Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-11 / 161. szám
1991. július 11., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (16.) Jézus Krisztus, a Megváltó H. van der Goes: Jézus születése. Firenze, Uffizi A kereszténység elválaszthatatlan a názáreti Jézus tanításától és személyes sorsától. Életének elsődleges forrása az Újszövetség, mindenekelőtt az evangéliumok. Személyére vonatkozóan azonban más nem bibliai forrásokban is találunk rövid utalásokat a Kr.u. 1. század végétől (Josephus Fla- vius, Tacitus, Suetonius, ifj. Plinius). Jézus életének legtöbb történeti adatát az evangéliumokból ismerjük, de tudomásul kell vennünk, hogy nem a történeti érdeklődés hozta őket létre. Jézusról csak a hit szempontjából fontos mozzanatokat őrizték meg. Főként időrendi adatokban szűkszavúak, és feltűnő az is, hogy az ún. szinoptikusok (Márk, Máté, Lukács) és János evangéliuma Jézus nyilvános tevékenységének főbb vonalát másként írják le. Mikor élt Jézus? Az evangéliumokat és a kortörténetet egybevetve, Jézus életének időrendi keretét megközelítő pontossággal így határozhatjuk meg: születésének éve Kr.e. 6 és 4 között. Nyilvános tevékenységének kezdete Kr.u. 28. Halálának éve Pontius Pilatus helytartósága idején, Kr.u. 30. Tevékenységének helye Palesztina, közelebbről Galilea és Judea tartomány. Az evangéliumok majdnem kizárólag Jézus nyilvános működését írják le, ezért életének jelentős részét nem ismerjük. Születéséről és gyermekkoráról csak Máté és Lukács emlékezik'meg, a legfontosabb adatokra szorítkozva. Jézus életét és tetteit főbb vonásaiban jellemezzük. Jézus mindenekelőtt azt hirdeti, hogy személyében az Ószövetség beteljesedett: elérkezett az Isten országa (Mk 1,15), az üdvösség történetének az a végső állapota, amely meghozza a bűnök bocsánatát, Isten szeretetének és kegyelmének kiáradását. Az ember atyának szólíthatja Istent, aki örök életet ígér neki, és jóságában mindenkit, még a bűnösöket is meghívja országába. Aki kész a megtérésre és magát Isten akaratának teljesítésére elkötelezni, részese lehet Isten országának. Isten uralmának jelenlétéről és erejéről Jézus tanítása és rendkívüli tettei tanúskodnak. Arra a kérdésre, vajon ő az eljövendő Messiás, igazolásként így válaszol: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését” Jézus egyik legfőbb gondja volt, hogy tanítványokat gyűjtsön maga köré. Nemcsak azért, hogy őt hallgassák, hanem mert közösséget akart alapítani művének folytatására. Ezért választott ki tizenkét tanítványt, akik szem- és fültanúi lettek életének és tanításának, majd küldetést adott nekik az evangélium hirdetésére (Mk 3,13-19). Ők lettek Jézus közösségének, az egyháznak fundamentumai (Mt 16,13-20:28,16-20). Ellenfelei is elismerték Jézus mély benyomást gyakorolt mindazokra, akik vele találkoztak vagy tanítását hallgatták. Hatása alól még ellenfelei sem tudták kivonni magukat. Az emberek úgy jellemezték őt, hogy olyan mint „akinek hatalma van” (Mk 1,22; 12,6). Ezt ellenfelei is elismerték (Mk 11,28-29), sőt maga Jézus is hivatkozott hatalmára (Mk 2,10). Amikor Istenről, Isten és az ember kapcsolatáról beszélt, szavaiban nyoma sem volt az írástudókra jellemző körülményes és más tanítók véleményével is alátámasztott érvelésnek. Addig nem ismert újszerűséggel és kétségbevonhatatlan tekintéllyel, a közvetlen tapasztalat eredetiségével nyújtott útmutatást Isten akaratáról. Cselekedeteiben nem vetette alá magát a kor jámbor magatartást szabályozó előírásainak, egyedül Isten akaratát tekintette mércéjének. A tanításban és tetteiben megnyilvánuló „hatalmát” Istennel való egyedülálló közösségére vezette vissza, akit Atyjának nevezett (Mt 11,25-30) Történelmi kihívás Jézus életének meghatározó vonása, hogy mindenekelőtt a bűnösökhöz, a szegényekhez, a megvetettekhez, a betegekhez és a szenvedőkhöz fordult. Az élet peremére szorultaknak akarta azt az örömhírt vinni, hogy nem elveszettek, mert Isten országában ők is naggyá lehetnek. Tanította, hogy mindenkinek egyenlő esélye van, mert egyedül az Istent kereső tiszta szándék és az iránta való elkötelezettség dönti el az ember nagyságát (Lk 21,1-4). Minthogy olyanok körét kereste, akikkel életvitelük miatt a jámbor ember nem tartott kapcsolatot, ezért mondták Jézusról: „borissza ember, vámosok és bűnösök barátja” (Mt 11,19). Jézus azonban sohasem hátrált meg, mert cselekedetével a minden embert üdvösségre hívó Isten szeretetét és jóságát akarta nyilvánvalóvá tenni (Mk 2,13-17; Mt 18.12-13). Jézus kihívta maga ellen a korabeli vallási csoportokat, a szadduceusokat, a farizeusokat, és főként az ő körükből való írástudókat. Egész nyilvános tevékenységét végigkísérte a velük folytatott vita és az ellenségeskedés, amely végső fejleményében kereszthalálához vezetett. Jézus személye kihívás marad az emberiség számára és állásfoglalásra kényszerít. Mindig lesznek követői és ellenfelei, de közömbösen senki sem mehet el mellette. Rózsa Huba a budapesti római katolikus hittudományi egyetem tanára Magyar Péter: A WOJTYLA-REJTÉLY (7.) Új zsinat felé Talán egyvalami hiányzik még II. János Pál pápaságából: új egyetemes zsinat összehívása. Alighanem ő is úgy érzi, hogy a 2000. évhez közeledve, az új Európában és a világ alapvetően megváltozott viszonyai között egyházfői működését új ökumenikus zsinat összeülése zárhatná le a legméltóbban. Esetleg olyan tanácskozás, amelyen a többi keresztény egyház is részt vesz, a protestánsok és ortodoxok, történelmi keresztény kibéküléssel. Nagyszabású elképzelés, de korántsem biztos, hogy sikerül tető alá hozni. Wojtyla elmúlt ugyan hetvenéves, de idő és energia mégsem hiányoznék talán hozzá. A történelmi körülmények sem alakulnak rosszul. S a pápa így ugyanazzal a messianisztikus hangvétellel zárhatná működését, mint amikor a Szent Péter téren először fordult az őt hallgató tömeghez: „Ne féljetek kinyitni a kapukat Krisztus előtt..." Sokan azonban azt mondják: egy új zsinat már kicsúszna Wojtyla ellenőrzése alól. Nem lenne képes kézben tartani azokat a forrongó erőket, amelyek ma a katolikus egyházban mindenfelől megnyilvánulnak és Rómától különböző utakon keresik a megújulást. Az biztos, hogy II. János Pál jelképes, szinte bibliai határnak látja a közelgő ezredfordulót. Az istentől elforduló modern, ateista világot— ha megmenekül az atomhaláltól, a környezetpusztítástól és a többi globális kihívás támasztotta veszélytől— új, a keresztény értékeket érvényesítő, emberi világnak kell felváltania, a morális belső változás jegyében. Új történelmi kornak kell kezdődnie az új ezredévvel: „Istennek hála” után a „feltámadásnak”. A kapuk kinyitásának, ahogyan első beszédében megjelölte. Európa szellemi egységéért Az egyesült Európa, amelyben kelet és nyugat végre találkozik egymással, előképe lehet ennek az új világnak. És ő, mint az első szláv pápa hirdesse meg a keresztény Európa szellemi egységét, amelyhez egyaránt hozzájárul a két nagy hagyomány, a keleti és an nyugati—mondta már első lengyelországi útján Gniez- nóban, ezt az elhivatottságot megfogalmazva. S biztosra vehető, hogy Gorbacsovval való találkozása, akit két ízben fogadott a Vatikánban hosz- szú, négyszemközti — orosz nyelvű — beszélgetésen, ennek az elképzelésnek a jegyében történt. Gorbacsov a saját politikai céljai, az „európai kör- höz-házhoz” és a szovjet birodalom belső békéjéhez kívánta megnyerni a Vatikán támogatását. Ugyanez az elképzelés II. János Pál világképében a nyugati és keleti kereszténység egyfajta egymásra találása, s ezért fogadta örömmel. A megbeszélés után Gorbacsov állta a szavát: elfogadtatta otthon a lelkiismereti és vallásszabadságra vonatkozó törvényt, szabad teret engedett az egyházak működésének a Szovjetunióban. És a pápais állta a magáét: minden nemzetközi fórumon kiállt a gorbacsovi peresztrojka mellett, önmérsékletre intette a litvánokat és ukránokat, diplomáciai kapcsolatot létesített a Szentszék és a Szovjetunió között. Wojtyla Gorba- csovban találta meg azt az embert, aki révén az emberiség feje fölül elhárulhat az atomkatasztrófa veszélye, az Apokalipszis, amelyet korábban sokszor oly borúlátón felvázolt. És azt, aki révén a fatimai üzenet („Oroszország felajánlása Máriának”) és a harmadik, titkos jövendölés (amelyben II. János Pál mélyen hisz) valóra válhat: „Oroszország megtér, s ezzel a világ megmenekül a szörnyű katasztrófáktól”. Wojtyla misztikus hittel hisz elhivatottságában. Ezért mentette meg őt a Szűzanya — mondogatja — a merénylő golyójától. Hisz abban, hogy üzenete eljut az emberekhez, és azok felhagynak a háborúskodással, s visszatérnek az evangéliumhoz, Krisztushoz, aki az egyedüli megoldás, a tartós béke és a tökéletes társadalom hirdetője. Úgy látja, az embereket ma legjobban az erkölcsi értékrend hiánya, viszonylagossága fenyegeti. Szemében teljesen azonos bűnök és veszélyek a háború, az abortusz, a terrorizmus, az emberi méltóság semmibevétele, a kínzás vagy a gazdasági kizsákmányolás. A mindezt összefoglaló, új ökumenikus zsinatról egy hozzá közel álló cseh főpap, Pavel Hnilica püspök tett először említést. S valószínűleg nem véletlenül egy kelet-európai egyházi személy, akivel a pápa beszélt az elképzelésről. Talán még inkább figyelemre méltó: ez az említés már II. János Pál pápasága első éveiben történt. A kúriában hivatalt betöltő cseh püspök egy hetilapnak adott interjúban fedte fel a pápai tervet. Zsinat az ezredfordulóig? Sokan — és Wojtyla bírálói is—úgy vélik, hogy ez az összehívás e- lőbb-utóbb megtörténik, mert az olyan egyéniség, mint II. János Pál nem fejezheti be pápaságát úgy, hogy állandóan a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozzék. Igaz, hogy részt vett azon, sőt, egyik fontos szereplőjeként vett részt, ám az mégis két nagy elődje nevéhez fűződik. Az ő zsinatuk volt. Ha maradandó nyomot akar hagyni az egyházon, neki is össze kell hívnia a magáét, mégpedig valamikor az ezredforduló táján. Wojtyla szerint az egyházat alaposan megújító, sokban forradalminak tartott zsinat nem annak készült, mint ami végül kijött belőle. Sokan arra használták fel az újításokat, hogy alapjaiban rendítsék meg az egyház építményét. Meg kell tehát tisztítani a zsinatot a hozzá tapadó és nem helyes értelmezésektől. „A zsinat hiteles értelmezése és annak elfogadtatása még csak most kezdődik” — írta Ratzinger, az új „fő- inkvizítor”, akinek feladata a kúriában, hogy a reformteológusok tanait ellenőrizze és helyreigazítsa. A zsinatot követő cikkek, könyvek, tanulmányok özöne felszínes, ha nem egyenesen hamis képet adott a tanácskozásról — állítja Ratzinger. Az ortodoxia vatikáni őre szerint kétség sem férhet ahhoz, hogy a zsinat keltette bajok és tévhitek forrása a ,ímegújítók" működése, és nem azoké, akik már akkor is szót emeltek a túlzottnak ítélt változtatások ellen. „Az újító szellem megszelídítése" — ezt a célt tűzte hát ki az 1985-ben tartott rendkívüli szinódus. „Itt az ideje, hogy felemeljük szavunkat a zsinati megújításra hivatkozó kulturális és szellemi irányzatok szabadossága ellen” — hangoztatta Ratzinger. Ez azonban nem sikerült maradéktalanul, mert azon a szinóduson nagyon sokan, és főként harmadik világbeli, latin-amerikai püspökök a zsinat védelmére keltek. S ez többször megismétlődött utána. Marie-Dominique Chenu francia teológus, aki a II. Vatikáni Zsinat fontos személyisége volt, és aki egy munkabizottságban ült Wojtyla érsekkel, a zsinat egyik legfiatalabb résztvevőjével, évekkel később így nyilatkozott a jövendő pápa zsinati ténykedéséről: „Sokat dolgozott, de nem tűnt ki túlságosan.” A fiatal lengyel bíboros, akit otthon reformernek tartottak, nem lelkesedett túlzottan az újításokért. Meglehetősen sötéten látott mindent, s az egyház szükséges megújítását nem a világra történő nyitásként értelmezte — mondja Chenu —, hanem a kihívásokra adott válaszként. Wojtyla zsinati szerepe tehát korántsem egyértelmű. Külön vonalat képviselt, a lengyel püspöki kar egy részének támogatásával, s bár többször csatlakozott a megújító többséghez, nem azonosult azzal. Az egyház nem a püspökkel azonos Az egyház nem a püspökökkel, a vezetőkkel azonos — mondta ki a zsinat. Wojtyla is így látta, de világos elkülönítést tartott szükségesnek az egyházi emberek és a világiak között. A papság egyfajta „szellemi arisztokráciát” képvisel az ő szemében. S az Opus Dei szervezetét tekintette mintának, ahol a világi hívők, papok és szerzetesek irányításával dolgoztak együtt a célokért. Fellépett azért, hogy az egyház mérsékelje az önkritikát, melyet a zsinati megújító többség szükségesnek vélt. Gonzalesz Ruiz spanyol teológus is úgy emlékszik a zsinatról írt munkájában Wojtylára, mint aki „a többség ellen dolgozott” inkább a munkabizottságokban. S ez megegyezik az életrajzíró Malinski megjegyzésével, aki azt írja: Wojtyla meglehetősen elszigetelődött a zsinaton, és szenvedett attól, hogy nem akarják őt megérteni. A zsinati többség érzéketlennek mutatkozott a kelet-európai látásmód és felvetések iránt. A kommunista rendszerből érkezett Wojtyla szemszögéből a vallásszabadság az egyháznak az a joga, hogy szabadon és nyilvánosan hirdethesse a hitet, szervezhesse intézményeit. Keményen védelmezendő vagy kivívandó jog tehát, nem meggyőzés kérdése, hanem harcé. Beszédét hűvösen fogadták. A nyu- gat-európia reformteológusok egyáltalán nem értették meg a fiatal lengyel főpap aggodalmait és keménységét. Ő pedig gyakran panaszkodott Ma- linskinak a római trattoriákban az egyetlen tál spagetti mellett: „Ezek a nyugatiak egyáltalán nem értik a mi helyzetünket és tapasztalatinkat. Ke- let-Európa számukra egyszerűen nem létezik, és nem is érdekli őket.” (Folytatjuk)