Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-01 / 178. szám

1991. augusztus 1., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

Ismerjük meg a Bibliát (18)

Az Újszövetség istenképe

Az Újszövetségben a magát kinyilatkoztató Isten képe Izrael évezredes üdvtörténeti tapasztalatában rajzolódott ki. Az Újszövetségé Jézus Krisztustól ered, aki azonban semmit sem törölt el az ószövetségi isteneszméből, ellenben tökéletesítette azt. Jézus különleges melegséggel, és az Újszövetségben nem ismert közvetlenséggel beszélt Istenről, aki atyaként fordul az emberekhez, és úgy kell szólítanunk, hogy Atyánk‘(Mt. 6,9). Ez a megszólítás feljogosít arra is, hogy magunkat Isten gyermekeinek, fogadott fiainak tekintsük. Isten és ember kapcsolatában ezért a személyesség legértékesebb vonása, a szeretet és a bizalom érvényesül.

Jézus hasonlatokban és példabeszédekben mutatta be, miben is nyilvánul meg Isten atyasága. A hegyi beszédben azt tanítja a mennyei Atyáról, hogy mindenkit gyermekének tekint, gondoskodása a jókra és a gonoszakra egyaránt kiterjed (Mt 5,45). Gyermekeinek csak jót ad (Mt 7,11), és különleges, személyes gondja van az elhagyatottakra, szerencsétlenekre, az élet számkivetettjeire és a bűnösökre (Mt 18,12-24). Örömét találja az emberekben, főként azokban, akik az élet különböző helyzeteiben távol kerültek tőle, de végül visszatalálnak hozzá. Azokban, akik reménytelennek látják életüket, de Isten országához térve, atyai házra találnak. Jézus példabeszédei az eltévedt de megtalált bárányról (Mt 18,12-14), az elveszett és megkerült drachmáról (Lk 15,8-10) beszédesen tanúskodnak arról, hogy mit tesz Isten az elveszett emberért és mekkora öröme van megtérésében.

A tékozló fiú példája

Isten szeretetét a legmeg- hatóbb színekkel a tékozló fiúról mondott példabeszéd ecseteli (Lk 15,11-30). Egy apa két fia közül a fiatalabb kikéri örökségét, mert a maga útját akarja járni. Az apai házat maga mögött hagyva, mindenét elpazarolja. Nyomorúságos helyzetében rádöbben tettének helytelenségére és elhatározza, hogy hazatér.

Minthogy fiúi jogait már eljátszotta, megelégedne azzal is, ha apja befogadná a béresek közé. Ő azonban kész mindent felejteni, visszaállítja jogait, s fia hazatértén érzett örömében nagy lakomát rendez, mert mind mondja: „a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megkerült”. Az apa viselkedése az irgalmas Istent példázza, aki nem gondol a sértésre, mert csak a megtévedt és szenvedő embert látja. A megtérő mindig jobbik énjével állhat eléje, s számíthat arra, hogy Isten

visszafogadja. Nem kell más, mint hogy őszintén keresse Istent, ismerje be gyarlóságát és hagyatkozzék atyai irgalmára.

„Én és az Atya egyek vagyunk”

Az Újszövetség istenképéhez tartozik az is, amit Jézus önmagáról mondott. Tanítása szerint Isten atya, akit az embernek „mi Atyánknak” kell szólítania. Ugyanakkor ő - megkülönböztető módon - az "én Atyámnak" mondja Istent, és vele kapcsolatban a „Fiúnak” állítja magát. Míg apostolait imádkozni tanítja, p nem velük imádkozik, hanem egyedül, tőlük félrevonulva. Utal arra, hogy amikor Istent Atyjának szólítja, akkor őt erre az jogosítja fel, hogy maga is az isteni élet részese: „ahogyan az Atyának élete van önmagában, úgy megadja a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában” (Jn 5,26), sőt a legszorosabb egységben vannak: „én és az Atya egyek vagyunk” (Jn 5,30). Amikor az emberek hozzá közelednek, Isten erejével, hatalmával, szeretetével kerülnek kapcsolatba, hiszen mint mondja, „aki engem lát, az Atyát látja” (Jn 14,9). És fordítva is igaz: amikor Jézus Isten országát hirdeti, testvéri érzelmekkel fordul a betegekhez, szegényekhez és bűnösökhöz, az Atyát akarja megismertetni velük.

Sasetta: A három királyok utazása. 15. sz. első fele. New York, Metropolitan Museum

Ezért Jézus tanítása Istenről, Isten atyaságáról, nem marad elméleti igazság, mert egész élete róla tanúskodik. Az apostoli levelek ezt így fejezik ki: „Ő (Jézus mint Isten Fia) a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), „Isten dicsőségének kisugárzása, s lényegének képmása” (Zsid 1,3).

A három személy sajátossága

Az Újszövetség istenképét lezárja az, amit Jézus a Szent- lélekről tanít. A Szentlélek valóságos személy, ő teszi teljessé Jézus művét a földön.

Jézus az utolsó vacsorán

megígéri, hogy elküldi a Szentlelket az Atyától, de azt is mondja, hogy az Atya küldi őt a Fiú nevében (Jn 14,26; 15,26). Az újszövetségi írások tehát az Atyát, a Fiút és a Szentleiket következetesen Istennek mondják, róluk külön- külön sajátosságokat állítanak, de emellett a legnagyobb hangsúllyal csak egy Istenről beszélnek. Maga Jézus is megismétli az Ószövetség tanítását: „Halljad Izrael, az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr!” (Mt 12,29).

A bibliai szóhasználat szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek az Isten. Ha az egyes személyeket egyenként Istennek is mondja, azért mindegyik ugyanazon Isten. Az egyetlen isteni természet három személyben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben él.

Az újszövetségi istenkép felülemelkedik az elméleti tanítás szintjén. Amikor ugyanis a kereszténység Istenről beszél, mindig hivatkozik Jézus Krisztusra, akiben az egyetlen, világfeletti, személyes és üdvözítő Isten valóságát megtapasztalta.

(Folytatjuk)

Rózsa Huba

a budapesti róm.kat. hittudományi egyetem tanára

KI EZ A PÁPA?

„Róma többé nem Rómában van”

II. János Pál ezt Czestoho- vában mondotta. A lengyel katolikusok legfőbb zarándokhelyén. (Különben onnan érkezik majd hozzánk.) Nem tudhatom egész pontosan, mit érthetett ezen a Szentatya. Talán eszébe jutott Julius Slovacky költő 1848-as jövendölése:, E világ viszályai közepett az Úristen szláv pápa számára készíti a trónt, ki nem fut el a kardok elől, mint az olasz... Elgondolkodtató, hogy az olaszok, különösen a rómaiak, az első megdöbbenés után hamar megszerették a „Papa po- lacco-t„. Befogadták.

Vajon miért? Talán csak azért, mert az olaszok nemigen nacionalisták?

A Szentatya egy ízben lengyel kispapok előtt — azok kuncogása közben — így gondolkodott hangosan?

— Rómában azt mondják nekem, hogy az a jobb, amit a leírt szövegen kívül mondok.

És ez a „szövegen kívüli”, zseniálisan rögtönző, nagy szónoki és színészi képességekkel, de ugyanakkor nagy szellemi és lelkierővel, mély meggyőződéssel rendelkező „show-man” pápa kezébe vette a zarándokbotot, hogy végigjárja a világot.

És mindig a saját szövegét mondta. E szöveg tartalma pedig — az Istenbe, Jézus Krisztusba vetett mélységes bizalom mellett — talán elsősorban az emberi jogok melletti feltétlen kiállás volt. S ezt a tartalmat nemcsak a Szent Péter tér vasárnapi áldásai visszhangozták, hanem az első, a második, de főként a harmadik világ székesegyházainak terei.

Vele kapcsolatban legnagyobb élményem Chiléhez fűződik. Ahhoz a stadionhoz, amelyben Pinochet különítményesei ezreket öltek, kínoztak meg.

Az utazás előtt nem kevesen rosszallották a hívők között is; jelenlétével a Szentatya akarva-akaratlan „hitelesíti” a diktátor hatalmát. De ott a stadionban — a prédikáció közben elsápadó Pinochet jelenlétében — II. János Pál élesen és egyértelműen ítélte el a terrort, az emberi jogok semmibevevését. Ezután pedig magához ölelt egy diákot, aki nemrég jött ki a börtönből.

Joggal mondhatta róla tehát az észak-brazil éhségövezetek híres főpapja, a katonai diktatúrák első számú közellensége, Don Helder Camara — akit jó vagy rosszakarói „vörös bíborosnak” is neveznek: olyan embert ismertem fel II. János Pálban, akit nem puha viaszból gyúrtak, hanem szívós és tartós anyagból”.

Mint köztudomású, ez a pápa nemigen rokonszenvezett a különösen Latin-Ameri- kában elterjedt felszabadítási teológiával, amelynek gyakorlati megtestesülései a nyomor és az elnyomás ellen küzdő, a világ baloldallal is együttműködő, milliókat tömörítő bázisközösségek. Valószínűleg féltette az egyházat, hogy ösz- szekeveredik a napi politikával.

Nicaraguában láthattam: miután a pápát fogadó akkor még szandinista kormány kulturális minisztere, a világhírű pap-költő, Ernesto Cardenal kezet csókolt — II. János Pál kissé atyásan — de azért szentatyásan is — jobb kezének mutatóujjával mintha figyelmeztette volna az előtte térdelőt: „Vigyázz fiam, vagy pap vagy, vagy miniszter”.

Akkoriban nem egy német, osztrák, francia, holland, belga és amerikai teológus, illetve püspök vélekedett úgy: a pápa a politikához való viszony tekintetében mintha

kissé más mércével mérne Lengyelországban és La- tin-Amerikában.

Egy azonban bizonyos: ez a pápa hallatlan népszerűségét nem egyszerűen annak köszönheti, hogy ha kell, harminc nyelven üdvözli híveit. Nemcsak annak, hogy tud spanyolul tréfálkozni, lengyelül és franciául énekelni. Hogy a New York-i Madison Square Garden oszlopai alatt a dob ritmusát követve úgy tapsolt, mint egy vérbeli Rolling Sto- nes rajongó. Egy régi lengyel barátja azt mondta róla: ha nem lett volna belőle pápa, nagy diplomata vagy kiváló kőműves lehetett volna. Szinte mindent jól csinál.

Ugyanazzal a lélekkel érkezik

Bármennyire idejétmúlt kifejezésnek tűnik: önkritikával kell kezdenem. Legalábbis a pápával kapcsolatban.

Miért ne vallanám be: kezdetben némi bizalmatlansággal szemléltem. Mintha megijedt volna annak a szinte forradalmi nyitásnak és párbeszédnek a lendületétől, amely- lyel új utakra indította egyházát XXIII. János és VI. Pál.

Tévedtem. S ezért most megkövetem.

Mert ha vannak is még némi kétségeim például abortusz ügyben II. János Pál hagyományos, hogy ne mondjam konzervatív nézeteit illetően — különös tekintettel a harmadik világra -, ez az ember mindenképpen a lélek nyugalmának és egyben a társadalmi haladásnak is rendkívüli képességű harcosa, szolgája, diplomatája, kovácsa és kőművese. Nagy egyéniség. Elsősorban azért tartom annak, mert felismerte a 20. és talán a 21. század rettenetes kihívásait nemcsak az egyház, de az ember számára is. És áll elé.

Egy ideig azt hittem: elsősorban a katolikus egyház intézményes hatalmát félti attól a modern világtól, amelyben egyre inkább csökken a papok száma. De hála Istennek felismerte: ezt a pápát éppúgy mint XXIII. Jánost és VI. Pált — sőt éppúgy, mint a tiaráról, a koronázásról lemondott szelíd lelkű I. János Pált, nem elsősorban az intézmény tekintélye, hanem az evangélium szelleme vezérli. Ez hatotta át bátor és éles állásfoglalását, amellyel az ÖböT-háború ellen fordult, s amelyről — ki tudja miért — a mi sajtónk olyan „szemérmes-mértéktartó” módon emlékezett meg. S ezt követte II. János Pál legutóbbi szociális tartlamú Enciklikája, amely félreérthetetlenül kinyilatkoztatja: a kommunizmus logikus bukása, a piacgazdaság szükségessége nem jelenthet egyet a kapitalizmus dicsőítésével.

Mondhatnám „magyarul”: soha jobbkor.

Ám a véletlen vagy a Gondviselés úgy akarta, hogy a pápai Enciklika nyilvánosságra hozatalát követő hét Anger városában talált. A francia mun- kás-pasztorizáció országos konferenciáján tölthettem pár napot és öt püspök, százötven munkáspap és az Actio Cato- iica több száz világi „aktivistája”, köztük számos helyi

szakszervezeti vezető társaságában.

Gyanítom, hogy a résztvevők közül — hozzám hasonlóan — jó néhányan tápláltak némi bizalmatlanságot a vatikáni politika iránt a Szentatya uralkodásának első időszakában.

Emlékeztetek. XII. Pius az ötvenes évek elején betiltotta a munkáspapok működését. Vagyis azokét, akik ugyan teológiát végzett felszentelt papok, de úgy érzik, hogy hivatásukat akkor is gyakorolhatják, ha hétközben kamiont vezetnek, vasat öntenek vagy halásznak, mint a Péterré keresztelt Simon Galileában.

Saint Denis Párizs legnagyobb munkáskülvárosa. Ott a fiatalok majd tíz százaléka úgy munkanélküli, hogy még soha nem állt munkába. Az irdatlan, tucatnyi lágymányost kitevő lakótelepek labirintusában a lelkek 23 százaléka emigráns: zömmel portugálok és észak-afrikaiak. Este legalább úgy óvvakodni kell az utcán, mint a mi gyönyörű Budapestünk Vili. vagy XVIII. kerületében. Ám az Actio Catolica munkástagozatának pap és családanya aktivistái, az általuk nem ideológiailag, de szociálisan, lelkileg és praktikusan befolyásolt Bartái Lakók Egyesülete azért nap nap után tesz valamit. Nap nap után elhódítanak pár srácot a kocsifeltöréstől, az LSD-től, gyerekszínházzal, aszfaltra festett körökkel, biciklitúrákkal enyhítik a Saint Denis-i szülők helyenként tragikus gondjait.

Nos, ebbe a Saint Denis-be látogatott el 1980 tavaszán a pápa. A Szentatyát a királyokat koronázó és temető katedrális előtt óriási transzparensen ez a mondat fogadta: „Egy ifjú munkásélet többet ér, mint a világ összes aranya!” (Az idézet attól a Cardinh belga bíborostól származik, aki 1926-ban megalapította a Katolikus Ifjúmunkások Szövetségét.) A mise után — műsoron, azaz a hivatalos programon kívül — a helyi hívők kérésére II. János Pál a szomszédos kultúrházban egy órán át beszélgetett ifjú munkás híveivel. Ezután pedig kezelt — és nem lekezelt — muzulmán vendégmunkásokkal, sőt — Isten bocsá — még a helyi kommunista polgármesterrel is. Az egykori szódagyári munkás és mészkőbá- nyász-teológus számára — azt hiszem — mindez nem lehetett túl nagy megerőltetés. (Mindezt — remélem — láthatják majd a Tisztelendők képein, még mielőtt a Szentatya hozzánk érkezik.)

E sorok íróját mindez nem elsősorban mint tévést érinti. S még csak nem is mint hívőt. Vagy mint olyan embert, akit az a megtiszteltetés ért, hogy tagja lehet a pápai látogatást előkészítő társadalmi bizottságnak. Remélem, hogy elsősorban úgy érint ez a látogatás, mint minden hazánkfiát. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Szentatya Esztergomba, Budapestre, Pécsre, Debrecenbe és Máriapócsra ugyanazzal a lélekkel érkezik, mint amellyel a világot járja. Hogy segítsen felemelni a tes- tileg-lelkileg elesetteket. Hogy segítsen visszaadni bizalmukat az élethez, a munkához, a családhoz, a felebaráthoz. A másként gondolkozóhoz, a szeretethez. És mivel II. János Pál humorérzéke vetekszik egyéb nagyszerű tulajdonságaival, biztosan nem haragszik meg, ha köszöntését a nagy előd XXIII. János önironikus mondatával fejezem be:

„Emberek! Én csak a pápa vagyok.”

Róbert László