Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-20 / 170. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. július 20., szombat Hova vezet az alexandrai „privát út”? az utóbbi már semmire nem ügyelt. Ha beszakadt a disz­nókra a tető, akkor gyorsan ki­jöttek, így-úgy rendbe tették, majd elmentek. Idén már lak­bért sem kellett fizetnünk. Nem figyel ránk senki — int lemondóan. — Szociális segély? Ugyan... Tíz évvel ezelőtt meghívtak bennünket egy nyugdíjas-találkozóra. Azóta semmi. A feleségem még elég jól bírja magát: bejár Csoko- nyába dolgozni. Ezt is azt is elvállal, hogy valahogyan megéljünk. A hajdani 52 családból mindössze 5 tengeti itt hét­köznapjait. Lepusztult telepü­lés, kiöregedett, fáradt, a tör­ténelem sodrásában megfá­radt emberek várják Ale­xandra újjászületését. Várják? — Nagyon jó volna — húzza mosolyra száját János bácsi. — De tudja mit, angya­lom? Van nekünk egy szép temetőnk, a Csikódomb. Oda fognak kivinni bennünket egyenként. Öregek vagyunk mi már ahhoz, hogy megérjük az újat. De egy kis bolt, az bi­zony jól jönne ! — sóhajt. A fa harangláb mellett el­rozsdásodott Mária-kép a kis­deddel. — El akarták vinni a néme­tek — mutat az uraság hagya­tékára —, de nem engedtük. Horváth János, aki még is­merte a fiatal grófokat Odébb kerekeskút csalogat friss vízével. — Olyan víz van itt, ha megkóstolja sohasem felejti — szól utánam búcsúzáskép­pen. ■ Az Alexandrapusztából Bé­kepusztává süllyedt település a csokonyavisontai önkor­mányzatnak _ köszönheti fennmaradását. Ők szorgal­mazták, hogy a dózerek ne tegyék a földdel egyenlővé Somogy hajdan egyik leg­szebb pusztáját. Hogy mi a tervük? Vad- és halgazdasá­got szeretnének felvirágoz­tatni. A csokonyai fürdő ven­dégeinek, de a faluban élők­nek is jövedelmet meg szóra­kozást biztosítana az újjáva­rázsolt település. Eddig ugyanis csak kárt okozott a vadállomány, hiszen jórész a csokonyaiak földjén nőtt föl, anélkül, hogy hasznot hajtott volna. Ha a Dél-somogyi Me­Összeszoktak zőgazdasági Kombinát állná az alkut, a település az üdülő­körzetével együtt Alexandra kincseit is a lakosság részére hasznosíthatná. Az alku azonban nem született még meg és a siófoki halgazdaság sem válaszolt a megkereső levélben arra: hasznosíthat­ják-e a csokonyaiak az ale­xandrai halastavakat. A lakók most a Földművelésügyi Mi­nisztériumhoz fordulnak. Alexandra jövője még ta­lány. Egy biztos: a hajdani vi­rágzó Széchenyi-birtok utolsó napszámosai már nem na­gyon élvezhetik annak a föld­nek felvirágzását, melyhez hűek maradtak és az árnyas „privát úton” sem hatlovas hin- tóval hajtanak majd végig az új gazdák. Várnai Ágnes Fotó: Gyertyás László Kétséges jelen talányos jövő Az új lakók A duglasz fenyővel és nyír­fával határolt keskeny beton­úton hajdanában gróf Szé­chenyi Imre és felesége, gróf Sztáray-Szirmai Alexandra hajtatott az uradalmi fürdőre és a csónakázótóra. Csoko- nyavisontát elkerülve ma ki­halt a környék. Már azt hiszi a kíváncsi utazó, hogy eltévedt, amikor düledezőfélben levő házak szórványát pillantja meg. Egy póninak való kisko­csiban sötétbőrű gyerekcsa­pat hancúrozik. Alexandra- pusztát keressük. — Alexandraaa...? — nyújt­ják meg az idegen hangzású nevet. — Nem, olyat nem is­merünk. Aztán felcsillan a tekintetük: — Békepuszta, az van itt a közelben. A hajdani „privát út" végállomását, Alexandrapusz- tát kitörölték az emlékezetük­ből az elmúlt évtizedek. Hírlik, most mégis fő­nix-madárként feltámad ham­vaiból a Széchenyi grófok századfordulótájt virágzó bir­toka. Az a puszta, amely a ke­serves honi kapitalizálódás egyik mintaszigete volt So­mogybán. Ahol termővé tették a gyönge, homokos talajt, ahol a birka-, a szarvasmarha-, és a sertéstenyésztés virágzott, a burgonya, a kukorica, az árpa, az anyarozs termesztése szép jövedelmet hozott. Főképp azért, mert a terményeket jó­részt fel is dolgozták. Virágzó szeszipar fejlődött ki a pusz­tán és a környékbeli települé­seken. Az anyarozsból vér­zéscsillapító Ergam készült, és a gazdaság biztonságos megélhetést nyújtott az ura­dalmi cselédeknek. Lakóhá­zak, gazdasági épületek, ha­talmas istállók épültek. A szeszgyár az akkori legmo­dernebb berendezéssel mű­ködött. Mára mi maradt mind­ebből? Kik és milyen körülmé­nyek között érhetik meg a te­lepülés reneszánszát? éve felé közeledik. Nevét Já- nosmajorról kapta, és nyomo­rúságos életének nagy részét uradalmi cselédként Alexand­rán élte. Még emlékszik a fia­tal grófokra, Dénesre és Ta­másra. — Az egyik valami francia hajógyáros lányát vette el, a másik Pesten egy bombatá­madás áldozata lett — meséli. Nosztalgiával gondol vissza fiatal éveire, amikor a sör­gyárban naponta súrolta a gé­peket, a betont. — Talán ha négyen dolgoz­tunk összesen — mondja. — De mindennek ragyogni kel­lett. Nem volt gumicsizma, csak úgy mezítláb álltunk a vízben. Minden hónapban kétszer szállítottuk a szeszt Nagykanizsára meg Győrbe. A berendezés után érdek­lődve nehezen jön a válasz. Érzem, hogy tudja, de nem meri mondani, mikor kelt lába az értékes gépeknek. Horváth János Alexandrán élte meg az államosítást. Egy-két évig hat kataszteri holdon, pár családdal együtt a maga ura lehetett, bár a be­szolgáltatás ugyancsak meg­vámolta termését. Aztán jöttek az állami gazdaságok: a mari- ettai, a somogytarnócai, a lá- bodi és végül a dél-somogyi. — Mindegyik igyekezett ki­csit karban tartani az istálló­kat, a lakást — mondja. — De A cselédházak és gazda­sági épületek még romosán is őrzik az igényes építkezés je­gyeit. Csupán a hatalmas, boltíves istállókban van élet: a Dél-somogyi Mezőgazdasági Kombinát többezres disznóál­lományának bűze mézédes hársillattal keveredik. Árnyas fa alatt az itt élő kevés család egyikének tagjai kopasztják az ágakat. A gyógyszerként használt növény virága egy kis jövedelemhez juttatja a be­teges, idős embereket. A látvány — bármennyire is furcsán hangzik — nem lepett meg; se szeri, se száma azoknak az elsorvadt telepü­léseknek, amelyek lassú ha: Iáira vannak ítélve. Horváth János a hetvenedik

Next

/
Oldalképek
Tartalom