országhatárokon túlra is eljutott, és találkozóhelye nemcsak költőknek, de a határokon túli folyóiratok szerkesztőinek is. Régebben a politikai tiltástól rettegtünk, most íme a szabadság. És itt fölrémlik egy lidérces álom, talán Somogy megye lesz az első, amely megszünteti irodalmi műhelyeit (hírlik a Somogyot sem támogatják). Arra a kérdésre: kell-e az irodalom, Tokajban a megyei önkormányzat már válaszolt és rajta kívül más szponzorai is vannak az írótábornak. Biztosan lesznek olyan megyék, régiók, ahol a folyóiratok továbbra is megmaradnak. Egyébként is, abban az áhított Európában, ahová állítólag megyünk, nemigen találtatik olyan ország, nép, amelynek ne lenne irodalma. így bízom abban, hogy a Fonyódi Helikon megmarad, mert fönntartja az igény határon innen és túl — ahogy ez Tokajban is kiderült, a kiadvány jelentősége is egyre nő — és fönntartja, mint eddig is a gimnázium, a kollégium, a könyvtár, a művelődési ház és az önkormányzat közös ösz- szefogása. Átélt történelem A történelmi lecke megvitatása Tokajban, egy magyarórán végétért, de amint a bőrünkön is érezzük, nap- ról-napra új és új leckét kapunk, amelynek a megoldásához minden erőnkre szükségünk van. Arra, hogy átél-' jük, újra átérezzük a magyar történéseket. Egy pillanatra sem feledhetjük, hogy a határokon túli magyaroknak is szükségük van a figyelmünkre, időnként a segítségünkre is, hogy megőrizhessék nemzeti kultúrájukat. Dobos László híres szlovákiai író szinte végszóként mondotta: „Az irodalom kezdte el a határok lebontását. Ma már természetes formák alakulnak, megfigyelhető az integrálódás folyamata az anyaország és a határon túli régiók irodalma közt". Utolsó előtti délután a tábor írói — jöttek akár Amerikából, Nyugat-Európából, Szlovákiából vagy Erdélyből, a Vajdaságból, — egy közös hajóra szálltak, hogy néhány órás hajózás után kikössenek Patakon, a bodrogparti „Athénban”, a magyar múlt s talán a jövő egyik szellemi fellegvárában. Itt mondottam a körülöttem állóknak, hogy néhány nappal ezelőtt állva Szikra János fonyódi műtermében, a keszthelyi hegyektől a Tihanyi félszigetig láttam. Aztán végigutaztam az országon és most eszembe jutott az a régi magyar mondás: „Magyarországon kívül nincsen élet, de ha van is, az nem olyan”. Simon Ottó
