Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-06 / 156. szám
1991. július 6., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 A Babits utca 17-be /l mindig péntek estefelé J ■ csöngetett be a lány. Miután postaládát nem talált az elrozsdált kapun, az ajtóig kézbesítette az ingyenes megyei reklámújságot, a BeReklámot. (A lap címe kirakatba rejtette a tulajdonos szerkesztő, Berek László nevét.) A pénteki lány kezdetben az ajtó kilincséhez tűzte a félbehajtott BeReklá- : mot. De amikor egy enyhe, ta- vaszeleji pénteken nyitva találta a lakást — ahonnan kifutott tej szaga gomolyodott kifelé orrnyálkákat háborítóan —, bekérdezett. Körülbelül annyi érdeklődéssel, amennyivel az angol— how do you do?— a hogylétet tudakolja, kimerítő választ nem várva. — Napot! Van itthon valaki? Volt. Sinkó öltött alakot a bűzös ködből: pecsétes, lestrapálttréningruhában, melyet ma fennhéjázva szabadidő-ruhának említenek a divatlapok, de az ő gyerekkorában még a bensőségesen infantilis mackó volt a neve, s csak a választékos szóhasználatot bizonyítandó mondták néha melegítőnek. A pénteki lány evvel egy- időben valami puhát érzett végigmaszatolódni a térdénél. Kölyöktigrisnyi csíkos kandúr volt. — Cici — cirrent ki a lány apró fogai közül a hívás. — Sinkó — mondta a volt nyomozó szárazon. (Rühelli magát az odakozmált tej miatt, azonosította a férfi szenvtelen- séggel leplezett zavarát a pénteki lány.) — A macska? — Sinkó — dettózott az exszázados. — Willibald. Kis karácsonyi csengő csilingelt a lány kacagásában. — Maga meg Sinkó Pál. A névtábláról tudom. Én meg Réka... Bárd Réka. A reklámújságot hozom. * Sinkó nem tudta mit mondjon. A BeReklámot olvasatla- nul szokta a szemetes vödörbe továbbítani, ha csak csomagoláshoz nem volt szüksége papírra. A lány háttal állt a hamu- sodó világosságnak; határozottan rokonszenves sziluettje volt. — A faluban, Alsó-Mocsilán is él egy Sinkó bácsi — fecse- részte Bárd Réka. — Én a megyervári Sinkó tata vagyok — csöppente« gúnyt az önsajnálatba a volt nyomozó. — Rokona a mocsi- lai Sinkónak. Ott születtem. — Én is!—A lány hangjában egész kacagóária szólalt meg. Sinkó úgy látta, hogy árnyékos arcában felizzik sárgásbarna szeme. Ahogy átnyújtotta a BeReklámot, az exzsaru közvetlen közelről pillanthatott rá. A vonások kiélesedtek a távolság leszűkülésével: a pénteki lánynak közelről nem volt olyan fiatalosan üde az arca, amilyenre az árnyék kozmetikázta. Vonzó asszonyi arca volt, melyet épp csak kikezdett az idő, a mandulaformájú szemrés alatt lepkeérintés-finom nyomot hagyva. Az orra melletti vonások úgy rögzülnek majd, hogy nem lehet tudni, gyakori mosoly, vagy sírás vájta-e oda azokat. — Egy kávét... kér? — Tejeskávét nem—fintorított véleményt Réka Sinkó tej- forralási tudományáról. — De feketét szívesen. Ezután Bárd Réka minden pénteken betért egy Sinkó-féle feketére — egy rész kávé, két rész munka—a volt rendőrtiszt kissé rideg lakásába, amely inkább szolgálta a macskák kényelmét mint a férfiét, aki — akár a büntetésben lévő gyereket — sarokba állította a televíziót, képernyővel a falnak. Az ágyon tanyázó macskák között mindig hevert néhány szétnyitva lefordított könyv is; Sinkó Pál egyikről a másikra nyergeit át, s hogy el ne felejtse Leskó László Fizetsz minden álmodért hol tart, „hasrafektette” a regényeket. Az exszázados azon kapta magát, hogy különösen csütörtöktájt kezd türelmetlenül új olvasmányba a régit abbahagyva, majd az újabbat is félrelöki és harmadikba, negyedikbe fog. Ugyanígy gyújtott egyik cigarettáról a másikra. Várta a lányt! S, ha pénteken estefelé meghallja lépteit a kaputól az ajtóig vezető úton, ki kell krákognia hangjából a belső feszültséget, hogy normális beszédhangon szólalhasson meg. Amióta Sinkót egy életvidám autókereskedőért elhagyta a felesége, a férfinak rövidtávú kapcsolatai voltak, egyszeri alkalomtól a néhány hetes viszonyig. A nők általában rosszul viselték a macskakonkurren- ciát. A pénteki lánynak nem volt kifogása ellenük, sőt Willibald kandúr kifejezetten kezdte őt a tulajdonának tekinteni. * Bárd Réka az ötödik pénteken lett szeretője a férfinak. Olyan volt az ágyban is, amilyennek Sinkó a személyiségét címkézte: — Grape—fruit... Keserkés. Döntsd el végre, narancs akarsz-e lenni, vagy citrom! A BeReklámot újabban csak szombaton hajnalban kapták meg a megyerváriak. (Be/Rek- lamáció emiatt sohasem érkezett a szerkesztőségbe.) Sinkó egy idő után észlelte, rituáléja alakult ki együttléteik- nek: Rékát kupica örmény konyakkal várta, Réka maroknyi macskaeledellel kedveskedett a hűségesküt doromboló kandúrnak, azután leszerelve Sinkó kísérletét egy előszexre sajtos makarónit (utóétel: gyümölcs) vagy resztéit májat főzött burgonyával (utóétel: édesség), majd hosszú előkészítéssel gyors — homályos bűntudatot hagyó — szeretkezés után egyre hosszabb beszélgetések következtek. A férfi egyre többet faggatta Bárd Rékát a szülőfalujáról, melyből még gyerekkorában került el a közeli városba, Bálvándra. Sinkótól emlékképeket hívtak elő ezek a beszélgetések, s bár a lány szülei betelepültek voltak Alsó-Mocsilán — és utóbb költöztek oda mint Sinkóék onnan el —, a volt vizsgálótiszt előtt a szavakból ugyanolyannak épült fel az a település, amilyennek gyerekkorában ismerte. Alsó-Mocsila nem sokat változhatott. A változásokat egyetlen szóval ki lehetett fejezni: fogyás. Megfogyatkoztak a házak — új csak kevé&ppült; a régiek leromlottak—, a zsákfalu (mögötte csak a mocsár) a lakossága kétharmadát is elvesztette: kit a temetőbe, kit a városba költöztetett az eltelt negyedszázad falusorvasztó politikája és a sors. Talán ha nem hagyták volna úgy elmo- csarasodni a gyógyhatású Rivó-forrás környékét, ma jónevű üdülőhely lehetne a falu. Ehelyett mintha valamilyen — mindig is felette lebegő — baljóslat teljesült volna be rajta. A baljóslatot földrajzi nevei is magukban hordozták: Pokol torka (vízvájta szakadék), Ördög-irtás (a gonosz tarolta le az erdőrészt,— tartotta a néphiedelem), Gyilkos dűlő (birtokperes földműves bosszúlódott itt emberöléssel), Sárkány tó (a halász vízparton hagyott csizmáját durrantotta le puskájával azt sárkánynak vélve a falu kapatos polgármestere); még a romos templomot is Pogány- templomnak hívták, mivel az öregek szerint pogány bálvány helyén emelték. Sinkónak kiskamasz korában ezek a nevek megmozgatták a fantáziáját, mégis csak egynek, a Fájdalmas utcának (hivatalosan: Széchenyi) jelentését élte át: ez vezetett a temetőbe, ahová apját kísérték. Erdőmunkán érte halálos baleset. Réka válaszaiból mint díszletelemekből építette újjá szülőfaluja képét a volt vizsgálótiszt. Még hosszan bányászta magából az emlékeket egy-egy ilyen „kihallgatás" után — ahogy barátnője nevezte a beszélgetéseiket -; rá-rábuk- kanva feledett, vagy más, kedvesebb élményekkel lefedett kisgyerekkori töredékre. Réka már aludt mellette. Kicsi, éppen csak puhulni kezdő teste gyöngyházfényben derengett a szobába is beszűrődő utcai világítástól. Alvása kezdetben mindig zavartalan volt, de aztán — Sinkó felfigyelt erre — szemhéja alatt mozogni kezdett szemgolyója, mintha akciófilmet nézne; teste meg-megrándult. Vonásai eltorzultak, néha nyöszörgött és szinte szűkölve ébredt. A férfi paskolgatva nyugtatta. Ismeri ezt a BeReklányt ő? Viszonyuk most jutott abba a szakaszba, amelyben a személyiség érdekességét, izgal- masságát bizonyító (bizonygató) vasárnapi mondatokat, eredetinek szánt mondásokat, kezdik felváltani a hétköznapi, szóvicc nélküliek, melyek a felek igazi énjét fedik fel a másik előtt. Csak ezek döntik el, van-e közük egymáshoz. * — Álmodtál valamit? Réka szeme még rongyos volt, nem foltozta be öntudata hasadásait az ébrenlét. Duzzadt ajkának sarkában apró nyálgyémánt. A mozdulat is, mellyel kicsi citrommellére húzta a skótkockás plédet, ösztönös volt, nem tudatos. Még nem azonosított be, futott át Sinkó agyán, fájó kis karcolást hagyva. Már régen nagykorúvá érett szellemileg, hogy felismerje és vállalja a saját személyisége tökéletlenségét; ez az önismeret azonban nem sarkallta a hibák javítására: ha hiú, hát hiú... S ha hülye? Akkor kérdez ilyeneket. — Álmodtam... Zagyvát. Dagadt, szinte mozdulatlan nyelvvel mondta a lány. A „zagyvát" így: „szadzsvát”. Még a nyújtózkodása is olyan volt, mint a mozivásznon a lassított felvétel. Hónaljának feltáruló barna bozontja színben egyezett a hajáéval, annak selymessége nélkül. Az ágy fölötti lóalkusz parasztok egyike — Szlovák Gabi, az ifjúságvédelmis őrnagy festette a képet —, mintha éppen oda kancsított volna Réka kiverej- tékesedett hónalj-fészkére. — Meséld el. — Olyan zagyva... — forgatta meg szinte megúsztatva szájában a szavakat a lány; hangja fél oktávnyit mélyült a nappalihoz képest. — Várj csak, hadd szedjem össze, MiSinkó. Harmadszor vagy negyedszer szólította így. Sinkó hagyta, bár nem volt ínyére. Ahogy az sem, amikor a lány nem apró, ráfeszülő fehérneműt viselt rózsaszín overállja, Man probiert! feliratú trikója alatt. Sinkó egyszer megkérdezte, tudja-e mit jelent a német kifejezés, de Rékának fogalma sem volt. Miután a férfi elárulta neki, hogy felhívás a keringőre — „Próba szerencse !” —, a lány soha többé nem húzta magára. Most befészkelte magát a férfi karjának hajlatába — a volt zsaru orrában érezte hajának fahéj illatát —, és elfogadta Sinkó égő cigarettáját, hogy nyugtató füstöt tü- dőzzön le. De úgy köhögött tőle, a hogy néha Willibald kandúr szokott, ha bundája tisztogatásakor túl sok szőrt nyel. — Szóval... Khhh!... Néha álmodokh... kh... ilyen vadakat — hallotta Sinkó a hóna alól. — Már rájöttem, attól van, hogy magam alá gyűröm a karomat: a fájdalom miatt zagyváinak az álmaim. Most aztán nyüzsögnek a hangyák a karomban. Hülye, hülyüske álom volt, hühűvde hülyüs, te MiSinkó.. Bányarém voltam a tártfában. Bányászkislány mint a nagyanyám 48-ban Szászváron. Életemben nem jártam még bányában! Sötét volt és olyan szaftos meleg; csörgött rólam a víz. Erre az a fehér ruhás péklegény azt kérdezi: — Nem fázik, Réka? És röhög. Bányászkislányt óhajt szívem — ezt bömböli, közben az ujjain sós- perecet pörget, mint a cirkuszosok a karikát. Foghegyről azt pököm oda neki: — Tojok neked piros tojásszenet! Ö meg fellép a csillére hátul az egyik lábával, a másikkal meg löki magát előre. Hátraint, de torz az arca. Nyelvet ölt rám; hosszú, lepedékesen piros nyelve van, csöpög róla a nyál, mintha megveszett volna. Csilingel a csille. Nem is csille. Valami csengőféle. Harang! De már torzul a hangja. Mert egy ballonkabát vagy köpeny borítja, attól... Egyre vadabbul kalimpál a toronyban, szinte ficánkol. És olyan hülye az egész, mert közben látom, hogy a harang nyelve meg sem mozdul. Csodálkozom, ahogy alulról, valami mezőről figyelem a torony ablakain át. Fekszem a rozsban, búzában, vagy árpában (nem tudom miben), és bámulom a köpenyes harangot. Hallom a zengés nélküli bimmbammokat, pedig a harang nyelve nem moccan. Egy vad rángástól a ballonköpeny lehull a harangtestről: lebeg, a karjai mintha integetnének. Látom, hogy mozdul a kis fémgolyó és hozzácsapódik élűiről a harangpalásthoz, aztán már kalapálgatja, egyre erősebben döngeti. Még kiszakítja, ezt gondolom, pedig most már nem is ad hangot a harang. És tényleg, áttöri a fémet, ott ahol valami rajz vagy mi van a burkon: olyan dom- bormü-féle... Egy valaki fák között lépdel, fejszével. Ez az ábra van a harangon. Pont ott törte át a fémpalástot az a golyó, ahol ez a valaki táblából a fák között. Zuhan, csak zuhan a harangnyelv abban a nagy orggn'abúgásban, de a népek mégsem látják. Jönnek kifelé a templomból, de mintha börtönkapuból, két rabot kísérnek. Kiáltanék, hogy felfigyeljenek, de mégsem kiáltok. A fémgolyó bezuhan a templomablakon és nagyot csobban egy nagy már- ványkehely vizében. Kiloccsan a víz, lecsordul a márványperemen. Én látom, de akik ott vannak és a papot hallgatják, nem látják. Hallom a pap hangját, valami olyasmit kérdez a prédikációban, miért nézik a más szemében a szálkát, ha a sajátjukban a gerendát sem veszik észre? Az a harangnyelv olyan a vízben, mint egy vasszálka; lehet, hogy a pap is így látja. Fekszem a mezőn. Nem rozs, nem búzatábla az: a gabonaszálak színes kreppszalagok, de nagyon tartós anyagból lehetnek, mert ostorozzák a testemet és^sípnek, sajognak az ütéseik, kiserked a vérem. Nagyon fáj. Jajongok, üvöltök a kíntól és felébredek... Ilyen zagyvát álmodtam, MiSinkó. A férfi odavonta bozontos mellére a pénteki lány fejét. És azt kívánta, fújná el egy ciklon erejű szél az agyából azt az ördögszekérré terebélyesedő bogáncsot. Azt a bökős szót. A köpenyt. * Sinkónak úgy rémlett hajdani pszichológiai tanulmányaiból, hogy a nő álmában a köpeny a férfit jelenti. Teodor Reik bécsi pszichoanalitikus 1920-ban vagy a körül írt is erről valamit az álomszimbolikával foglalkozó tanulmányában. A vőlegény a beduinoknál ősi ritus szerint köpennyel takarja be aráját: „Senki se takarjon be ezentúl téged, csak én”. Szép, gondolta boldogtalanul Sinnkó. Tunya agya működni kezdett; tudta, hiába odázza, valami ismeretlen erő arra kényszeríti majd előbb-utóbb, * hogy magára maradva, odaömlessze maga mellé az álomfejtéssel foglalkozó pszichológiai szak- irodalmat. Szakmai ártalom, vén Freudosztojevszkij, vagy Dosztofreudszkij... Egyre kegyetlenebből viszketett benne valami; ahová nem voltak képesek behatolni kaparva-va- karó ujjai. Pedig befékezett lendületének a természetes gátlás: hagyd békén azt a lányt, MiSinkó! Akkor még nem tudta, hogy felkerekedik és ürügyül önmaga és a falujabeliek előtt apja sírját látogatva visszatér egy napra a szülőfalujába: hajdani iskolatársakkal eleveníti a múltat a kocsmában, hüsöl a Pogány templom ódon falai között, és kirándul Alsó-Mocsila környékére is. S mindezt egyetlen szó nyomán. Köpeny... Ami az álomban a férfinek felel meg. Lássuk csak: ha ez a köpeny egy harangra borul, akkor az a harang — a formája is szoknyára emlékeztet — , talán a nőt jelképezi. Köpeny a harangon: egyek. Férfi és nő szoros kapcsolata. Testi kapcsolata? Állj, öreg pszichosarlatán, kezdjük az elméletnél! Sigmund Freudtól: „mi ismerjük ezen jelképek értelmét „... megeshetik, hogy az álomszöveg meghallgatása után anélkül, hogy sokat bíbelődnénk az álomfejtéssel, világos lesz előttünk, az álom értelme, míg az álmodó mint egy talánnyal áll álmával szemben." Mint zagy- vasággal, igaz pénteki lány? Az a köpeny lehull a harangról, karjával talán búcsút integet. Igaz kontár álomkurkász? Vége a szerelmi-testi kapcso-. latnak. A fiú pát int. Várjunk, csak várjunk! Réka álma nem így kezdődött. Bányában gürizik, és egyszercsak abban a fekete világban feltűnik egy fehér péklegény. Egy lány a mélyből, egy fiatalember a felszínről. („Felszínes? „Nem fázik, Réka?" — kérdi a verejték- csordító forróságban. Kell neki a nő: „Bányászkislányt óhajt szívem!/ Fekete világ, fehér világ... Ha Réka álmában a saját világa fekete, a fickóé fehér, az a srác magasan felette állhat a társadalmi ranglétrán. Ö lent, a fickó fent. Nem péklegény, talán fiatal mérnök, tanár, vagy orvos. Házasságot ígért a lánynak? Az ujján perecet zsonglőrködött. Perec = jegygyűrű? Szalad a ló veled, dilettáns álomguberáló! A pasi csillén (Audin? Mazdán?) távozik, de még nyáltól csöpögő nyelvet ölt Rékára. Eeeegen, ez lehet fallikus jelkép. A lány idősebb a pékfiúnál, ezért álmodja magát a nagyanyja egykori munkakörébe. A folytatásban elarctala- nulnak a szereplők; az álommunka során haranggá, köpennyé jelképesülnek. Franz Alexander, a magyar származású pszichiáter mintha utalt is volna ilyesmire az álompárokkal foglalkozó munkájában. Utánanézni, vén álomtolvaj! Köpennyel takart harang vad kalimpálásban: nemi aktus? Igen. De miért moccanatlan a harangnyelv? Csak akkor mozdul, amikor a köpeny ellebeg. Magzat? Egyre erősebben rugdossa a harang ércfalát... Áttöri azt. Egyértelmű, te szerencsétlen álombogarász! A nő gyereket szült. Réka lányfejjel hozta világra a „fehér ember” gyerekét. („Tojok neked pi- rostojásszenet!”) Ahol a harangnyelv áttöri az ércfalat egy ábra van: valaki fejszével lépdel fák között. Zagyva, ahogy a lány mondaná. Zagyva? Dehát éppen ez a relief Réka legfőbb árulója! Valaki fejszével jár a fák között. Sinkónak beugrott a „bárd” szó egyik régi értelme: egy bárd az az erdőrész, amely egy nap alatt vágható ki. A százados egy bárd- majori nyomozáskor tanulta meg ezt. Bárd Réka ismeri a neve eredetét? Csak így alakíthatta át álommunkája a nevét ábrarejtvénnyé. De mi lett a kis zabival? „Csak zuhan abban a nagy or- gonabúgásban, de a népek mégsem látják.” Tehát senki sem tudott Réka másállapotáról. Ömlenek ki a templomajtón, két rabot fogva közre. Hopp, álomdetektív! Hiszen ez násznép, a fiatal párral: a házasság egyfajta rabság. Csak nem a (péklegény) nősült meg? Naná, hogy ő az! Réka ezért álmodja, hogy színes kreppszalagok ostorozzák kegyetlenül; a krepp még mindig lakodalmi kellék, az autókat sallárézzák fel vele... A harangnyelv-gyerek meg zutty bele a keresztelőmedencébe, miközben az álombéli pap Máté evangéliumából citálja a passzust azokról, akik a maguk szemében a gerendát sem veszik észre, miközben a máséban a szálkát is. Réka fe- loldozása ez a textusrész? Mi abból? Egyáltalán, hol az a csecsemő, te kontár pszichológus? Harmadnap nem bírta tovább, elutazott Mocsilába. Délután már tudta a kocsmabeli „osztálytalálkozóról”, hogy élt itt egy Bárd Réka nevű lány, aki összekeveredett Batai tanító állatorvos-egyetemista fiával, de a Batai gyerek egy évfolyamtársnőjét vette el másfél éve; a Bárd lány is akkortájt költözött el a szüleitől a városba. De Sinkó Pál semmiféle csecsemőt nem talált a leromlott Pogány templom keresztelőmedencéjében. Vizet sem. „A fémgolyó bezuhan a templom ablakon és nagyot csobban egy nagy márványkehely vízében. Kiloccsan a víz, lecsordul a márványperemen.” Mint szemből a könnycsepp. A pap is a szemről prédikált... R ivó-forrás! inkó Pál nyugalmazott rendőrtiszt alig har- 1^/ minc perccel később a forrás elmocsarasodott ágyában vasnehezékes fekete mü- anyagszatyorba csomagolt — szinte mumifikálódott — csecsemőhullát kotorászott ki egy frissen letört ággal. Sokáig ült a kocsonyás víz partján tenyerébe temetett arccal. Aztán nekitámasztotta fejét a fatörzsnek és gyűlölködés nélkül, de keserűen azt mondta: r — Mentél volna inkább suszterinasnak, Freud Zsiga!
