Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-27 / 174. szám
1991. július 27., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Ki hitte volna, akár csak néhány évvel ezelőtt is, hogy a római pápa a deberceni nagytemplomban fog imádkozni, közösen a nem katolikus keresztényekkel? Napjainkban divatos meghatározással: ökumenikus imádságot tartanak. Bár napjainkban a pápai látogatások programjában mindig' szerepel ökumenikus találkozó, az általában úgy szokott történni, hogy az adott ország püspöki kara valamelyik katolikus templomba hívja meg a többi keresztény egyház képviselőit. Merőben új a helyzet itt, Magyarországon: ez az ökumenikus imádság a debreceni református nagytemplomban lesz. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk, mit illik tudni a magyar kálvinisták legfőbb templomáról. Debrecennek volt egy szép, XVI. században épült gótikus temploma; ez a XVI. században leégett, s régi pompájában többé nem állították helyre. Ennek a romos Szent András-templomnak az alapfalaira és részben köveinek felhasználásával épült a XIX. század elején Péchy Mihály tervei szerint a nagytemplom és a református kollégium. A nagytemplom még ma is uralkodik a városképben. Építésének kezdetét 1803. április 12-re tehetjük. Akkor döntött ugyanis a konzisztórium, hogy a fennálló középkori falakat, amelyeket több tűzvész alaposan megrongált, lebontják s helyére újat emelnek. Péchy Mihály végleges építési tervét 1807-ben fogadták el. A Péchy-féle tervek alapgondolatainak épségben hagyásával a templomhomlokzat végleges kialakítása, a fő- és kereszthajók boltozása Rabi Károly gyöngyösi építőmestertől ered. Rabi Károlytól való a templom belsejének mostani formája is. A Péchy-féle tervekből megmaradt még a nagytemplom homlokzatának a főutca tengelyére merőleges elhelyezése, az alaprajz centrális beosztása és a homlokzat oszloprendje. Az eredeti tervhez képest a tornyokat közelebb hozták egymáshoz, a homlokzat nem takarja teljesen a főhajót. A falak 1809 őszére teljes magasságukban álltak, 1814-ben pedig elkészült a főhajó boltozása is. A belső berendezés lassabban haladt. A szószék tervét Kiss Sámuel rajzolta s a pesti Vogel Sebestyén cég készítette el a magyar empire bútorművesség e remekét. A padok, az úrasztala és az ezt körülvevő bábos korlát Debrecenben készült, az utóbbi kettőnek Dohányosi József volt a mestere. A nyugati torony 1818-ra, a keleti 1821-re lett készen, de az első istentiszteletet már 1819. november 24-én megtartották. Amint a két torony elkészült, kiderült, hogy a Péchy-féle terven szereplő kupola — amelyet gazdasági okokból hagytak el — szerves része lett volna a templomnak, ezért a tornyok közé mellvédfalat húztak, pár- konyzatát a tornyokéval hozták vonalba, tetején klasszicista kővázákkal. Belső berendezéséhez tartozik a közel két évtizedig tartó vitát okozó orgona beépítése. Ez Bécsben készült, s 1838-ban állították föl. A nagytemplom berendezése a kálvinista liturgiának megfelelően puritán. Egyedüli dísze a gazdagon aranyozott szószék és az úrasztalát körülvevő korlát. A nagytemplom 1944 őszén gyújtóbombát kapott. Leégett a tető és a keleti torony kupolája. Teljes helyreállítása 1954-ben fejeződött be. A debreceni nagytemplom A nagytemplomban fontos esemény zajlott a szabadság- harc alatt, amikor Debrecenben a kollégiumban ülésezett a magyar országgyűlés. 1849. április 14-én a Habsburg-ház trónfosztásának ünnepélyes deklarálására a honatyák átvonultak a nagytemplomba. Már nem a nagytemplom, hanem a kollégium oratóriuma volt a színhelye egy másik, jelentős eseménynek: 1944. december 21-én ünnepélyes külsőségek között ott ült össze az ideiglenes nemzetgyűlés. Az idén pedig, augusztus 18-án az egész keresztény és keresztyén világ Debrecenre, a református nagytemplomra figyel, ahol II. János Pál pápa együtt imádkozik majd a különböző keresztény egyházak prominens személyiségeivel. Dr. Csonkaréti Károly A pápalátogatás helyszínei A kálvinista Róma: Debrecen EGRI BÉLA Nyár derekán Harminc négyzetméternél nagyobb az iroda, melyben dolgozom. Inkább tanácskozónak illik, annak is tervezték — gondolom. Hét íróasztal, három szekrény, egy fogas, változó számú szék alkotja szerény bútorzatát. Ebből elférne több is még. A padlója szürke műanyag, préselt faforgács a mennyezet, négy lámpatest két áramkörön s vízfűtés ad télen meleget. A falon könyvespolc, régi kép, vetélkedőről kerámia, egymásnak szemközt virágtartó, messzire nő kúszó filoja. Tágas ablakán ömlik a fény, de a napot csak reggel látom, nyolc órától már nem süt ide. Belülről ez az én világom. Kinézek, lelkem felszabadul, a csodás természet lüktet, él, kinyílik előttem, mint a könyv: a sok finom lap zizeg, mesél. Messziről az erdő int felém, hív, csal az olajzöld rengeteg, hűs árnyékot, pázsitot kínál. Időm kevés, most nem mehetek. Idébb levágott búzatábla, aratásszagot szór szét a szél, magtárba mentették a szemet, abból lesz a foszlós új kenyér. Nyárfasor közt bújik meg az út, kopott hátán járműkaraván viharzik el Nemesdéd felé. Lassabban, családod hazavár! Néhány darab frissen szántott föld, kukoricás a túloldalon, gömbölyű, öreg gesztenyefák, vakítóan fényes víztorony. Legközelebb a csemetekert, kis parcellákra szaggatva szét, asszony hajol a sorok fölé, hallom kapája csengő neszét, fecskék keverik a levegőt, vakít az ég, kék, mint a tenger, a dűlő a hegybe lép, végén eltűnik a tarisznyás ember. SZIKSZAI KÁROLY Férfikor Azt mondod: félek. Igen. Vacogok. A szerelem és az enyészet virága ágyamon. Azt mondod: veled. Aztán meg: mégsem. Nézd: a vert sereg bakája letérdel. Rongyokban a láng. Az asztal kihűlt. Pirkad. Egy rozoga batár az égre felkerült. KENDE SÁNDOR: Motorosbaleset M i, talán ma végre elmegy hozzá- uk a férjem... Vagy legalább fel- mvna őket! Addig téblábol itt körülöttem, míg teljesen megbolondít! Nyitva hagyja az előszobaajtót, keresgél a kabátja zsebében, forgolódik, behúzott nyakkal jön vissza, aztán ki megint a konyhába, s az ajtó ismét tárva. A szerszámosfiókjában matat, szögek, reszelők, fúrók, pántok ; — akkora ricsajt csap a vackaival, mintha ugyan siettetné valaki! — na, végre hát megtalálta, amit akart. És megy a kalapáccsal vissza az előszobába, leakasztja a ruhafogast, beljebb veri az egyik tartószöget; hát ez volt most a legfontosabb! Visszahozza a kalapácsát, el kell haladnia előttem, de nem szól, a télefonhoz se lép, hanem kifordul az udvarra. Talán hátravándorol a műhelybe, talán felkapaszkodik a szőlőbe, talán kölcsönkéri a szom- szédéktól a nagylétrát; de mi a keserűségnek?! Csakhogy ne kelljen rám néznie. Ahogyan bizonyára az öregék se mernek egymásra nézni, amióta azt az első telefont kapták egyetlen fiúk balesetéről. Az öreg képtelen leülni, pedig iszonyúan hasogat a térde; tesz-vesz az asztal körül, de aztán hátat fordít az egésznek, s kimegy a kertbe. Ha a mama utánaindulna, ő behajol a kútba vízért. Majd ejtett vállal visszaóvakodik a szobába, a mama pedig kiül a konyhába. Elég nagy a házuk, a kertjük, a szőlejük, jó messzire elkerülhetik egymást: a tekintetüknek nem kell találkozni, hogy ki ne törjön a hördülő kétségbeesés, hogy ki ne bukjon egy nyomorult ordítás, el ne sikoltsa magát egyikük se; le ne fusson arcukon az első csepp, tegnaoelőtt óta az első, végre, az első megkönnyítő csepp, hogy tehetetlenségben ne döngesse az öreg fejét a falhoz, hogy ne mossa arcukat a rimánkodó reménytelenség... Mert mit mondanának egymásnak, hová rohanhatnának, Pestre, rendőrségre, kórházba, hová?! Ugyan kinek a kabátját rángathatnák, kinek a nyakát szoríthatnák, kinek a kezét, tenyerét, öklét gyömöszölheték, hogy: mi lesz?! Ugye, életben marad?!... Ahogy a férjem se néz énrám. Mindenki kerülget mindenkit, hogy senkinek se kelljen kérdeznie semmit. Csak várunk. Várni mindig kell. S ha rám nézne mégis? Ha megállna végre, itt, előttem. Hiszen ő is szerette a fiút! Ő még előbb. Nekem, eleinte, még terhemre is volt. Régen is így volt, amikor a fiú még gyerek volt, nagy kamasz, játékos szemű, kedves kamasz. Együtt dolgoznak a szőlőben, együtt matatnak egész délután a műhelyben, együtt faragták múlt héten a kerítéskapunk fölé a házszámot, és együtt javítják a motorjukat. A motort, azt az átkozott dögöt, azt jobban szeretik mindennél és mindekinél... Aztán együtt nézik este a tévét, együtt vacsorázunk, a fiaim is velünk; az öregjei haragszanak is talán, hogy jószerével itt lakik nálunk. Hiszen az is mindig úgy volt, hogy akkor is jött, jön azokon a heteken is, amikor nem esik egybe a szolgálatuk. Néha'ilyenkor is itt éri a férjem, s aKKot rendben van minden. Ha viszont olyan későre jár, hogy fekszem már — míg a vacsoráját melegíti —, rögtön a fiúra kérdez. Hogy jött-e, evett-e, nézte-e a tévét, miért sietett el? Mert néha, nagyritkán, bizony el-elmarad a szívtelen, vagy szép, ravasz szemével éppen csak beköszön, és űzi a motorját máris tovább. Belátom, mindig is beláttam, hogy... Mit? — Mindenesetre okosabb, ha ugyanúgy válaszolok, mintha valóban itt töltötte volna ez a góliát gyerek az egész délutánt... Ha hazudok, én így hazudok az uramnak. Mert különben egész este ideges, türelmetlen, goromba. Talán az bosszantja, hogy szomorú vagyok, vagy csak úgy látja. Nem érti, miért nem jött a fiú. Ilyenkor kiállhatatlan, oktalanul mérgelődik minden szamárságon, gyanakszik, beleköt a fiaiba, s végül nyugtalanul alszunk mindanyian... — Hát nem mész? Ma sem?... Még mindig nem?!... Nem hallja. Járkál tovább. Kisétál az udvarra; egy óra múlva kerül elő. Kétszer lemosakodtam azóta; tűrhetetlen ez a hirtelen hőség. — Hát én hívjam fel őket? Azt akarod kivárni, hogy én?! Kényszeríteni fogsz; ez a büntetésem?... A kórházat hívjam, vagy az öregéket? Jön, kezében a metszőolló. Mintha valamiféle ereklye letört darabja maradt volna az ujjai között. — Olyan volt már az éle... Nem fejezi be. Elfordul. Ez a legfontosabb! Most kell órákig köszörülgetnie?! Tegnapelőtt. Telefon. Bent, ők, a hivatali vonalon előbb tudták meg, mint az öregék. A szülőknek nem merték, senki se merte nekik azonnal... Rendpőrség. Baleseti kórház. ...Ha ő nem megy, ha ma se készülődik akkor... Félelem? Melyik félelem erősebb?! Ki fél jobban? A bizonytalanságtól. Hogyha nem sikerült... ha nem tudtak segíteni rajta... Ha végérvényes... Hogy ha meg történt... Akkor nem bírom tovább, akkor megpattannak az ereim! A csöndet, a nyugalmat, az azelőtti békét nem bírom tovább; megbénulok én is. Akkor el-á-ru-lom magam — ezt nem akarja?! Hát ettől fé\?\ Ezért nem merünk egymásra nézni azóta?! ...De hiszen eddig is tudta! ...Mit tudott? Mennyit tudott?... Hiszen annak idején, valaha régen, amikor még kamasz volt ez a fiú, ő fedezte föl, ő hívta tanoncavatáskor az első férfias mulatságra mind a hasonlókat — de ezzel az eggyel gyűlt meg csak a baja ott is, a drága vendéglőben... Csak az uram ment utána; akkor hozta ide magával először. S azóta, ha hívta vagy én hívtam... szóval, ha hívtuk vagy sem, de mindenképpen együtt...' O is akarta hát, hogy így legyen. Vagyis, nemcsak tudta, hanem akarta is. Meggyűlölni, ső* megölni sokkal könnyebb valakit — még azt is, akit szeretünk. Esküszöm, ez az igazság. S most ezért nem telefonál... Mert mindenen túl azt is tudja, hogy akkor nem bírnám tovább. Az ő vállán még külön ez a tudat is. Azt meg nem akarja, hogy lássam, hogy látnom kelljen, hogy ő tudja. Mert akkor beszélnünk kell róla. Végre és először. És ebbe bele lehet őrülni. Mert végül is, miért nem teszek valamit én?! Türelmetlenül, igenis, követelhetném, erőszakoskodhatnék, hogy mozduljunk meg; hallod?! Mire vársz?! Az öregéket hívd föl legalább! A rendőrséget! A pesti kórházat! Mit tudom én! Baleseti osztályt! Hallod?! ...Hiszen még biztosan él. És, ugye, élni fog... Csak a fájdalmai rettenetesek. Szép, sovány arcán beesett a hús, a bőr ráfeszül a csontjaira, és riadtan mereszti a szemét, a csillapítóktól meg a morfiumtól eszelősen... És megmarad a karja. Mert megmarad — ha, mint részegen földhöz vágott pohár, szilákokra pattantak a csontjai, akkor is! Jaj, ki mondta ezt?! Nem, semmi esetre sem az orvos... Ki beszélt az orvossal?... De biztos... Milyen bizonyosság a telefon? — Nem hívod fel őket?! Un engem. És minket. Ezt az egészet, együtt... Csak a motor, az az átkozott, az az istene — az istenük! Egyformák, mást mindent unnak vagy meg fognak unni... Mégis vigyáznia kell rám; félek. És beszélni fogunk róla. Egyszer csak elkezdjük, ugye, s egymásra nézünk megint? Mert akkor életben marad, érzem. Nem igaz, hogy ha eltűnik közülünk valaki, utána könnyebb róla beszélnünk. Addig él, amía beszélünk róla, ez a mi dolgunk. — Telefonálunk?
