Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-30 / 176. szám
1991. július 30., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 Egy világkép képi világa avagy hogyan tudnak fotózni az Egyesült Képek tagjai? Ami volt és van: a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Ami volt, de már nincs: a Fiatal Fotóművészek Stúdiója (ez az előbbi egykori „kisded” szervezete). Ami belőlük lett: Egyesült Képek, Fényalapítvány és Egyesület. A kiválás oka: „komoly esztétikai viták, elvi nézeteltérések”. A kiállítás előélete 1991. július 20-tól szeptember 15-ig kiállítás látható az Egyesült Képek fotóművészeinek munkáiból Kaposváron, a Somogy Megyei Művelődési Központ romos nagytermében. A „képpel foglalkozó” fiatalok egy héten keresztül dolgoztak a tárlaton, a helyszínen készítve, laborálva fotográfiáik egy részét. Halas István, az egyesület elnöke a megnyitó előtti napon elmondta: januárban jegyezték be őket. Az addigi néhány kiállítás helyett e kaposvári már a nyolcadik megnyilatkozásuk az év eleje óta. Kiállítás- és publiká- ció-központúak, és ezt bátran vállalják. A látvány minden esetben helyre szabott, az alkotásokat a környezethez „installálják”. Kiválásuk okairól csak annyit mondott: „Lea- vantgarde-oztak, aggresszivi- tással vádoltak bennünket, s mindezt egy olyan szervezettől kellett hallanunk, amelynek elnöke egykor Kádár személyes titkára volt.” Az egyesületben képpel foglalkozó emberek dolgoznak, képző- és fotóművészek, operatőrök, videoszakemberek. Alapelvük a diktatórikus demokrácia: mindenki kényszerítve van arra, hogy azt csináljon, amit akar. S hogy miért éppen ezt a lerobbant nagytermet választották? „A kiállítóhelyek többségében egy szöget sem lehet beverni. Kevés olyan 11x16 méteres tesze már rég lemondott eredeti funkciójáról, téglapor mindenütt. Ne ijedjenek meg, de már a 'teremhez vezető út sem mindennapi, mintha bomba robbant volna az előtérben. Bent fotók. Itt is, ott is. Flalas István többméteres trükkfelvétele az egyik kábelen, Hervé Rudolf színes és fekete-fehér fotói az egyik sarokban várják a pillantásokat. Ujj Zsuzsanna helyszínen készített bámulatos technikájú munkája a fekete fólián díszeleg. A megnyitón Weber Kristóf e célra ko- ponált huszonkét perces zeneműve, Az egyesült hangok fokozta a sokkoló látványt. Majd egy amerikai filozófus, Mark Dennis Troedson gondolatai következtek. Közben egy vézna kismacska szaladgált, egy szőke kisfiúval a nyomában. A teremben ment a „tingli-tangli”, ide-oda sétáltatta söreit a nagyérdemű egy része. Minderre egy nemzetközileg elismert fotós csak annyit mondott: „Ha ennyire tudnék fényképezni, abbahagynám.” Távozás közben még valamit megjegyzett: „Ahol sörökkel sétálnak a kiállítótérben, az nem az én világom.” Majd elment. Utóélet Aki nem volt ott a megnyitó koncerten, az csak furcsa környezetben kiállított, nagyrészt „kitalált” fotókat lát. Aki ott volt, annak hiányérzete lesz. Hiányolni fogja a teremből a lelket, a becsempészett szabadságérzetet, amely oly egyértelműen jelen volt. (Az Egyesült Képek legközelebb Párizsba szökteti be ezt az érzést, az ősz derekán.) Balassa Tamás rém van az országban, ahol szabadon garázdálkodhatunk, ahol oda, és akkor festünk, kalapálunk, amikor akarunk. Ez egy ilyen hely.” Huszonnégy órával a megnyitó előtt a falak — néhány fekete fóliától, spontán mázolmánytól eltekintve — üresek voltak. „A többiek kicsit félnek, hogy nem végzünk, de én rendeztem már néhány tárlatot és tudom, hogy végzünk.” A megnyitó koncert Tényleg végeztek. Igaz húszperces késéssel, de beengedték a — szombat délután ötkor is — érdeklődő publikumot. S most a látványról néhány szót, bár előrebocsátom, ennek érzékeltetése majdhogynem lehetetlen. Ha láttak már lepusztult nagytermet, akkor ez ahhoz hasonlatos: a falakból kábelek líg- nek-lógnak, a vakolat nagy réSzólisták Lellén a Göncz Árpád a hallgatók között Számos nyomós okból egymást érik manapság a hazai kultúra leépülését taglaló fejtegetések. A nemcsak nálunk, hanem a miénknél jóval gazdagabb országokban is tapasztalható jelenségek valóban pesszimizmusra késztetnek, a körülmények kihívására mégsem okos elemzések sokasága adhat pozitív választ, inkább az előítéletekre fittyet hányó, gyors és határozott cselekvés, a kínálkozó lehetőségek felismerése és kiaknázása. Amilyen például a balatonlellei római katolikus templomban nyaranta ismétlődő hangversenysorozat mögött sejthető. E hangversenyek léte és sikere bizonyítja, hogy a Balaton partján szabadságukat töltő emberek között — minden ellenkező híreszteléssel szemben — kultúrlények is akadnak, akik megfelelő mennyiségű és minőségű közönséget jelentenek nívós programokhoz, s akiknek ilyen igényeit kielégítetlenül hagyni önveszélyes primitívség! A múlt szombati leilei koncerten Sebestyén János orgonáit, Drahos Béla fuvolázott. A telt házat adó közönség soraiban helyet foglalt — a magyarországi brit nagykövet társaságában — köztársasági elnökünk, Göncz Árpád is, akinek nyilvánvalóan privát érdeklődésből fakadó jelenléte ismét eszembe idézte a tényt: bármilyen protokollmen- tes „hétköznapi” kulturális esemény éppúgy alkalmas önbecsülésünk és identitás-tudatunk erősítésére, mint valamely állami ceremónia vagy zászlószentelés, főként, ha ez az esemény — mint ezúttal történt — legalább egyes mozzanataiban a világszínvonalat képviseli. Tervezett műsora előtt — mintegy köszöntésképpen — Sebestyén János egy-egy magyar és angol művet szólaltatott meg: Liszt Consola- tion-sorozatának egyik darabját, és a századforduló jeles mesterének, Edward Elgarnak Esti dalát. Ezután J. S. Bach Vivaldi egyik concertójából készített átiratát hallottuk tolmácsolásában, végül — ráadásként — egy századelő hangvételétől a Mozart-kora- beli kismesterek stílusáig visszanyúló improvizációval szolgált. Sebestyént igen széles látókörű és nagy kultúrájú művészként ismeri a közönség, így a magam részéről valamivel szuverénebb és határozottabb interpretációs stílusra számítottam tőle ezen az estén; valamiféle nem kívánatos feszültség és kiegyensúlyozatlanság azonban időről időre érezhető volt megnyilvánulásaiban, elmosódott ritmusokban és artikulációs megoldásokban testet öltve. Lehet, hogy zavaróan hatottak orgonistánkra a hangszer jól érzékelhető korlátái, hangzási egyenetlenségei; bár kétségtelen, hogy éppen a szűk keretek feledtetően választékos és szellemes, a formai sajátságokat jól megvilágító regisztráció jelentette Sebestyén fellépésének legfőbb értékét. Az igazán nagy élményt, a világszínvonalra tett utalásom alapját ezen az estén Drahos Béla játéka jelentette. Ő Ph. E. Bach és „a nagy” Bach szólószonátáit tárta elénk; ha tárgyilagos vagyok, azt kell mondanom, a legkevésbé sem 18. századi modorban, hamisíthatatlan Chopin-i, Liszt-i előkék- kel, sok ütemen át töretlen dallamívekkel, észrevétlen levegővételekkel. Mindezt azonban a számára fontos folyamatok oly szuggesztív felépítésével, az intonációs tisztaság, a technikai perfekció, az érzéki hangszépség, és egyáltalán, a személyes hitelesség olyan magas fokán, amely minden ellenvetést elnémít, s csupán örömteli, sokáig élő emlékeket hagy a hallgatóban. Gönczy László Vallásos Fiatalok Szolgálata Több mint száz, a világ harminckét országából érkezett különböző vallású fiatal végez társadalmi munkát Magyarországon. A szervezet célja: a fiatalok mélyítsék el és erősítsék meg saját hitüket, váljanak nyitottá más vallások értékei felé. Végső céljuk a világbéke elérése. A vizek veszélyei A vízibalesetek rekordot döntenek az idei nyáron. Fo- lyóinkban, tavainkban gondatlanság, figyelmetlenség miatt sokan lelték halálukat. A BM sajtóosztályának megbízásából az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat A vizek veszélyei címmel kiadványt jelentett meg, amelyben a legfontosabb szabályokra figyelmeztet. BRITTA WINCKLER: Riválisok fehér köpenyben 1 M A parkbeli séta jót tett I . Barbarának. Ismét képes volt tisztán gondolkozni. Az összevisszaság, amit a két beszélgetés — dr. Kellerrel és az igazgatóval — lelkében okozott, feloldódott. Útban osztálya felé találkozott dr. Schoberrel. Rendkívül elcsigázottnak látszott. — Történt valami, amíg tá- /ol voltam? — kérdezte. — Volt egy és más — válaszolt dr. Schober, és kérés nélkül elmondta kolléganőjének, hogy mi történt a szülőszobában. Barbara Fernbach elsápadt. Matthias Kellerre gondolt, aki most biztosan megint mély lelki válságban van. Hirtelen elhatározta, hogy megkeresi dr. Kellert. Háromszor is kellett kopogtatnia, mire felhangzott egy barátságtalan „szabad". — Maga az? — szólt elkín- zottan dr. Keller, amikor meglátta, hogy Barbara Fernbach áll előtte. — Mi a baj? — Dr. Schober elmondta, ami a szülőszobában... — Szóval elmondta — ismételte Barbara szavait dr. Keller. — Akkor úgyis tud mindent — fűzte hozzá keserűen. — De nagyon szeretném magától hallani, Matthias — kérlelte Barbara Fernbach kedvesen. Dr. Keller az ajkába harapott. — No, jó — egyezett bele, és elismételte a történteket. — Kudarcot vallottam — fejezte be. — Most meg van elégedve, Barbara? — Majd, ha maga felhagy az önsajnálattal — válaszolt az orvosnő. — Mit akar? Végül is jól végződött. — Igen. De csak azért, mert a főnök beugrott. — Én ezt nagyszerűnek találom — mondta Barbara Fernbach. — Örüljön neki, mert más valaki ordítozott volna magával. — Az még mindig jobb, mint elfogadni a kegyet és kötelező hálásnak is lenni érte — dohogott dr. Keller. — És pont Wrangeltől! — Azért nem szereti, mert maga fölé helyezték? — Barbara nyíltan nézett Kellerre. — Ez így nem helyes megfogalmazás, Barbara — ellenkezett a főorvos. — A főnökünk nekem nem ellenszenves; fenntartás nélkül elismerem a kvalitásait. És nem is haragszom, hogy ő lett az igazgató főorvos... — Hirtelen abbahagyta, megrándult az arca, és a melléhez kapott. Barbara Fernbach látta ezt, és megijedt. — Mi történt, Matthias? — kérdezte ijedten. — Mi baja van? '— Semmi... Egyáltalán semmi — mondta dr. Keller. — Érti? Semmi bajom sincs. Barbara nem haragudott meg ezért a kitörésért. — De hiszen én csak segíteni szeretnék, Matthias — mondta nyugodtan. — Tudok magamon segíteni, ha éppen szükség lenne rá. — Doktor Keller hirtelen hátat fordított. Nem tudta és nem is akarta elismerni, hogy a szíve komoly gondot okoz. Barbara Fernbach dr. Keller széles hátát látta maga előtt. Ebben a pillanatban szerette volna a férfi haját lágyan, vi- gasztalóan megsimogatni. Most ébredt rá, hogy dr. Keller mégiscsak egy kicsit többet jelent számára, mint kollégát, jó barátot. Hirtelen visszagondolt a főorvos szavaira, amelyeket másnak, mint házassági ajánlatnak, nem lehetett felfogni. Barbara nem volt biztos benne, vajon nem fogadta volna-e el mégis, ha... hát igen, ha nem éppen dr. Wran- gel jött volna főnöknek a Szent Anna Kórházba. Dr. Keller lassan visszafordult Barbarához. — Bocsássa meg, hogy előbb olyan ingerült voltam — mondta immár fegyelmezett hangon. — Semmi baj, Matthias. — Az orvosnő az órájára nézett. Te jó isten, már az osztályon kellene lennie! — Tudja, hogy a maga számára mindig itt vagyok, ha szüksége van rám — fűzte hozzá, és elindult. — Köszönöm — mormolta dr. Keller, és az ajtóra meredt, amely becsukódott Barbara mögött. Fáradt mozdulattal nyúlt a telefonhoz, és közölte az ügyelettel, hogy lejárt a szolgálati ideje, és sürgős esetben otthon található. (Folytatjuk)
