Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-19 / 169. szám (168. szám)
1991. július 19., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 Napfényes Granada Szakonyi Károly azon kevés magyar prózaírók közé tartozik, akinek — ha egy kicsit megkésve is — új kötete jelent meg az idei ünnepi könyvhéten. A „Napfényes Granada” elsősorban színességével fog meg bennünket. Tárcanovellák sokaságát nyújtja át az alkotó, a szokott igényességgel és olvasmányossággal. A „Napfényes Granadában” — nemcsak a címadó kis írásban — szinte zuhog a fény. Eláraszt bennünket. Melegít és világít egyszerre. Szakonyi érzi, érzékeli és velünk is érezteti, hogy felgyorsult, elember- telenedett világunkban milyen nagy szükségünk van a szépség, az értékek megragadására. Hogy napjaink szürke taposómalmában se hagyjuk elveszni ezeket. Csak mi leszünk szegényebbek, ha így cselekszünk. Banális, de igaz: egy bizonyos kor után valamennyien elkezdünk összegezni. Mi az, amit elértünk életünkben és mi az, amíg még szeretnénk elérni. A felidézett emlékek fénysugárként vonnak be bennünket. És örülünk nekik akkor is, ha néha fájnak... A Szakonyi-életmű ismerői és kedvelői ebben a kötetben is számos önéletrajzi elemet fedezhetnek föl. Szakonyi, immár több évtizedes írói múlttal a háta mögött, megengedheti, magának a „csapon- gást”. Ám kötete ennek ellenére egységes egészet alkot. A személyes vallomás hangja átüt akkor is a szövegen, ha látszólag másokról beszél. Összegez, emlékez, felidéz. Kedvenc tájainak színes leírása váltakozik a gyermekkor édes-bús emlékeivel, hogy Könyvespolc azután szinte villanásként táruljon elénk napjaink torokszorító valósága... A kötetet négy, nagyjából azonos terjedelmű ciklusba tagolta az író. „A táncosnő” című első részben található a kötet címadó írása. A „Napfényes Granada” jóval több egy egyszerű szerelmi háromszögnél. A túlcsorduló fényben szinte lávaként izzik a spanyol táj; még a levegő is ki- tapinthatóan forró. És a táj szépségétől szinte megrésze- gült fiatalasszony végérvényesen szakít kicsinyes, visz- szahúzódó férjével. Szakonyi riasztóan hiteles képekben villantja föl a kötet más írásaiban is a tragédiába hajló szerelmi konfliktusokat. („Hajógyári éj”,„Hófödte hegyek”.) A „Kemény fiúk” inkább az apa konfliktusa. Felesége mindenáron fel akarja mentetni az apa segítségével fiukat a katonaságtól. S az apa, minden ellenérzése ellenére, rááll. Miközben emlékeiben drámai sűrített- séggel suhan el előtte (és előttünk) saját katonaéveinek emberformáló időszaka, az írónak egy sor személyes emléke... A második ciklus, „A város régi arca” kimondottan önéletrajzi fogantatású. (A gyermekkor meghatározó fényei és árnyai, az ezerarcú Tabán, a régmúlt ünnepek emléke). E rész egyik legszínesebb, legelevenebb írása „A színház: csoda.” Itt szerepel újra az író kedvenc artistapárja: Dring és Drong. Ám ezúttal nem artistaként lépnek elénk. Drong vérző nyelvvel is rendkívüli színészi megjelenítésre lesz képes, s így válik a színház előttünk is csodává. S közben Drong megfogalmazza az örök igazságot: „Csak az válthat meg, aki meghal értünk, csak azt váltjuk meg, akiért meghalunk...” A harmadik rész a rövid „Zubbony” címet viseli. Kényszerzubbonyt is írhatnánk. Érzéseink, emlékeink, gondolataink sokszor viselték jelképesen ezt a ruhadarabot... A ciklus két írására külön is felhívjuk a figyelmet. Az „Ecce videó” szörnyű kórkép arról, hogy mit jelent az „ Ecce homo”, a mai „szadi”- és horrorkedvelőknek. A „Sztálin titkos naplójáénál nemigen olvashattunk mostanában vitriolosabb szatírát. S bár tudjuk, hogy a napló fiktív, mégis belénk vág minden sora. Sztálin monologizálása egyszerre hátborzongató és félelmetes. Utolsó fejezetének „A gyufa lángja” címet adta az író. Jórészt meggyötört, kisiklott, megtört emberek a szereplői. Akik maguk is alig hiszik el, hogy életük immár csak gyufalángnyi... Még lobban a fény, de az arcokon egyre mélyül az árnyék. Az „Uveggyűjtők” kétségbeesetten matató öregasszonya, a metrón utazó, fáradtan majszoló öregek, „A láncdohányos” kétségbeesett nikotinéhsége...” Csak képeket villanthattunk föl a gazdag novellagyűjteményből, és képpel is kell befejeznünk. A jóbarát, Eigel István illusztrációi — akinek művészetét már megismerhettük a ”Képnovellák”-ban — szinte élnek. Ahogy a szöveg: felkavarnak vagy megnyugtatnak... Dr. Sípos Csaba Lemez és kazetta a pápalátogatásra A Vatikán nem járult hozzá, hogy a pápa hangját is felvegyék egy olyan lemezre, amely kereskedelmi forgalomba kerül és nem ingyen osztják szét — hangzott el a „Tu es Petrus” című lemezt és kazettát bemutató budapesti sajtótájékoztatón. A Rákóczi Hanglemezkiadó és Manager- iroda gondozásában ugyanis 20 000 kazetta és 5 000 lemez jelenik meg a pápa budapesti szentmiséjének zenei hanganyagával. A felvételen hallhatóak Liszt, Kodály és Bárdos Lajos művei, valamint katolikus népénekek is. Fiatal keramikustehetséggel gazdagodott Barcs városa. Győri Béla a pécsi művészeti szakközépiskola elvégzése után Kaposváron a Fazekas Háziipari Szövetkezetben sajátította el a keramikusszakmát, s nemrég nyitotta meg műhelyét szülei házában. Főleg használati edényeket készít. A mázas bevonatot is ő kísérletezte ki. Fiatal kora ellenére már néhány jelentősebb kiállításon is részt vett. Munkáit önálló kiállításon Barcs testvérvárosában, a németországi Sinshe- imben is bemutatták. (Gyertyás László képriportja) „Királyi” mizéria Egy szál gyufa, egy fapados cigaretta és egy kecses pohár Don Perignon pezsgő: elengedhetetlen kellékek egy regény befejezésekor Paul Sheldon bestselleríró számára. Nem vall különösebb eredetiségre. Igaz Sheldon sem túl eredeti szerzet. Ráadásul babonás. Ugyanabban az elnyűtt disznóbőr táskában hordja kéziratait, mint amiben az első könyvével kilincselt kiadótól kiadóig. Ez a táska fekszik mellette akkor is, amikor a Colorado hegyei közt megbúvó Silver Creek Lodge-i házát elhagyva, New York felé félúton, a hófödte szerpentinről a szakadékba zuhan. Pecchjére életben marad. Stephen King. E név fogalom világszerte, fémjelzi a Ragyogás és a Holtsáv című nagysikerű mű. Persze nem mindenki számára. Arhur Miller, a neves írótárs szerint például — kissé fimomítva az ítéletet — King abnormális, Filmjegyzet ferdehajlamú és dilettáns. (Nem nagyon szerethetik egymást.) Ennek eldöntése az olvasók feladata. Mindenesetre a Tortúra (Misery) című film témájául — William Goldman átiratában — az ő ugyanezen című regénye szolgált. Hogy a könyv milyen, egyelőre nem tudni, — bizonyára napokon belül piacra dobják —, a film viszont jó. Ha egyáltalán lehet ezt mondani egy filmre. Nos, Annié Wilkies maga a pokol. És eszeveszetten imádja Sheldon műveit. Feszítővassal jár-kel, megmenti istenített, ám szerencsétlenül járt íróját a fagyhaláltól, és felettébb dühös, amikor a romantikus regény hősnője, Misery meghal. Fel kell éleszteni, gondolja, és mindezt holmi hisztérikus rohamokkal nyomatékosítja. Hatásosan. Paul Sheldon kelletlenül írja tovább a történetet, miközben törött tagjai egyre inkább fájnak. Menekülési manővereinek sorra kudarc a vége. A film nagy erénye Sheldon (James Caan) tehetetlenségének, egy világhírű író elha- gyatottságának ábrázolása. Hisz senki nem tud róla. A külvilág számára halott. Hasonlóképp remek Kathy Bates Oscar-díjra méltatott alakítása. Félelmetesen formálja meg a lelkibeteg Anniét. Hálistennek Rob Reiner, a Tortúra rendezője nem vitte túlzásba a horrorisztikus elemeket. Bár tehette volna — lehetősége volt számtalan. Talán tudja mindazt, amit Freddy Krüger szellemi atyja nem, hogy a legfélelmetesebb mindig az, amit nem látunk. Ezen a film végén elfolyt néhány liter művér sem változtat. Azt még elbírja a Misery. Balassa Tamás Britta Winckler: Riválisok fehér köpenyben 4 Másnap reggel dr. Keller .a legjobb hangulatban kezdte meg szolgálatát. Jó hangulatát az elmúlt estének köszönhette. Barbara megtartotta ígéretét, és hét órakor megérkezett. Hármasban vacsoráztak, és utána még majdnem három óra hosszat beszélgettek. Csak azt sajnálta egy kicsit, hogy velük volt a lánya is, mert nagyon szívesen mondott volna egy pár személyes jellegű dolgot Barbarának. Akaratlanul mosolyognia kellett Keller doktornak, amikor az előző kellemes estére gondolt. Mégis energikusan félretette személyes gondolatait. Most csak főorvos volt, akinek felelősségteljes feladatának kellett szentelnie magát. — Tudassa kérem, hogy harminc perc múlva nagyvizitet tartunk — hagyta meg a titkárnőjének, és az újszülött in- tenzívosztályra indult. — Készen van a laborjelentés — válaszolta a nővér dr. Keller kérdésére. — A biliru- bintükör még mindig tizennégyet mutat. Dr. Keller megelégedetten bólintott, ugyanis emelkedéstől tartott. Ezek szerint a foto- terápia mégiscsak csillapító- lag hatott. Ez örvendetes volt. Az osztályt elhagyva majdnem összeütközött von Angern kereskedelmi tanácsossal. — Hogy van az unokám? — kérdezte izgatottan anélkül, hogy köszönésre vesztegette volna az időt. Dr. Keller figyelmen kívül hagyta ezt az udvariatlanságot. — Még minden második órában tesztet készítünk — válaszolta nyugodtan. — És mi történt közben? — Várunk — válaszolta nagy önuralommal a főorvos. A kereskedelmi tanácsos valami érthetetlen dolgot motyogott. — Ó, igen... — jutott eszébe hirtelen. Elővett egy papírlapot és átadta dr. Kellernek. — A lányom beleegyező nyilatkozata. — Köszönöm — mondta a főorvos. — Elnézést, vizitet kell tartanom. — Addig én mit csináljak? — makacskodott a kereskedelmi tanácsos. — Nyugodtan várjon, és holnap jöjjön vissza — válaszolta dr. Keller. Röviden elköszönt és folytatta az útját. Von Angern kereskedelmi tanácsos vonakodva, magában morogva indult el az ellenkező irányba. A vizit már majdnem véget ért, amikor egy nővér kijött az osztályról, és közölte dr. Kel- lerrel, hogy a professzor éppen most érkezett és várja a szobájában. Dr. Keller homlokát ráncolta. Ha Rottach professzor kijött Mödlingbe, az rendszerint délután történt. A mai délelőtti megjelenésének tehát valami jelentősége van. Különös érzés fogta el. Úgy érezte, mintha valami elkerülhetetlen közeledne felé, ami az életútját döntően befolyásolja. Rottach professzor a székéről fölemelkedve üdvözölte a főorvost — Csodálkozik, hogy ilyen szokatlan időben lát itt? — szólt mosolyogva. — Megvan az oka — folytatta most már komolyan — , közölnivalóm van önnel. — Rövidre fogom — mondta a professzor, és tudomására hozta a főorvosnak, hogy fölmentését kérte a Szent Anna Kórház igazgató főorvosi állásából. — Holnaptól vagy holnaputántól valószínűleg új főnök rendelkezik itt — fejezte be. — Új igazgató főorvos? — Dr. Kellert izgatottság fogta el. Nemigen akarta megkockáztatni a következő kérdést, de azután mégis feltette: — Ki? Rottach professzor finoman elmosolyodott. — Kedves Keller, én magát ajánlottam utódomnak — mondta — , és bízom benne, hogy a kuratórium elfogadja javaslatomat. Keller doktor másodpercekig nem tudott szóhoz jutni. Lehetséges, hogy legtitkosabb vágya mégiscsak beteljesül? — Köszönöm a közbenjárását, professzor úr — válaszolta, uralkodva érzésein —, természetesen igazán örülnék. — Mindenesetre nem a legrosszabbak a kilátásai — vélte Rottach professzor, majd órájára pillantott. — Ahogy már említettem, ezt személyesen akartam magával közölni. Hát ennyi. Meleg kézszorítással búcsúzott, és útnak indult. Dr. Keller az előcsarnokig kísérte a professzort. Elvégre utoljára látja eddigi főnökét. A főorvos elgondolkozva ment a nőgyógyászatra, hajtotta a vágy, hogy Barbarával közölje az újságot. Dr. Pötsch- től értesült, hogy Fernbach kolléganő a betegfelvételen van. — Ha jól tudom — tette hozzá —, egy fiatal, előrehaladott terhes lány... — Közölje Fernbach doktornővel, hogy ha végzett, szeretnék beszélni vele — kérte a főorvos a fiatal kollégát. Elköszönt és visszaindult a szobájába. Alig várta, hogyan fog a hírre Barbara reagálni... Barbara Fernbach megnyugtató hangon beszélt a fiatál lánnyal, akit ifjú barátja alig tíz perce hozott be a kórházba. — Semmi probléma — próbálta a reszkető lánnyal megértetni — , teljesen normális szülés lesz. Ma vagy holnap kerülhet rá a sor. Kérem, készítse el a felvételi lapot — fordult a nővérhez —, a fiatalember mehet vele máris a gondnokságra. — Tulajdonképpen hogy hívják? — kérdezte az orvosnő a lányt. — Uschi ... Azaz... Ursula Zimmermann. — Kora? — Tizennyolc — hangzott a bizonytalan felelet. A nővér szorgalmasan írta a válaszokat. — Férjezett? — Milyen buta kérdés, döbbent rá rögtön Barbara Fernbach. — Fred és én ... mi... mi jegyesek vagyunk — mondta halkan Uschi. — Arról a fiatalemberről beszél, aki idehozta, ugye? — Iflen. — O a gyerek apja? — Igen. Barbara Fernbach barátságosan intett Uschinak, és kiment a betegfelvételi szobából. Dr. Kellert a szobájában találta. — Mit akart a főnök ilyen szokatlan időpontban? — kérdezte, miután helyet foglalt. — Legyen erős, Barbara — nevetett zavartan dr. Keller —, közölte velem, hogy a Szent Anna Kórház néhány nap múlva új igazgató főorvost kap. Az orvosnő nagyra nyitotta a szemét. Dr. Keller elmosolyodott. — Ha minden jól megy, és a kuratórium elfogadja a profesz- szor ajánlását — mondta — , akkor... akkor valószínű, hogy én leszek az, aki... — Maga, Matthias? — vágott Barbara Fernbach örvendezve a főorvos szavába. — Hiszen ez remek lenne. — Felugrott, és egészen közel lépett dr. Kellerhez. — Lehetek én az első, aki gratulál? — Még nem, Barbara — csitította dr. Keller —, sosem lehet tudni, nem jön-e valami közbe. — Ekkor még nem is sejtette, hogy igaza lesz. — Ugyan mi jöhetne még közbe? — hárította el Barbara Fernbach. — Mikor lesz a hivatalos kinevezés? — kérdezte. Dr. Keller vállat vont. — Talán már holnap vagy holnapután, de lehet, hogy csak három-négy nap múlva... Nem is volt ebben hiba. Dr. Keller valóban már másnap megkapta a kuratórium írásbeli értesítését — de nem abban a formában, ahogy várta. Ezt megelőzően azonban még történt egy és más a Szent Anna Kórházban. (Folytatjuk)
