Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-22 / 196. szám

1991. augusztus 22., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (21.) Hogyan jutott el hozzánk a Biblia A Bibliával kapcsolatban ismételten felmerül a kérdés, hogy a szövege változtatás nélkül jutott-e el hozzánk? A szent szövegeket egészen a könyvnyomtatásig kézzel má­solták, és a kéziratok csak szűkebb körben voltak hozzá­férhetők. Ebből adódóan min­den jó szándék ellenére hibák, elírások kerülhettek bele, sőt a tudatos változtatás sem kizárt, hiszen az ellenőrzés lehető­sége korlátozott volt. Nem csoda tehát, hogy a szöveg- hűség problémája foglalkoz­tatja a Bibliát olvasó embert. Ószövetség a tizedik századból Az Ószövetség egyes könyvei a Kr. e. IV. századtól kezdve nyerték el végső for­májukat, és legtöbbjükön több nemzedéken át dolgoztak. Vagyis a szöveg hosszú ideig nem volt véglegesen lezárt. Annyi bizonyos, hogy a Kr. u. I. század végén, amikor a zsi­dóság meghatározta a szent könyvek gyűjteményét, a ká­nont, egyúttal a héber nyelvű Biblia mértékadó, hivatalos szövegét is rögzítették. Az Ószövetség eredeti, teljes hé­ber nyelvű szövege csak a Kr. u. X. századból származó kéz­iratokban maradt ránk. Ezeket a masszoréták (hagyományo­zok), a zsidó rabbinikus tudo­mányosság képviselői készí­tették, akik a Kr. u. 750 és 1000 közötti időszakban Pa­lesztinában és Babilonban te­vékenykedtek. Céljuk volt töb­bek között, hogy az Ószövet­ség héber szövegét a kézira­tok gondos mérlegelése alap­ján megtisztítsák a másolás során keletkezett hibáktól, és azt a legapróbb részletekig meghatározzák. Tevékenysé­güket azzal is végérvényessé tették, hogy megsemmisítet­ték a korábbi kéziratokat, s így a masszorétákat megelőző időszakból csak néhány héber nyelvű szövegtanú maradt. Felmerül a kérdés, hogy a X. századból való masszoréta kéziratok megbízhatóan ad- ják-e vissza a majd egy évez­reddel korábbi hivatalos tekin­télyű szöveget? Meggyőző bizonyítékok igazolják a X. századi héber szöveg hitelét. A héber Biblia ókori, a Kr. u. II. századtól ké­szült görög és latin fordításai, és az Ószövetség idézetei a rabbinikus irodalomban az I. század végén elfogadott szö­vegtípust képviselik, ugyan­akkor azonosak a masszoréta kéziratokéval is. A legutóbb feltárt kéziratok A hitelesség szempontjából különösen fontosak az 1947-től Qumránban feltárt kéziratok, illetve kézirattöre­dékek, amelyek a Kr. e. II. század és Kr.u. 70 közötti idő­ből valók, s Eszter könyvét ki­véve, az Ószószövetség va­lamennyi írásából tartalmaz­nak részleteket. Közülük a leg­jelentősebb Izajás próféta 66 fejezetből álló könyvének tel­jes szövege. A qumráni kéz­iratok érdekessége, hogy még az egységes héber szöveget megelőző időszakban kelet­keztek, de lényegében mégis megegyeznek a X. századi kéziratokkal. Az eltérések el­sősorban helyesírási termé­szetűek, mint ezt Izajás kéz­irata is igazolja. Mikor keletke­zett az Újszövetség? Az Ószövetség írásai Kr. u. 50 és 100 között keletkeztek, de tel­jes görög szövegüket legko­rábban a IV. században ké­szült Sinai és Vatikáni kódex­ből ismerjük. Vannak azonban a II. és IV. század közötti idő­szakból újszövetségi részlete­ket tartalmazó papiruszok, kö­zöttük a 200 körül keletkezett Bodmer papirusz János evan­géliumának teljes szövegével. A ókeresztény egyházatyák munkái is gyakran idézik az Újszövetséget. Lehetőségünk van tehát arra, hogy ellenőriz­zük az újszövetségi írások szövegének hitelességét. A Biblia egészét tekintve el­mondhatjuk, hogy Izrael és az egyház tudatában volt a ha­gyományozás felelőségteljes feladatának. Gondosan töre­kedtek a hagyományozott szöveg hűséges és hiteles megőrzésére, a másolásból eredő hibák javítására, s a hamisításnak nem hagytak le­hetőséget. Az egész Ő- és Új­szövetség magyar fordítása a reformációhoz kapcsolódik. A Biblia magyarországi útja Elsőként Károli Gáspár gönci prédikátor fordította le a teljes Bibliát magyar nyelvre és nyomtatta ki 1590-ben Vi­zsolyban. Ezért hívják e kia­dást vizsolyi Bibliának. Vallási értékén túl ez a fordítás az egyik, hatásában is legjelen­tősebb nyelvemlékünk. Több­szöri javítás után a reformáció hazai egyházainak ez a hiva­talos bibliai szövege. Az egész Szentírás katolikus for­dítását Káldi György készí­tette el és adta ki 1626-ban. Az utóbbi két évtizedben a ka­tolikus és protestáns egyhá­zak kiadták a Biblia mai, ma­gyar nyelvű fordítását is. Macip: Az utolsó vacsora. 16. sz. közepe. Madrid, Prado Ma egyházi és más kiadás­ban is számos Bibliával foglal­kozó munka jelenik meg. Kü­lönösen népszerűek az ún. képes bibliák, azaz a szentí­rási szöveg rövidített, kivona­tos elbeszélései. Főként azok számára hasznosak, akik nem járatosak a Bibliában, de nem pótolják az eredeti szöveg ol­vasását. A Biblia vallásos mű, a hit tanúja. Ugyanakkor húsz évszázadon át meghatározta az európai ember életének szinte minden rezdülését. Ezért kultúránk megértésének egyik feltétele a Biblia isme­rete. (Folytatjuk) Rózsa Huba róm.kat. hittud. egyetem tanára JEAN MARAIS: TÖRTÉNETEK AZ ÉLETEMBŐL A tündérjáték elkezdődött A francia film, a színpad világhírű művésze nagy si­kerű könyvben összegezte életútját. A vaskos kötet a Gondolat kiadásában rövi­desen megjelenik. Ebből közlünk részleteket. Az álságos helyzetek, a ha­zugságok jóval a születésem előtti időkre nyúlnak vissza: Louise Schnell, a nagynéném Elzászból származott. Több fivére és nővére volt. Nővérei közül csak hármat ismertem: Eugénie-t, Madeleine-t és Jo- séphine-t. Louise férjhez ment Mo­deste Vassord-hoz és három gyermeke született: Albert, Madeleine és Marie-Aline. Modeste hazárdjátékos volt. A pénz kifolyt a kezéből. Joséphine férje Henri Be- zon volt, egy kedves, szorgos, becsületes ember, aki hama­rosan igazgató lett munkahe­lyén, A Gondviselés nevű részvénytársaságnál. Mivel gyermekük nem született, Jo­séphine és Henri nevelték föl Marie-Aline-t, Louise legki­sebb gyermekét. Ma- rie-Aline-ból Henriette lett és kisvártatva Bezon kisasszonyt már Vassord kisasszonynak hívták: kezdődtek a fonáksá­gok. A hamis Henriette Bezon hozzáment Alfred Villain-Ma- rais-hoz, aki az Alfred Marais nevet viselte. Alfred állator­vosnak készült. Henriette egy zárdában nevelkedett, apáca akart lenni. Henri Bezon erő­szakolta ki a házasságot, majd nem sokkal később cu­korbetegségben meghalt. Alf­red Cherbourgban telepedett le Henriette-el. Joséphine néni és hozzájuk költözött. Henri- ette-nek három gyermeke szü­letett: 1909-ben Henri, 1911-ben Madeleine és 1913. december 13-án jómagam, Jean. Visszás helyzet: anyám látni sem akart. Madeleine lá­nya néhány nappal korábban halt meg, s ő ismét lányt sze­retett volna. Hazugság voltam; el kellett volna tűnnöm. Louise nagyanyám elhagyta a férjét, és azontúl ő is a nővé­rével és leányával élt. Cherbourgról nem sok em­lékem maradt. Nagy, kissé szomorú hangulatot árasztó házra emlékszem, a falakat borító, kordován bőrt utánzó papírtapétákra, egy kovács­műhelyre... A tőszomszédsá­gunkban valóban egy kovács háza állott, annak az udvarán játszottunk a testvéremmel. Még ma is az orromban érzem az égett szaru szagát. Ott volt még egy hintaló, egy gyerek- automobil, Eugéne kereszt­apa ajándéka (az igazi ke­resztapám nem ő volt, hanem a bátyám). A háza előtt az Yvette tér, amely gyermek­szemmel nézve óriásinak tűnt (számunkra tiltott terület volt), a Roule-hegy, ez a kis szürke domb, amelyet képzeletem ti­tokzatossá varázsolt. Emléke­zetem felcsillant még néhány üvegcserepet egy sivár ten­gerparton; felrémlik előttem sötétkék, inggalléros bársony öltönyöm, az összes hozzá tartozó cécóval: hajsütő pör­költe fürtjeimmel, megégett fü­leimmel, meg a sétapálcával, amelyet kétméterenként elpo- tyogtattam... És hogyan feled­hetném anyám zsémbelését, amikor Pearl White-ot men­tünk megnézni a mozgókép- színházban? A hivatásom iránti vonzódás minden bizonnyal akkor éb­redt bennem. Szerelmes vol­tam a makulátlan szőkeségű Pearl White-ba. Arról ábrán­doztam, hogy ugyanaz lesz a foglalkozásom, mint neki. Újra eljátszottam a New York rej­telmeit, gyermekszobám mé­reteihez igazítva: partnereim a Pearl White nevét viselő ba­báim, valamint ólomkatonáim voltak. A cherbourgiak szemében anyám volt a "párizsi nő”. Noha nem festette magát túl­zottan, már ez a kevés is sér­tette az ízlésüket. Botrányos­nak találták a legújabb divat szerint készült ruháit, magas sarkú cipőit, parfümjeit — sőt még azt is, hogy rendszere­sen fürdette a gyerekeit. Ezekre a dolgokra persze én már nem emlékszem, anyám mesélt róluk nekem meg a bá­tyámnak. 1914 és 1918 között az összes létező gyermekbeteg­séget elkaptam: a szamárkö­högést, a kanyarót, a skarlá­tot, a fülgyulladást, a hörghu­rutot és mindennek tetejébe még a spanyolnáthát is. Ezt a betegséget azért hívták ”spa- nyolnáthának”, hogy ne kelljen kimondani a pestis szót, ami pánikba ejtette volna a lakos­ságot. Az orvosok már le­mondtak rólam: tükröt tartot­tak a szám elé, hogy léleg- zem-e még. Anyám követelte, hogy adjanak be nekem vala­milyen oltást. „Az megölné”— vélte az orvos. „Ha már min­denképpen meg kell halnia, hát magam adom be neki azt az oltást” — válaszolta anyám. Kicsikarta az orvostól a receptet és beoltott. Vállalta a felelősséget. Testhőmérsék­letem 41 fokról 36 fokra zu­hant le. „Megöltem” — zoko­gott anyám. „Megmentette az életét" — felelte az orvos. Azért mondom el ezt az epi­zódot, hogy megvilágítsam anyám jellemét. Ez az asz- szony valóban élt-halt a gyer­mekeiért. Mesélt nekem arról a pokoli utazásról is, amikor Cherbo- urgból Le Havre-ba vitt en­gem, hogy megvizsgáltasson egy fülspecialistával. Háború volt, amikor úgyszólván kilá­tástalan kocsit szerezni. Anyám szigorú volt és igaz­ságos, gyöngéd és zord, jó kedélyű és komoly, elegáns és szép, szebb, mint Pearl White. Apámat, aki 1914-ben bevonult katonának, nem na­gyon ismertem. Ötéves vol­tam, amikor hazatért. Anyám elbeszélése szerint éppen egy bernáthegyi kutya hátán lova­goltam, amikor . belépett. „Apád le akart szedni róla, mire te azt mondtad: „Ki ez a hülye bácsi, aki nem hagy ját­szani?” Erre adott neked egy pofont. Akkor döntöttem úgy, hogy elmegyek, veled és Hen­rivel együtt. Magunkkal vittük a nagynénédet és a nagy­anyádat is.” Anyám ünnepi fényt akart adni a szakításnak. Elutazá­sunk napján kivilágította az egész házat. Az én szemem­ben az a dráma operai dísze­lőadás volt. A tündérjáték egy Párizs felé robogó vasúti ko­csiban folytatódott. Mindig arról ábrándoztam, hogy bandávezér leszek, aki rettenthetetlen, csak nemes tulajdonságokkal rendelkezik és nem fél a fájdalomtól. Nos, a kollégiumban valóban az let­tem. Igazi kis angyalarcú szörnyeteg. Hazudtam, lop­tam. Akárhol jártam, minden elloptam, amit csak értem. Zsebből, iskolatáskából, fiók­ból, öltözőből. Még nagy­anyám és nagynéném táská­jából is. Anyáméból viszont sohasem loptam. Többnyire haszontalan tárgyak voltak ezek, amelyeket aztán eldob­tam, hogy otthon ne vonjanak felelősségre miattuk. Egy ízben, miután loptam egy doboz festéket, ami ne­kem semmire se volt jó, hi­szen nem szoktam festeni — festeni kezdtem. Bandákat szerveztem, ame­lyeknek én voltam a főnöke. Zsoldosaimat cukorkában, ka- ramellben és egyéb árucik­kekben fizettem, amelyeket a kollégium gondnokánál lehe­tett vásárolni. Őrült összege­ket vertem el itt. A pénzt több­nyire nagynénikém táskájából emeltem ki; fekete vászon­táska volt, amely általában az ebédlőajtónál lógott a ruhafo­gason. Arra jártomban be-be­nyúltam a táskába és kihúz­tam egy bankjegyet. Sohasem tudtam előre, hogy mi kerül majd a kezembe. Afféle lottó­zás volt ez. Sajnos, amikor a táskában kevés pénz volt, a nénikém észrevette a hiányt. Mivel azonban tartott attól, hogy a bátyám volt a tolvaj, nem szólt egy szót sem. Idő­közben ugyanis Henri lett a kedvence, én pedig a nagy­anyámé. Nénikém tehát meg­elégedett azzal, hogy eldugta a táskáját. De végül mindig megtaláltuk — azért mondom többesszámban, mert jól tud­tam, hogy Henri ugyanazt a já­tékot űzi, mint én. Nénikém, aki már nem tudta hová dugni a táskáját, egyszer beletette a konyhai sütőbe; megfeledke­zett róla és a táska a pénzzel együtt odeégett. A kollégiumban rossz je­gyeket kaptam. Kivettek hát a Saint-Germain-i iskolából és átírattak a Condorcet-be. Nap napután vonatra ültem és Pá­rizsba utaztam. Itt találkoztam harmadik szerelmemmel. Most veszem csak észre, hogy elfeledtem megemlíteni a másodikat. Az első volt Fer­nande, a második egy gáz­gyár portásának a lánya. (Ez a gyár nem messze volt vési- net-i házunktól.) Két évvel volt idősebb, mint én, és Carmen- nek hívták. Harmadik — vasúti — sze­relmemet szintén Carmennek nevezték. Én tizenkét éves voltam, ő tizenöt. A félénk és önnön érzelmeiktől megbé­nuló szerelmesek fajtájából való voltam. Mindössze ahhoz vettem a bátorságot, hogy szorosan melléje vergődjem a rengeteg utas között, elkísér­jem és levélkéket irogáljak neki, amelyeket a táskájában csúsztattam. Egyszer aztán, becsöngetett hozzánk a rend­őrség. Carment a Clichy bul­váron letartóztatták. Keresték a stricijét, és megtalálták nála az egyik levelemet a címem­mel együtt. Azért jöttek, hogy engem is lefogjanak. Megmu­tattak nekik, hogy én vagyok az. Talán még ma is ezen ne­vetnek. Nekem viszont a Condor- cet-ben sem ment jobban az iskola. Ezért az a zseniális öt­letem támadt, hogy két elle­nőrzőkönyvvel dolgozzam. Az egyikben voltak a valódi, vagyis igen rossz jegyek, ame­lyeket én írtam alá a szüleim helyett, a másikban viszont csupa 18-tól 20-ig terjedő osz­tályzat szerepelt, amelyeket a tanárok nevébe szignáltam; ezt mutattam meg anyámnak. Minden jól is ment egészen addig, amíg egyszer rossz ta­nulásért szobafogságra nem ítéltek. Anyám fel volt hábo­rodva és botrányt akart csi­nálni. A Condorcet-ből tehát kicsaptak, s ezért nem irat­kozhattam be egyetlen gim- názimba sem — hamis nagy­bácsim, Jacques de Balensi készített okmányt, amelyen igazolta, hogy ő volt a házita­nítóm és soha életemben nem jártam iskolába! így kerültem a Janson de Sailly-ba, bentlakó diákként — ezzel akartak megbüntetni. Voltaképpen azonban megju­talmaztak, annyira hízelgett a hiúságomnak ez az igazolás. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom