Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-17 / 193. szám
1991. augusztus 17., szombat SOMOGYI HÍRLAP — BALATONI NYÁR ÍGY LÁTJÁK A PARTI POLGÁRMESTEREK A föld a legnagyobb kincsük 50 vonat a déli parton (Folytatás az 1. oldalról) A siófoki állomáson éjszaka is működik belföldi pénztár, napközben pedig kettő. Ezt egészíti ki napközben egy nemzetközi pénztár. A mál- házó és ruhatári szolgálat négyes fordulóban folyamatos. A ruhatári szolgáltatást kiegészíti egy számítógéppel vezérelt és ellenőrzött automata csomagmegőrző berendezés. A szemle megállapította, hogy az Utasellátó kezelésében működő büfé és étterem magas színvonalon üzemel, amelynek bizonyára örülnek az ezekbe betérő utasok. Kiemelkedően jók az állomáson a munkakörülmények. Az ugyancsak új üzemi épületben szép öltözők, pihenő szobák, étkezőhelyiség áll a szolgálatban levő vasutasok rendelkezésére. A szemle g siófoki állomáson kiemelkedő rendet és tisztaságot is tapasztalt. Ez az egész állomásterületre vonatkozik. A környezetet folyamatosan ápolják és óvják. Jó a kapcsolat a fuvarozókkal, a Mahart Balatoni Leány- vállalatával. Összességében szervezetileg és technikailag megoldott a tulajdonvédelem. A személypénztárak biztonságára riasztórendszer ügyel. Az ablakokat biztonsági fóliával is ellátták. Jól működik az utastájékoztatás, amely Digiton rendszerű, az egyik legkorszerűbb megoldás. Emellett a vizuális utastájékoztatóra is nagy gondot fordítanak. A szemlebizottság megállapítása szerint az utasok által használt helyiségek, területek rendje és tisztasága is kiemelkedő, amely sajnos nem minden vasútállomásról mondható el az országban. (Cseresznyák) A 7-es úton Budapest felé haladva Zamárdi az utolsó Ba- laton-parti település. Az átutazók közül csak kevesen tudják, hogy a község közigazgatásilag már Szántódot is magában foglalja. Kiss Zoltánnak, Zamárdi polgármesterének hétköznapjait válóperek keserítik. A község Balatonendrédnél még csak nemrég szakadt, de várható, hogy a közeljövőben Szántód szintén Endréd útját választja. — Balatonendréd a múlt hónaptól önálló. Vita itt csak a •pénz körül alakult ki. Megegyeztünk. Talán túl sokat is adtunk, de jobb békességben elválni. Az endrédi iskola idei költségeit átvállaltuk, ez a húszmillió forint éppen a Zamárdi fejlesztésére szánt összeg lett volna. — Szántódnál azonban — úgy hírlik — nem csak a Balaton zavaros. — Szántód igazán sosem volt önálló, így az elválasztó területhatárt is rendkívül nehéz meghúzni. Ők a tihanyi apátság volt földjeit mondják magukénak, ez a mai Zamárdi területének több mint negyven százaléka. Ugyanakkor Za- márdiban csak minden tizedik lakos szántódi. A szántódi válniakarók fő érve: a zamárdi testületben közülük nincs senki. Ez nem rajtunk múlott. Mi felajánlottuk, hogy egy évig gazdálkodjanak önállóan és majd meglátják: akarnak-e külön élni. Úgy látszott belemennek, aztán egyszer csak jöttek, kezükben egy papír tele aláírásokkal, mondták: végérvényesen válni akarnak... A népszavazást szeptember 22-re írtuk ki. — Sok vállalkozó panaszolja: a balatoni önkormányzatok kincsként kezelik földjeiket és bérbe is annyiért adják, mintha a felszín alatt legalábbis arany lenne. — Valóban ezek a területek legnagyobb kincseink. Az árról csak annyit: a magánterületek bérleti díja a mienkénél még mindig magasabb. Helyi vállalkozóknak a vasúttól északra 20, délre 40 százalék kedvezményt adunk. Reméltük: legalább a strandok a saját tulajdonunkba kerülnek. A törvény azonban nem települési, hanem helyi önkormányzatokról beszél. Ennek köszönhetően a megyei önkormányzat — magát jogosan helyinek vallva — már kiosztotta a szintén jól jövedelmező zamárdi létesítményeket. — A közbiztonság Bala- ton-szerte elkeserítő. — Az idén a község nyugalmára két körzeti megbízott rendőr ügyel. A kapitányságtól kaptunk egy csíkos kocsit is, az ősszel azonban várhatóan visszaviszik. Az autóval egy hónapban csak ezer kilométert lehet járőrözni, a rendőrség ekkora költséget áll. Mi újabb ezerrel toldottuk meg, • ha kell még tovább pénzeljük rendőreinket, akik szabadnapjaikon is — egy megállapodás szerint — rendelkezésünkre állnak... Barna Zsolt Siótour szabad kempinghelyek Gamásza, B.szabadi 1450 Ifjúság, Sóstó 770 Aranypart, Siófok 300 Autós II., Zamárdi 400 Autós III., Zamárdi 500 Rév, Szántód 60 M. Tenger, B.földvár 90 Túra, Szárszó 220 Hullám, Szemes 700 Lidó, Szemes 230 Bagódomb, Szemes 1250 ; Vadvirág, Szemes 340 Sellő, Lelle 50 Napsugár, Fonyód 630 Hőforrás, Igái 70 Kócsag, Berény 600 : Határ, Barcs 130 Kék-Tó, L.tóti 350 Nem minden német gazdag Mire e sorok megjelennek a két német házaspár már ismét stuttgarti otthonában van. A magyar származású asszony német férjét, Gerhardtot már harmadszor csalta el a Balaton partjára. Azért is vonzódik az országhoz, mert szüleivel együtt 1946-ban éppen Somogy megyéből telepítették ki. Akkor 11 éves volt. Júlia asszony rábeszélte már fiát és annak családját is balatoni üdülésre. Ők az idén Bogláron, Júlia és férje, munkatársnője Vilma, annak ura most az északi parton, Füreden üdültek. Tapasztalataik, véleményeik figyelemreméltók. — Mi nagyon jól éreztük magunkat — mondja a kellemes modorú 56 éves hölgy. — Szívesen elmennék már nyugdíjba — folytatja —, de nálunk 60 éves korig nem lehet. — Nos, ami a lényeget illeti, mi szerencsés helyet választottunk, kellemes panorámás kis villában töltöttünk el két hetet. Nagyon aranyos győri háziasz- szonyunk volt, akivel csak kétszer találkoztunk. Ő volt az egyedüli, aki nem emelt árat három év óta. Másutt — vendéglőben és mindenütt — mindenért többet fizettünk, mint tavaly. — Örültünk annak, hogy a híres Hordó csárdában megismert a pincér, a prímás, még a főnök is. Igaz, szépen költöttünk. Az már nem okozott osztatlan örömet, hogy az az adag étel, ami az elmúlt nyáron 600 forint volt, most 950. Négyünknek — ha egy-két pohár bort is megittunk — egy ebédet vagy vacsorát nem takart be 4000 forint. Ez legalább 100 márka. Ezért odahaza is be lehet ülni. — Mi nem vagyunk gazdagok, bár itt mindenki annak tartott bennünket. Én minőségi ellenőr vagyok egy kis üzemben. 1800-2000 márkát keresek tisztán havonta. Hasonlóan keres a férjem is. Igaz, van szép otthonunk, kocsink, nem kell semmiben sem hiányt szenvedni, de a pénzt nem szórhatjuk, még szabadságunk idején sem. — Kellemes meglepetés volt, hogy az északi és déli parton is nyíltak hangulatos magán vendéglők. Amelyekben mi jártunk sokkal jobb volt az étel, mint híres csárdákban, és jóval olcsóbb is. — A szállodák elképesztően drágák. Még a német középosztálynak is megfizethetetlenek. Sok ismerősünk, aki hosszú éveken át Siófokon, Földváron, Lellén vagy az északi parton nyaralt, átpártolt Spanyolországba, Görögországba. A keleti területeken élő rokonaikat is oda viszik. Erre önöknek fel kellene figyelni. — Azt megértjük, hogy ilyen híres nyári üdülőhelyen, mint a Balaton, többe kerül a friss'gyümölcs, zöldség, mint általában. De hogy a cigarettaárak miért ingadoznak, s általában felfelé, ezt fel nem foghatom. Ha odahaza bemegyek egy trafikba vagy máshova, ahol cigarettát árulnak, tudom, mennyit kérnek. Itt, a Balatonon ez másképpen van. Vilma asszony azzal búcsúzott vendéglátójától, hogy ők ketten a férjével valószínűleg a jövőben is eljönnek két hétre'a Balatonra. Szálloda, kemping továbbra sem jöhet szóba, csak magánszállás. A gyerekek nem voltak megelégedve a bogiári szobájukkal, de azért őket is megpróbálják rábeszélni még egy balatoni nyárra. Cseresznyák István PARTI GRAFFITY Veress Péter: Balatoni jegyzetek (Részlet) Képeslap Néhány évvel ezelőtt diadalmasan mutogattam barátaimnak két képeslapot, melyet Nyugat-Európa híres fürdőhelyeiről kaptam. Az egyiken nagy fekete semmi volt látható — illetve nem látható — s a bal alsó sarkában Marseille by night — vagyis Marseille éjjel — felirat olvasható. A másik is a francia Riviéráról érkezett, s egy bájos, gömbölyű popsit ábrázolt. Alatta a felirat: a Cote d’Azur szépségei. Óriási ötletek— gondoltam — nem a megszokott, a hagyományos, nem a már unalomig ismert épületek, vagy a tengerpart, hanem valami új. Vették is sokan, s mikor én is eljutottam két év múlva Angliába, hasonló képeslapokkal „örvendeztettem meg” barátaimat, és botránkoztattam meg a rokonságot. Akkor arra gondoltam, — bizonyára nem egyedül — hogy nálunk, a Balaton partján is biztosan kelendő lenne néhány hasonló, formabontó üdvözlőlap. Az idei szezon váltotta valóra öt évvel ezelőtti gondolatomat. Úton-útfélen találkozhatunk képeslap-árusokkal akiknél szebbnél szebb, jobbnál jobb lapok kaphatók. Formás popsik, topless-lányok, Balaton by night és a többiek. Ám aki régimódi, nevezetességeket, jellemző épületeket ábrázoló lapot keres, meg kívánván mutatni az otthon maradottaknak, hol is nyaral éppen, most az marad hoppon. Ilyen ugyanis nincs. Vagy ha van, hát nem szem előtt. Most ez az újdonság, tessék ezt vásárolni! Kár, hogy ami nekünk most újdonság, az másnak már unalmas! Vajon meddig lesz ez még így? Az uborka Na, most aztán rájöttem, mi az évszázad üzlete! Valuta? Ugyan már! Fegyverkereskedelem? Smafu! Kábítószer? Piti pénz! Uborka? Igen, ez már valami! Még mielőtt teljesen hibbantnak állítanám be magam, elmondom miről van szó. Kérem szépen, most augusztus közepén egy kiló uborkáért a legdrágább piacon sem kérnek többet ötven forintnál. Vegyünk hozzá tíz deka kenyeret — lehet száraz is — két-há- rom szál kaprot, plusz sót, vizet és napfényt. A konyhaművészetben járatosabb olvasó ebből azonnal kitalálja, itt kovászos uborka van készülőben. Igaza van! A fenti recept alapján készült savanyúság nagyon finom, s jól illik a sült halhoz, de más ételhez is. Én is szeretem, és kértem is egyet a formás sült hekkhez. Ám mikor az automata mérlegről leolvastam az árát, edzett Balatonra járó létemre egy kicsit megroggyantam, s ha ringben állok, nyolcat biztosan számolnak rám. — Hatvan forint— vigyorgott rám a fehérköpenyes eladó, látva meghökkenésemet. Száznyolcvan kilója, és ez több mint harminc deka. Fizettem, eltámolyogtam a pulttól, s miközben eszegettem a halat rájöttem: ez az évszázad üzlete. Ezt tovább erősítette, hogy amikor ráharaptam az uborkára, legalább másfél deci lé folyt végig a karomon és a ruhámon. Vagyis száznyolvan forintjával megvettem tizenöt deka sós vizet is! De legalább egészséges. A lék — Pontosan öt kiló — mondta a zöldséges, majd átnyújtotta a görögdinnyét. — Kétszáz forint. — Rendben, de szeretném megnézni, jó-e. Meglékelné? — Én meglékelem, de mi lesz, ha nem tetszik? — Választok egy másikat. — Azt már nem! Aztán akkor az én nyakamon rohadjon! Jó ez mind, még senki sem hozta vissza. — Lékelés nélkül nem kell. — Akkor viszlát! Mivel meggyőződésem volt, hogy egy őrült, különc zöldségessel hozott össze a jósorsom, mérgelődve bár, de átmentem a túloldali zöldséges dinnyekupacához. Itt már azonban óvatosabb voltam. — Meglékeli?— kérdeztem, mielőtt még össze-vissza turkáltam volna a gyümölcshalomban. Az előrelátás bölcsnek bizonyult. — Hogy képzeli? Ki veszi meg, ha magának nem kell? Ha nem hiszi el hogy jó, vegyen egy felet, akkor láthatja, milyen belül. — No jó — mentem át megalkuvóba, mert tetszett a színe az egyiknek. — Megkóstolhatom? — Na ne kukacoskodjon már, láthatja hogy feltartja a sort! Hoppá. Ez már valami. Régóta nagy kedvelője vagyok ennek a piros bélű szivacsos húsú gyümölcsnek, s mint rutinos vásárló megszoktam, néhol még kérés nélkül is meglékelik. Hisz a mégoly vájtfülű dinnyések is néha tévednek, és egy-egy éretlent beválasztanak a szállítmányba. Tudja ezt a termelő is, ezért tíz-tizenkét darabot ingyen rátesz a többire, az pótolja az eladhatatlanok okozta veszteséget. Úgy látszik ez már nem divat vagy ha mégis, akkor a zöldségesek lettek kapzsibbak, s nem elégszenek meg a két-háromszáz százalékos haszonnal, mgé erre a pluszra is fáj a foguk. De minden jó, ha a vége jó, a piacon áruló dinnyés meglékelte, és meg is kóstoltatta velem a kiválasztott darabot, ráadásul kilónként tíz forinttal olcsóbban. Igaz, egy óra múlva már elfogyott az áruja. És még mondja valaki, hogy nincs nálunk „piacgazdaság”! Varga Ottó Nem tehetek róla, de én a Balatont éppen úgy nem tudom a „kiránduló” szemével nézni, mint a Hortobágyot a délibábjával, ahol életem nagyobbik felét leéltem és ahol a délibáb megjelenésekor együtt éreztem a bőrében repedező földdel, a magját megérlelni siető, aszálytól rettegő fűvel, a szomjas gulyával, a légy elől összebúvó birkával, és a pőcsikek ellen „ká- koló” (a fejükkel szüntelenül bólogató) lovakkal. Ha kijövök tavasszal és ősz felé (nyáron leginkább a gyerekek és unokák vannak itt, akiknek kell a víz), mindig majdnem az első dolgom (a legelső a kertben való széttekintés és az élelembeszerzés), hogy kimegyek a partra, a magas szakadék szélére, mert a fák közül nem látni ki a tóra. Leülök valami kis dombocskára a partra és nézem a Balatont, mert szomjazom, hogy lássam. És szép a Balaton! Akkor is szép, ha csendes, akkor is, ha hullámzik, akkor is, ha tiszta fölötte a lég, akkor is, ha párás-homályos. Akkor is szép, ha idelátszik a tihanyi félsziget az akarattyai szakadék peremére, akkor is, ha nem látszik ide. És másképpen szép reggel, mint este, alkonyban és hajnalon, vízszik- ráztató napfény vagy borús ég alatt. És persze akkor is szép, ha zöld a vize, akkor is, ha kékesszürke, akkor is, ha színek váltódnak vagy felhőárnyékok futnak át rajta, és akkor is szép, ha egyszerűen csak vízszínű. (Megjelent: Jelenkor. 1966. 8. sz.)
