Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-25 / 172. szám

1991. július 25., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

Ismerjük meg a Bibliát (17.)

Az evangéliumok

Rubljov: Krisztus a világ ura. 1408. Moszkva, Tretyakov Galéria

Az apostoli egyház az első évtizedekben - bár készítettek írásbeli feljegyzéseket is - elsősorban szóbeli tanítás útján hirdette Jézus megváltó életének eseményeit. Az I. század második felében az egyház időben egyre távolabb került Jézus korától, és az apostoli szem- és fültanú nemzedék távozása után szükségessé vált, hogy a Jézusról szóló megbízható, apostoli eredetű hagyományt össze- gyűjtsék, rendezzék és írásba foglalják. Ebből az igényből született az újszövetségi Szentírás négy, Márk, Máté, Lukács és János szerinti evangéliuma.

Az apostoli hagyomány nem szorítkozott a puszta tényszerűségre, hanem Jézus szavait és tetteit a hit mélyebb megértésével adta tovább. Bár az apostolok földi tevékenysége során is ismerték Jézust, de személye és megváltó műve egész mivoltában csak feltámadásában tárult fel. A feltámadás után ezzel a többlettudással tanítottak Jézusról.

Az evangélisták közül Máté és János apostolok, Márk és Lukács pedig az apostolok tanítványai voltak. Máté és János tehát meríthettek saját emlékeiknek felidézéséből, de mind a négy evangéliumról megállapíthatjuk, hogy tartalmuk elsősorban az egyház szóbeli és írásos apostoli hagyományából ered. Mindegyik evangélium Jézusról szól, az evangélisták azonban más és más vonást emeltek ki életéből.

Márk: Jézus, történeti személy

Időrendben első Márk evangéliuma, amely Kr. u. 70 körül, Jeruzsálem pusztulása előtt, Rómában keletkezett. Később Máté és Lukács felhasználta Márk művét, és Jézus nyilvános működésének beosztásában is követték őt. Ezért nevezzük a három evangéliumot „szinoptikusoknak" azaz együttlátóknak. Márk evangéliuma olyan keresztényeknek íródott, akik a pogányságból tértek meg.

Alapgondolata, hogy a názáreti Jézus történeti személy, aki Palesztinában élt, a test és lélek gyógyítója volt, urá a természet erőinek, szenvedett, meghalt az emberiség üdvösségéért, majd feltámadt. A külső történés mögött mélyebb valóság rejtőzik.

Jézus személyének titka

Jézus személyének titka - ki is ő valójában - a kereszten tárult fel. Istennel, való egyedülálló és mindent felülmúló kapcsolatát a keresztnél álló római százados hitvallása mondja ki:

„Ez az ember valóban Isten Fia volt!” (Mk 15,39).

Máté evangéliuma Kr. u. 70 és 90 között, feltehetően Szíriában készült. Tartalma alapján a zsidóságból megtért keresztényeknek szólt. Máté azt bizonyítja, hogy a názáreti Jézus az Ószövetségben megígért Messiás. Kimutatja, hogy Jézus Dávid király családjából származik, tetteiben és csodáiban a messiási üdvösség valósult meg.

Az evangélista Jézus személyével és cselekedeteivel kapcsolatban ismételten hivatkozik az Ószövetségre és bizonyítja, hogy a Törvény és a Próféták „teljesedésbe mentek”. Nem csupán egyszerűen megvalósultak, hanem a tökéletesség érkezett el, amelynek a Törvény és a Próféták csak előképei voltak. A beteljesedés azt is jelenti, hogy Isten az ószövetségi Isten-népe helyett újat alapít: az új Izraelt, az egyetemes és minden népet átfogó egyházat.

Lukács:

Jézus, az ember

Lukács szintén Kr. u. 70 és 90 között írta evangéliumát, olyan időben, amikor világossá vált, hogy az egyház a történelem végéig, Jézus második eljöveteléig tartó küldetése hosszú ideig fog tartani.

Ezért eligazítást akart adni a keresztényeknek, hogy miként viselkedjenek ebben a helyzetben. Jézusban eljött az üdvösség és Isten kegyelme már tevékeny a hívek életében. A keresztényt azonban ez a tény nem különíti el az emberek közösségétől, sőt, éppen abban maradva kell megélni Jézus követését: „termést hozni állhatatosságban” (Lk 8,15). Az evangélista Jézust állítja példaképül, aki ahol csak megfordult, jót tett.

Ezért amennyiben csak lehet, emberileg közel hozza Jézust, hogy példájának követésére buzdítson.

János:

Jézus, az Isten Fia

A szinoptikusoktól felépítésében és szemléletmódjában eltérő János evangéliuma a Kr. u. I. század utolsó évtizedéből ered. Keletkezési helye valószínűleg Kisázsia vagy Szíria. Az evangélista Jézus világfeletti valóságát akarja olvasói előtt bemutatni: ő Isten Fia, akinek élete Isten időtlen életének mélységeiben gyökerezik. János az evangélium előszavában Logosznak (Ige, Szó) nevezi a Fiút, aki öröktől fogva Istennél, az Atyánál volt.

Jézus a testté lett Ige, s azért jött, hogy életét adja az emberekért.

Küldetésének befejezése után visszatér az Atyához, aki őt küldte. Földi életén Isten Fiának dicsősége ragyog át. Ő

lett az élet világossága: a halállal szemben ő képviseli az életet, a tévedéssel szemben az igazságot. Mindannak, aki hisz benne, örök életben, az Atya és a Fiú életközösségében részesül.

Az evangéliumok Jézus életének tanúi. Belőlük megismerhetjük, hogy ki volt és mit tett a názáreti Jézus, de azt is megtanítják, hogy mit jelent az emberi élet számára.

Rózsa Huba a budapesti rém. kát. hittudományi egyetem tanára

KI EZ A PÁPA?

E

z év tavaszán, egy párizsi tévériport során bátorkodtam megkérdezni a Saint Denis-i külváros piaci árusát:

— Monsieur, mi a véleménye a Szentatyáról?

— Uram, nyolcvanban — amikor itt járt nálunk — legalább kétszáz méter távolságban voltam tőle. így hát közelről nem ismerem.

Ez a kissé frivolnak tetsző, de őszinte válasz azt is jelzi: szinte lehetetlen feladat emberközelbe hozni Szent Péter római helytartóját, több mint félmilliárdnyi katolikus fejét.

Én is csak távolról ismerem őt. Nem úgy, mint nagy elődjét, XXIII. Jánost. Akivel — hála az isteni szerencsének — még velencei pátriárka korában beszélhettem is. Majd — ezt a nagyapásan közvetlen és mégis nagy egyházi újítót, a II. Vatikáni Zsinat kovácsát láthattam viszont 1962-ben, egy pápai audiencián.

De már akkor felfigyelt a zsinat egy fiatal, negyven körüli, markáns arcú krakkói érsekre, akinek nagy szerepe volt a házasságról szóló, az egyház számára bonyolult, kényes zsinati állásfoglalás kidolgozásában (természetesen nem a papi nősülés eshetőségéről volt szó).

A véletlen úgy hozta másfél évtizeddel később, hogy 1980 tavaszán, a párizsi Parc des Princes ifjúsági nagygyűlésen jelen lehettem, amikor egy fiatalember a következő kérdést intézte II. János Pálhoz:

— Az egyház álláspontja szexuális jellegű kérdésekben elég hajlíthatatlan. Szentatya, nem fél attól, hogy a fiatalok egyre jobban eltávolodnak az egyháztól?

A pápa így felelt:

— Azt kérdezitek tőlem tehát, hogy melyek azok az alapelvek, amelyeket az egyház a nemi erkölcs terén tanít. Látván, milyen nehéz ezen elvek szerint élni, attól tartok, hogy a fiatalság emiatt elfordul az egyháztól. E téren az egyház csak az igazi, hiteles hitvestársi szere- tethez, vagyis a felelős szeretethez fűződő kö- veteleményeket támasztja. Azt igényli, amit a személy méltósága és az alapvető társadalmi rend megkövetel. Nem tagadom, hogy ezek igényes követelmények. De éppen ez a probléma lényege. Hogy tudniillik az ember csupán abban a mértékben valósítja meg önmagát, amennyire képes önmagával szemben követelményeket támasztani. Az ellenkező esetben „szomorúan távozik”, ahogyan az evangéliumban olvashatjuk.

A szabadosság az embert nem boldogítja. A fogyasztói társadalom sem teszi boldoggá az embert. Soha nem is tette. Öt évvel ezután a krakkói pálosok kolostorában, az egyházak szociális feladataival foglalkozó nemzetközi konferencián ugyancsak a véletlen ültette mellém a krakkói egyetem gyóntatóját, Páter Po- tockijt.

— Elég jól futballozott, kitűnően úszott, Kant egyik legmélyebb ismerőjeként és nagy tiszte- lőjeként is ragaszkodott elveihez és úgy tudott beszélni a diákok nyelvén, mintha nem szódagyári munkásként lett volna a német megszállás alatt az egyetem titkos szeminaristája — mesélte a páter. Ötvenes évekbeli egyetemi gyóntató elődjéről beszélt, akinek neve Karol Wojtyla, húsz évvel később II. János Pál.

E néhány közvetetten személyes benyomás után itt az ideje bemutatni azt a férfit, aki ez év augusztusában hazánk vendége lesz.

Mint felekezethez nem tartozó hívő ember — mégha nem hiszek is a pápai csalhatatlanság kánonjogi tételében — szeretném a következő írásokban azzal is megtisztelni a Szentatyát, hogy igyekszem tárgyilagos lenni benyomásaimmal, tehát vele magával is.

Lengyelország legifjabb püspöke

— Úgy fogadjuk, mint népünk küzdelmeiben és szenvedéseiben edzett legjobb fiát — mondotta Wysinszky bíboros, Lengyelország prímása, amikor 1978. október 16-án — I. János Pál tiszavirág életű, tragikus végű egyhónapos pápasága után a Sixtus kápolna kéményéből újra felszállt a fehér füst.

Öt évszázad után egy „idegen" pápa I — döbbentek meg főleg a rómaiak. Ráadásul egy szláv! A katolikus világ egyik legkonzervatívabb egyházának fia Szent Péter székében!

Nos, ki hát ez a pápa?

A wadoviczei plébánia anyakönyvi adatai szerint 1920. június 20-án látta meg a napvilágot — munkásszülők gyermekeként.

— Húszéves koromra már elvesztettem mindazokat, akiket szerettem, sőt akiket szerethettem volna... így azt a nővéremet, aki születésem előtt hat évvel halt meg. Még nem voltam első áldozó, amikor elhunyt édesanyám, aki két fiút szeretett volna: egy orvost és egy papot. Bátyám, Edmond egy skarlátjárvány idején halt meg, abban a kórházban, amelyben pályakezdő orvosként indult el. Belőlem pedig sok minden ellenére mégis pap lett...

— Apám csodálatos ember volt. Az őt ért csapások mérhetetlen lelki mélységeket tártak fel bennem. Bánata imává nemesedett. Rendkívüli lény volt. Váratlanul halt meg a náci megszállás alatt.

Karol Wojtyla — a gimnázium után egy mészkőbányában kezdte felnőtt életét. Azután a szódagyár kazánjait tisztította, miközben antifasiszta szellemű alkalmi színészként állt először dobogóra a negyvenes évek elején. Egyúttal filozófiát és filológiát tanult esténként a krakkói Jagelló Egyetemen, amit azután a németek bezártak, s a professzorok többségét deportálták. így került ismét a húszéves Karol a kőfejtőbe.

— Bár sokat köszönhetek a legrégibb lengyel egyetemen eltöltött egyetlen tanulmányi évemnek, mégsem habozok kijelenteni, hogy a munkáskörnyezetben eltöltött rákövetkező négy esztendő a Gondviselés ajándéka volt. Az életemnek e szakaszában szerzett személyes tapasztalatom megfizethetetlen. Talán fontosabbnak és értékesebbnek tartom egy doktorátusnál is, ami nem jelenti azt, hogy nem értékelem nagyra az egyetemi diplomákat.

A féllegális kakkói Rapszodikus Színház ifjú szerzője és versmondója, a művészet- és irodalomrajongó munkás-diá^ csak apja halála után, 1941-ben kezdett elkötelezettséget érezni a papi hivatás iránt.

1946-ban szentelték pappá, majd a római Angelicum pápai egyetemen avatták a filozófia doktorává. Hazatérve a krakkói egyházmegye több plébániájának káplánja, egyetemi lelkész és a krakkói, ill. a lublini katolikus egyetem etikaprofesszora. 1958-ban, 38 éves korában ő Lengyelország legifjabb püspöke, 1964-től pedig Krakkó érseke. Három évvel később VI. Pál szenteli bíborossá. Akkoriban már aktívan részt vesz a zsinatot követő Püspöki Szinódus munkájában. Különösen a munkások lelkipásztori gondozásával kapcsolatos állásfoglalásai keltik fel a világ katolikus püspökeinek figyelmét.

így érkezik el tizenhárom évvel ezelőtt az a nap, amikor az újabb „keresztségben” Karol Wojtyla őeminenciája már maga választhat nevet: a nyitás és a dialógus két nagy elődjének nevét választja: II. János Pál.

„Nem sietek”

És hogyan él? Hogyan tölti mindennapjait?

Életemben egyszer jártam a pápai lakosztályban. Még II. János előtt, VI. Pál titkáránál. (Az ő különleges engedélyére volt szükség, hogy az első olasz tisztelendők illusztrálására lefilmezhessük a Vatikán belső kertjeit.)

A félhomályos dologozószoba félig nyitva hagyott ajtajában váratlanul magas sziluett tűnt fel. Mintha csak a szemüveg villant volna, mosolyogva bólintón. Aztán úgy tűnt el, mint egy látomás.

— A Szentatya néha váratlanul benéz — mondta a titkár atya. (Mintha csak azt ellenőrizte volna: aláírták-e az engedélyemet.)

A tudósító, aki végigélhette az egyház életét megújító II. Vatikáni Zsinat éveit — akkor ott a

félhomályban, a villanásnyi pápai jelenlét láttán — mintha kissé megrendült volna. Mert tudtam ugyan, hogy az első „ utazó pápa”, VI. Pál minden addiginál jobban alkalmazkodik századának szokásaihoz, mégis működtek bennem a vatikáni élet titokzatosságáról vallott régi reflexek: mintha a Szentatya mást se csinálna reggeltől napestig, mint ülne Péter trónján, és várná, hogy körüllebegje majd egyszer a szentség glóriája.

Nos, Casaroli bíborostól, a Vatikán immár nyugalmazott „miniszterelnökétől” tudom, hogyan tölti napjait II. János Pál.

Információm ugyan még a merénylet előtti időszakra vonatkozik, de bennfentesek szerint II. János Pál — aki különben börtönében bocsátott meg török merénylőjének — azóta sem sokat változtatott munkarendjén. Ezt hihetővé is teszi fizikai munkán felnőtt és sporthoz szokott, átlagon felüli erős szervezete. (Azt is beszélik különben, hogy amikor Krakkóban csomagolt, a házvezető apáca kérdőn tekintett a fürdőnadrágra:

— Természetesen visszük Rómába is, kedves nővér.

S a Castel Gandolofo-i nyári lakban uszoda épült. A Szentatya négyszáz méteres kondíci- ótréningjei — legalábbis az első években — nyaranta szinte mindennaposak voltak.)

Nos tehát a mindennapok: háromnegyed hatkor kel. Fél-háromnegyed órás meditáció után hétkor misézik.Néha a reggelit is tíz-tizenöt perces fogadás előzi meg, amelyen egy vagy több vendég van jelen. Kilenctől tizenegyig dolgozószobájában tartózkodik. Ekkor senkit sem fogad. Nagyon gyorsan olvas.És úgy fogalmaz is. Tizenegykor kezdődnek a kihallgatások, és tartanak háromnegyed kettőig. Az ebéd éppúgy, mint a reggeli — munkaétkezés, vendégekkel. A pápa túl gyorsan eszik, és nagyon keveset. Mintha oda se figyelne arra, mit szolgálnak fel.

Ebéd után fél órát pihen. Azután, ha jó az idő, breviáriumával felmegy a teraszra.

Fél négytől nyolcig tanácskozik legbelsőbb munkatársaival, a Vatikán „vezérkarának” tagjaival, a kongregációk vezetőivel.

Vacsora nyolckor. Kilenckor ismét a dolgozószobájában ül, vagy a kápolnában fejezi be zsolozsmáját. Tizenegykor van vége a napnak.

Casaroli bíboros szerint a pápa önelemző munkamódszerének legjellemzőbb mondata: „Nem sietek”.

De azt hiszem, ez a mondat csak akkor érvényes, ha a pápa nem utazik. Ez pedig II. János Pálnál elég ritkán fordul elő.

(Folytatjuk)

Róbert László