Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-11 / 161. szám

1991. július 11., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (16.) Jézus Krisztus, a Megváltó H. van der Goes: Jézus születése. Firenze, Uffizi A kereszténység elválaszt­hatatlan a názáreti Jézus taní­tásától és személyes sorsától. Életének elsődleges forrása az Újszövetség, mindenekelőtt az evangéliumok. Személyére vonatkozóan azonban más nem bibliai forrásokban is talá­lunk rövid utalásokat a Kr.u. 1. század végétől (Josephus Fla- vius, Tacitus, Suetonius, ifj. Plinius). Jézus életének leg­több történeti adatát az evan­géliumokból ismerjük, de tu­domásul kell vennünk, hogy nem a történeti érdeklődés hozta őket létre. Jézusról csak a hit szempontjából fontos mozzanatokat őrizték meg. Főként időrendi adatokban szűkszavúak, és feltűnő az is, hogy az ún. szinoptikusok (Márk, Máté, Lukács) és János evangéliuma Jézus nyilvános tevékenységének főbb vonalát másként írják le. Mikor élt Jézus? Az evangéliumokat és a kor­történetet egybevetve, Jézus életének időrendi keretét meg­közelítő pontossággal így ha­tározhatjuk meg: születésének éve Kr.e. 6 és 4 között. Nyilvá­nos tevékenységének kezdete Kr.u. 28. Halálának éve Pon­tius Pilatus helytartósága ide­jén, Kr.u. 30. Tevékenységé­nek helye Palesztina, köze­lebbről Galilea és Judea tarto­mány. Az evangéliumok majd­nem kizárólag Jézus nyilvános működését írják le, ezért életé­nek jelentős részét nem ismer­jük. Születéséről és gyermek­koráról csak Máté és Lukács emlékezik'meg, a legfontosabb adatokra szorítkozva. Jézus életét és tetteit főbb vonásai­ban jellemezzük. Jézus mindenekelőtt azt hir­deti, hogy személyében az Ószövetség beteljesedett: el­érkezett az Isten országa (Mk 1,15), az üdvösség történeté­nek az a végső állapota, amely meghozza a bűnök bocsána­tát, Isten szeretetének és ke­gyelmének kiáradását. Az em­ber atyának szólíthatja Istent, aki örök életet ígér neki, és jó­ságában mindenkit, még a bű­nösöket is meghívja orszá­gába. Aki kész a megtérésre és magát Isten akaratának teljesí­tésére elkötelezni, részese le­het Isten országának. Isten uralmának jelenlétéről és ere­jéről Jézus tanítása és rendkí­vüli tettei tanúskodnak. Arra a kérdésre, vajon ő az eljövendő Messiás, igazolásként így vá­laszol: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztul­nak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegények pe­dig hallgatják az evangélium hirdetését” Jézus egyik legfőbb gondja volt, hogy tanítványokat gyűjt­sön maga köré. Nemcsak azért, hogy őt hallgassák, ha­nem mert közösséget akart alapítani művének folytatá­sára. Ezért választott ki tizen­két tanítványt, akik szem- és fültanúi lettek életének és taní­tásának, majd küldetést adott nekik az evangélium hirdeté­sére (Mk 3,13-19). Ők lettek Jézus közösségének, az egy­háznak fundamentumai (Mt 16,13-20:28,16-20). Ellenfelei is elismerték Jézus mély benyomást gya­korolt mindazokra, akik vele ta­lálkoztak vagy tanítását hall­gatták. Hatása alól még ellenfe­lei sem tudták kivonni magukat. Az emberek úgy jellemezték őt, hogy olyan mint „akinek ha­talma van” (Mk 1,22; 12,6). Ezt ellenfelei is elismerték (Mk 11,28-29), sőt maga Jézus is hivatkozott hatalmára (Mk 2,10). Amikor Istenről, Isten és az ember kapcsolatáról beszélt, szavaiban nyoma sem volt az írástudókra jellemző körülmé­nyes és más tanítók vélemé­nyével is alátámasztott érve­lésnek. Addig nem ismert új­szerűséggel és kétségbevon­hatatlan tekintéllyel, a közvet­len tapasztalat eredetiségével nyújtott útmutatást Isten akara­táról. Cselekedeteiben nem ve­tette alá magát a kor jámbor magatartást szabályozó előí­rásainak, egyedül Isten akara­tát tekintette mércéjének. A ta­nításban és tetteiben megnyil­vánuló „hatalmát” Istennel való egyedülálló közösségére ve­zette vissza, akit Atyjának ne­vezett (Mt 11,25-30) Történelmi kihívás Jézus életének meghatá­rozó vonása, hogy mindenek­előtt a bűnösökhöz, a szegé­nyekhez, a megvetettekhez, a betegekhez és a szenvedők­höz fordult. Az élet peremére szorultaknak akarta azt az örömhírt vinni, hogy nem elve­szettek, mert Isten országában ők is naggyá lehetnek. Taní­totta, hogy mindenkinek egyenlő esélye van, mert egyedül az Istent kereső tiszta szándék és az iránta való elkö­telezettség dönti el az ember nagyságát (Lk 21,1-4). Mint­hogy olyanok körét kereste, akikkel életvitelük miatt a jám­bor ember nem tartott kapcso­latot, ezért mondták Jézusról: „borissza ember, vámosok és bűnösök barátja” (Mt 11,19). Jézus azonban sohasem hát­rált meg, mert cselekedetével a minden embert üdvösségre hívó Isten szeretetét és jóságát akarta nyilvánvalóvá tenni (Mk 2,13-17; Mt 18.12-13). Jézus kihívta maga ellen a korabeli vallási csoportokat, a szadduceusokat, a farizeuso­kat, és főként az ő körükből való írástudókat. Egész nyilvános tevékeny­ségét végigkísérte a velük foly­tatott vita és az ellenségeske­dés, amely végső fejleményé­ben kereszthalálához vezetett. Jézus személye kihívás ma­rad az emberiség számára és állásfoglalásra kényszerít. Mindig lesznek követői és el­lenfelei, de közömbösen senki sem mehet el mellette. Rózsa Huba a budapesti római katolikus hittudományi egyetem tanára Magyar Péter: A WOJTYLA-REJTÉLY (7.) Új zsinat felé Talán egyvalami hiányzik még II. János Pál pápaságából: új egyetemes zsinat összehívása. Alighanem ő is úgy érzi, hogy a 2000. évhez köze­ledve, az új Európában és a világ alapvetően megváltozott viszonyai között egyházfői működését új öku­menikus zsinat összeülése zárhatná le a legméltóbban. Esetleg olyan ta­nácskozás, amelyen a többi keresz­tény egyház is részt vesz, a protes­tánsok és ortodoxok, történelmi ke­resztény kibéküléssel. Nagyszabású elképzelés, de korántsem biztos, hogy sikerül tető alá hozni. Wojtyla elmúlt ugyan hetvenéves, de idő és energia mégsem hiányoznék talán hozzá. A történelmi körülmények sem alakulnak rosszul. S a pápa így ugyanazzal a messianisztikus hang­vétellel zárhatná működését, mint amikor a Szent Péter téren először fordult az őt hallgató tömeghez: „Ne féljetek kinyitni a kapukat Krisztus előtt..." Sokan azonban azt mondják: egy új zsinat már kicsúszna Wojtyla el­lenőrzése alól. Nem lenne képes kéz­ben tartani azokat a forrongó erőket, amelyek ma a katolikus egyházban mindenfelől megnyilvánulnak és Ró­mától különböző utakon keresik a megújulást. Az biztos, hogy II. János Pál jelképes, szinte bibliai határnak látja a közelgő ezredfordulót. Az isten­től elforduló modern, ateista világot— ha megmenekül az atomhaláltól, a környezetpusztítástól és a többi glo­bális kihívás támasztotta veszélytől— új, a keresztény értékeket érvénye­sítő, emberi világnak kell felváltania, a morális belső változás jegyében. Új történelmi kornak kell kezdődnie az új ezredévvel: „Istennek hála” után a „fel­támadásnak”. A kapuk kinyitásának, ahogyan első beszédében megjelölte. Európa szellemi egységéért Az egyesült Európa, amelyben ke­let és nyugat végre találkozik egy­mással, előképe lehet ennek az új vi­lágnak. És ő, mint az első szláv pápa hirdesse meg a keresztény Európa szellemi egységét, amelyhez egya­ránt hozzájárul a két nagy hagyo­mány, a keleti és an nyugati—mondta már első lengyelországi útján Gniez- nóban, ezt az elhivatottságot megfo­galmazva. S biztosra vehető, hogy Gorbacsovval való találkozása, akit két ízben fogadott a Vatikánban hosz- szú, négyszemközti — orosz nyelvű — beszélgetésen, ennek az elképze­lésnek a jegyében történt. Gorbacsov a saját politikai céljai, az „európai kör- höz-házhoz” és a szovjet birodalom belső békéjéhez kívánta megnyerni a Vatikán támogatását. Ugyanez az el­képzelés II. János Pál világképében a nyugati és keleti kereszténység egy­fajta egymásra találása, s ezért fo­gadta örömmel. A megbeszélés után Gorbacsov állta a szavát: elfogadtatta otthon a lelkiismereti és vallássza­badságra vonatkozó törvényt, szabad teret engedett az egyházak működé­sének a Szovjetunióban. És a pápais állta a magáét: minden nemzetközi fó­rumon kiállt a gorbacsovi peresztrojka mellett, önmérsékletre intette a litvá­nokat és ukránokat, diplomáciai kap­csolatot létesített a Szentszék és a Szovjetunió között. Wojtyla Gorba- csovban találta meg azt az embert, aki révén az emberiség feje fölül elhárul­hat az atomkatasztrófa veszélye, az Apokalipszis, amelyet korábban sok­szor oly borúlátón felvázolt. És azt, aki révén a fatimai üzenet („Oroszország felajánlása Máriának”) és a harmadik, titkos jövendölés (amelyben II. János Pál mélyen hisz) valóra válhat: „Oroszország megtér, s ezzel a világ megmenekül a szörnyű katasztrófák­tól”. Wojtyla misztikus hittel hisz elhiva­tottságában. Ezért mentette meg őt a Szűzanya — mondogatja — a me­rénylő golyójától. Hisz abban, hogy üzenete eljut az emberekhez, és azok felhagynak a háborúskodással, s visszatérnek az evangéliumhoz, Krisztushoz, aki az egyedüli megol­dás, a tartós béke és a tökéletes tár­sadalom hirdetője. Úgy látja, az embe­reket ma legjobban az erkölcsi érték­rend hiánya, viszonylagossága fe­nyegeti. Szemében teljesen azonos bűnök és veszélyek a háború, az abor­tusz, a terrorizmus, az emberi méltó­ság semmibevétele, a kínzás vagy a gazdasági kizsákmányolás. A mind­ezt összefoglaló, új ökumenikus zsi­natról egy hozzá közel álló cseh fő­pap, Pavel Hnilica püspök tett először említést. S valószínűleg nem véletle­nül egy kelet-európai egyházi sze­mély, akivel a pápa beszélt az elkép­zelésről. Talán még inkább figyelemre méltó: ez az említés már II. János Pál pápasága első éveiben történt. A kúri­ában hivatalt betöltő cseh püspök egy hetilapnak adott interjúban fedte fel a pápai tervet. Zsinat az ezredfordulóig? Sokan — és Wojtyla bírálói is—úgy vélik, hogy ez az összehívás e- lőbb-utóbb megtörténik, mert az olyan egyéniség, mint II. János Pál nem fejezheti be pápaságát úgy, hogy állandóan a II. Vatikáni Zsinatra hivat­kozzék. Igaz, hogy részt vett azon, sőt, egyik fontos szereplőjeként vett részt, ám az mégis két nagy elődje ne­véhez fűződik. Az ő zsinatuk volt. Ha maradandó nyomot akar hagyni az egyházon, neki is össze kell hívnia a magáét, mégpedig valamikor az ez­redforduló táján. Wojtyla szerint az egyházat alaposan megújító, sokban forradalminak tartott zsinat nem an­nak készült, mint ami végül kijött be­lőle. Sokan arra használták fel az újí­tásokat, hogy alapjaiban rendítsék meg az egyház építményét. Meg kell tehát tisztítani a zsinatot a hozzá ta­padó és nem helyes értelmezésektől. „A zsinat hiteles értelmezése és an­nak elfogadtatása még csak most kezdődik” — írta Ratzinger, az új „fő- inkvizítor”, akinek feladata a kúriában, hogy a reformteológusok tanait elle­nőrizze és helyreigazítsa. A zsinatot követő cikkek, könyvek, tanulmányok özöne felszínes, ha nem egyenesen hamis képet adott a tanácskozásról — állítja Ratzinger. Az ortodoxia vatikáni őre szerint kétség sem férhet ahhoz, hogy a zsi­nat keltette bajok és tévhitek forrása a ,ímegújítók" működése, és nem azoké, akik már akkor is szót emeltek a túlzottnak ítélt változtatások ellen. „Az újító szellem megszelídítése" — ezt a célt tűzte hát ki az 1985-ben tar­tott rendkívüli szinódus. „Itt az ideje, hogy felemeljük szavunkat a zsinati megújításra hivatkozó kulturális és szellemi irányzatok szabadossága el­len” — hangoztatta Ratzinger. Ez azonban nem sikerült maradéktala­nul, mert azon a szinóduson nagyon sokan, és főként harmadik világbeli, latin-amerikai püspökök a zsinat vé­delmére keltek. S ez többször megis­métlődött utána. Marie-Dominique Chenu francia teológus, aki a II. Vati­káni Zsinat fontos személyisége volt, és aki egy munkabizottságban ült Wojtyla érsekkel, a zsinat egyik legfia­talabb résztvevőjével, évekkel később így nyilatkozott a jövendő pápa zsinati ténykedéséről: „Sokat dolgozott, de nem tűnt ki túlságosan.” A fiatal len­gyel bíboros, akit otthon reformernek tartottak, nem lelkesedett túlzottan az újításokért. Meglehetősen sötéten lá­tott mindent, s az egyház szükséges megújítását nem a világra történő nyi­tásként értelmezte — mondja Chenu —, hanem a kihívásokra adott válasz­ként. Wojtyla zsinati szerepe tehát ko­rántsem egyértelmű. Külön vonalat képviselt, a lengyel püspöki kar egy részének támogatásával, s bár több­ször csatlakozott a megújító többség­hez, nem azonosult azzal. Az egyház nem a püspökkel azonos Az egyház nem a püspökökkel, a vezetőkkel azonos — mondta ki a zsi­nat. Wojtyla is így látta, de világos el­különítést tartott szükségesnek az egyházi emberek és a világiak között. A papság egyfajta „szellemi arisztok­ráciát” képvisel az ő szemében. S az Opus Dei szervezetét tekintette min­tának, ahol a világi hívők, papok és szerzetesek irányításával dolgoztak együtt a célokért. Fellépett azért, hogy az egyház mérsékelje az önkritikát, melyet a zsinati megújító többség szükségesnek vélt. Gonzalesz Ruiz spanyol teológus is úgy emlékszik a zsinatról írt munkájá­ban Wojtylára, mint aki „a többség el­len dolgozott” inkább a munkabizott­ságokban. S ez megegyezik az élet­rajzíró Malinski megjegyzésével, aki azt írja: Wojtyla meglehetősen elszi­getelődött a zsinaton, és szenvedett attól, hogy nem akarják őt megérteni. A zsinati többség érzéketlennek mu­tatkozott a kelet-európai látásmód és felvetések iránt. A kommunista rend­szerből érkezett Wojtyla szemszögé­ből a vallásszabadság az egyháznak az a joga, hogy szabadon és nyilváno­san hirdethesse a hitet, szervezhesse intézményeit. Keményen védelme­zendő vagy kivívandó jog tehát, nem meggyőzés kérdése, hanem harcé. Beszédét hűvösen fogadták. A nyu- gat-európia reformteológusok egyál­talán nem értették meg a fiatal lengyel főpap aggodalmait és keménységét. Ő pedig gyakran panaszkodott Ma- linskinak a római trattoriákban az egyetlen tál spagetti mellett: „Ezek a nyugatiak egyáltalán nem értik a mi helyzetünket és tapasztalatinkat. Ke- let-Európa számukra egyszerűen nem létezik, és nem is érdekli őket.” (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom