Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-10 / 160. szám

1991. július 10., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 Privatizáció MSZOSZ-módra Dobra verik a Latincát Több ezer darabból áll a megyei múzeum történeti osztá­lyának jelvény- és kitüntetés-gyűjteménye. A kép néhány különleges darabot mutat be. Fotó: Kovács Tibor Négyszer annyi a cukorbeteg Sokba kerül a diéta A kaposvári Latinca műve­lődési központ és a szakszer­vezetek megyei könyvtárának dolgozói a minap tudták meg: kezdjék el a leltározást, s mie­lőbb gondoskodjanak az MSZOSZ megyei képvisele­tének kezelésében levő helyi­ségek átadásáról. A bérbeadó ugyanis más módon kívánja hasznosítani a két intézmény irodáit, raktárait és az 500 személyes színháztermet. Er­ről a tervükről Svajda József és dr.Kiss János levélben ér­tesítette dr.Klujber Lászlót, akit tévesen a városi önkor­mányzat polgármester-helyet­tesének neveztek. „A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége va­gyonkezelője a döntéselőké­szítő folyamatban megbízott azzal a feladattal, hogy a szakszervezeti Latinca műve­lődési házat bérleményként történő hasznosításra, a vá­rosban és a székházban kia­lakult bérleti díjért és a fenn­tartási költségek kifizetéséért, a szakszervezeti könyvtár gyűjteményét ellenszolgálta­tás nélkül felajánljuk a Kapos­vár Városi Önkormányzatnak” — olvashatjuk a levélben, amelyből az is kiderül, hogy a színház bérleti és fenntartási díja 10 millió 735 ezer 500 fo­rint egy évre. — Simonicsnétól, a kulturá­lis és sportiroda vezetőjétől ér­tesültem erről a levélről — mondta Tóth István könyvtári­gazgató. — Meg sem kérdez­tek bennünket, intézményi­gazgatókat, miként véleke­dünk minderről, csupán közöl­ték a tényt: szedjük mielőbb a sátorfánkat. Még a két intéz­mény szakszervezeti titkárát sem tájékoztatták a tervekről. Mindez azért is furcsa, mert egy szakszervezeti intéz­ményben történt. Ott, ahol leg­inkább érvényesülnie kellett volna a dolgozók érdekképvi­seletének. Jelenleg az MSZOSZ-hez tartoznak az intézmények, de gazdájuk még sincs, mivel a művelődési osztályt felszá­molták. Ezért levélben fordul­tak a Könyvtári és Informatikai Kamarához, és a KKDSZ-hez. Nagy Sándorhoz, a MSZOSZ elnökéhez szintén eljuttatták levelüket. Arra várnak választ, kihez tartozik a két intézmény fenntartói és munkajogi szempontból, szükség van-e a munkatársakra, valamint a kaposvári székház privatizá­lásával egyidőben az elnök beleegyezésével kezdődik-e az osztozkodás, ugyanis au­gusztus elsejéig el kell hagyni az épületet. Pap János, a művelődési központ igazgatója szabadsá­gát tölti, így vele nem beszél­hettem. Éppen ottjártamkor indult egy küldöttség a Bala- ton-partra, hogy tájékoztassa az eseményekről. A művelő­dési központ és a könyvtár 13 dolgozója teljes létbizonyta­lanságban él, hiszen nem tudja, kapnak-e kenyeret a jövő hónapban. Szabados Péter polgármes­ter szintén aggódik a két in­tézményért. Úgy véli: mielőbb mentőakcióba kell kezdeniük. Véleménye szerint meg kel­lene szerezni azokat az állami támogatásokat, amelyek ezi- dáig a SZOT-on, illetve az MSZOSZ-on keresztül osztot­tak el ezeknek az intézmé­nyeknek. Elosztóként most az ön- kormányzatokat kellene fel­használni. A pontos elképzelésekről dr. Klujber Lászlónak, a város kulturális igazgatójának távol­létében Simonics Lászlóné irodavezetőtől érdeklődtünk. — Szeretnénk, ha a két in­tézmény értékei nem veszné­nek el, ezért szeretnénk át­venni a szakszervezeti könyv­tár 120 ezres könyvállomá­nyát a dolgozókkal együtt. De nem augusztus elsejétől — hi­szen a leltározást addig lehe­tetlen elvégezni —, hanem december közepétől. Elképze­lésünk szerint a városi, a me­gyei és a szakszervezeti könyvtár állományából a jövő év elejétől egységes szerve­zetű könyvtári hálózatot ho­zunk létre a megyében. A La- tinca-ház ügye sokkal bonyo­lultabb. A felkínált majd 11 mil­liós bérleti díj elfogadhatatlan. A dolgozók elhelyezkedésé­ben mindenképpen segíteni" szeretnénk. A Somogyi Fotó­klub és a Somogy Táncegyüt­tes fenntartásáról a megyei közgyűléssel közösen kell gondoskodnunk. A szakszervezet lépése már két éve várható. Külön örülök, hogy a szakszervezet nem kó­tyavetyéli el á könyvállományt, mert megtehetné, hogy kiáru­sítja a köteteket. — Mi alapján fogalmazódott meg az ominózus levél? — faggatóztam az aláíróktól. — Mivel a két intézmény már nem végez szakszerve­zeti feladatokat, és nem tud a székház többi vállalkozójához hasonló bérleti díjat fizetni, ezért nem maradt más út — mondta dr. Kiss János pénz­ügyi és gazdasági vezető. — Költségvetési szorításból tesszük mindezt. Hamarosan fölkeres bennünket a szak- szervezeti vagyont kezelő svéd-magyar bank, s a szék­házban mi is fizetővendégek leszünk ezután; csakúgy, mint a jelenlegi 9 ágazati és szak­mai szakszervezet, illetve vál­lalkozó. — Végül is nekünk már a könyvtárhoz és a La- tinca-házhoz az ég világon semmi közünk nincs — je­gyezte meg Svajda József munkatárs. — A szakszerve­zeti tulajdont- működtetni kell. Ezt akarjuk elindítani a dönté- seíőkészítés szakaszában. Lörincz Sándor Az első diabetes világnap alkalmából orvosok, egész­ségügyi szakdolgozók és cu­korbetegek tanácskoztak Mosdóson. Az eszmecsere 75 résztvevője azokról az idő­szerű, gyors megoldásra váró feladatokról kapott tájékozta­tást, amelyek elősegítenék a cukorbetegek beilleszkedését a családba, a munkahelyre és a társadalomba. Dr. Angeli István, a Somogy megyei Diabetes Decentrum vezető főorvosa javasolta töb­bek között azt, hogy a külön­leges napirendet és odafigye­lést igénylő cukorbetegeknek a munkában és munkaválla­lásban biztosítani kell az egyenletes fizikai aktivitást, a pontos és kulturált diétát, inzu­linkezelést, valamint az elle­nőrzővizsgálatokat. — A különleges bánásmód igényének azonban nem sza­bad a kirekesztettség érzését kelteni — hangsúlyozta a fő­orvos. — Hazánkban még mindig elsősorban rokkant­ként kezelik a cukorbetegeket és nem fordítanak elég gondot a rehabilitációjukra. Hiányzik az egészségügy, a környezet, a család, a munkahely és a társadalom segítése, ösztön­zése, támogatása. Az ő együttműködésük nélkül pedig nem képzelhető el az a rehabi­litáció, amely a beteg ember jogaiba való visszahelyezésén fáradozik. A szociális juttatá­sokat is fejleszteni kell. Az ol­csó étkeztetés, a gyermek- és felnőtt üdültetés megszerve­zése, a cukorbeteg-szanató­rium, szociális otthon létesí­tése várat magára. Az Egészségügyi Miniszté­rium szervezési tervezési és információs központjának 1971-ben végzett fölmérése szerint Kaposváron 600 cu­korbeteg élt. Mára 3000-re nőtt a számuk. Kiderült to­vábbá: országosan a cukorbaj Nyelvi tábor Balatonfenyvesen Nyolcvan somogyi diák vette birtokba hétfőn az SMK balatonfenyvesi táborát. A tíz­napos nyelvi tábor általános iskolás résztvevői alap- és kö­zépfokon tanulják a németet és az angolt. Máktündérek, csutkanépek Szabó Gyuláné termény­bábjai láthatók a kaposvári Édosz művelődési ház galériá­jában. Az ismert alkotó kiállí­tásán az erdő és a víz egzoti­kus világa is megelevenedik. A Játsszunk bábszínházát! te­levíziós sorozatban bemuta­tott darabok legendás bábjai szintén megtalálhatók itt. Szabó Gyuláné fantáziadús máktündérei, csutkanépei jú­lius végéig tekinthetők meg az intézményben. okozta pluszköltség egy év­ben 300 millió forint. Ennek 40 százaléka (120 millió forint) az egészségügyi ellátást terhelte, a fennmaradó költséget a cu­korbetegeknek kellett állniuk. Egy betegnek, csak a diétára fordított átlagos, havi pluszki­adása 480 forint. Elengedhe­tetlen tehát a megfelelő anyagi hátterű cukorbetegellá­tás. A mosdósi gyógyintézet saját hatáskörében felaján­lotta a fekvő cukorbetegek fo­lyamatos képzését, a kiemelt, kórházi fölvétellel egybekötött inzulindependens cukorbe­teg-oktatást, a cukorbeteg gyerekek intézeten belüli isko­láztatását, pályaválasztásuk előkészítését. Terlaky Edit pedagógus a MACOSZ-cukorbeteg egyesü­let szervezése és feladatai Somogy megyében című elő­adásával egészítette ki a szakemberek gondolatait. (Várnai) Pintér István: Kokain-maffia (6.) Kokain-halálnapló Filmjegyzet „Bolondok” az örült városban A fiatal orvos, aki kokainista lett és nem látott más kiutat, mint az önkéntes halált, 1934 egyik ködös novemberi napján írta följegyzését. Az ő szá­mára élete utolsó napján. Este 7 óra 25 perc: Négyti­zed gramm kokaint iniciáltam. Tíz perc telt el azóta, a hatás most van kifejlődőben. Első tünet, amit érzek: a sajátságos zsibbadás, könnyűség, a fü­lem zúg. Minimális motorikus izgalom uralkodik rajtam. 7 óra 40: Fáj a fejem, az ar­com sápadt, karikásak a sze­meim. Pupilla-tágulat közép­fokon. A perorális fibrilláris rángatózás még hiányzik, de már sokat kell nyelnem, a ha­tás elérte a maximumát. 8 óra 5: Az üvegből felszí­vok négy strigulát, lévén az oldat tízszázalékos, ez megfe­lel 0,08 gramm kokainnak. Be­fecskendezéskor úgy érzem, hogy ez kevés, ezért leve­szem a tűről a fecskendőt és felszívok újabb két strigulát, ami tehát 0,04 grammal egye­nértékű. Utána várakozási ál­lapot. Járkálok, kisfokú izgal­mat érzek, nehéz légzés vesz rajtam erőt, de ez határozot­tan valami szenzációsan jó, kéjes érzés... 8 óra 10: Ismét könnyű va­gyok. A hatást nem tudom már pontosan reprodukálni, vala­hogyan nem érzek már ehhez kedvet. 8 óra 37: A hatás többé-ke- vésbé elmúlott, legalábbis a kellemes része. Egy igen kel­lemetlen momentum van az egész állapotomban, s ez a gyomor részéről mutatkozó... Kopogást hallok, határozottan hallottam. Felugrok. Senki. Semmi. Hallucináció? 8 óra 45: A pupilláim vala­mivel tágabbak a közepesnél, reakciót nem néztem, de megmérem. Gyufavizsgálat promp, sőt mintha kissé élén­kebben húzódna össze. Nyú­lok a cigarettáért, aztán visz- szahúzom a kezemet. Nem kívánom. Érdekes, időnként igen gyors íráshoz érzek ösz­tönt, s egyre jobban fáj. 9. óra 20: Sajátságos isteni zsibbadás. Mintha távolról hangokat hallanék. Nincs kedvem írni, szeretnék elme­rülni az élvezetekben. Nehéz légzés. Pulzus 120. Fibriálliis rángás a nyelvben, egyre zsibbad a fejem. Zúg minden körülöttem. Psyhice: nem tu­dom, mit írjak... 9 óra 34: Légzés: egy perc alatt 18. A tizedik feltűnően mély. Utána ki nem elégítő, felületes, szaporodó légzések. A tizenhatodik újra mély. 10 óra 7: Zúg minden körü­löttem. 11 óra 40: Rettenetes reak­ció, összevissza gondolatok. 12 óra 32: Nem tudok sem­miről. Az előbb nem tudom, mire gondoltam. Eszembe jut: kokain volt. Nem ezt a szót akartam írni, közben másra gondoltam...Reakció...idő...el­felejtettem, mit akartam ide írni. Énekelve kezdek írni. Énekelve és rímelve. Ó, bár csak ez az egy mondat lenne értelmes. 1 óra 20: Az előbb ki akar­tam ugrani az ablakon. Ezt gondoltam: milyen jó lenne kokainmámorban meghalni. Az ablakhoz vonszoltam ma­gam, kinéztem. Kokain kel­lene még! Utálom ezt a két szót: injekció, iniciálás. Bor­zasztó a vágyam Co után...nem jut eszembe, mit akartam ide írni... 1 óra 47: Kokain kell ne­kem...Én érzem, ez kell, akár­hogy is, de kell. 1 óra 49: Nem bírom...kell kell kell kell kell kell! 1 óra 51: Hogy lehet valaki kokainista? Ezt nem értem. Nem tudom, nem akarom megérteni. 1 óra 55: És mégis, azt kell mondanom, rettenetesen, szédítően, aranyos, kedves, kellemes...hová tettem a fecs­kendőt? 1 óra 58: Dalolok. 3 óra 17: Eszméletlen va­gyok: Nem tudom mit csinál­jak. Légzésgörbéket rajzolok majd... 3 óra 44: Kokaint akarok! Mind rövidebb ideig tart a ha­tása. Óriási a vágy bennem... 3 óra 55: Megint befecs­kendeztem Co-t. 4 óra 1: ÓL. .élet!... halál!. ..ó! 4 óra 28: Valami különös bágyadtság...mintha venne rajtam erőt...slussz... Itt ért véget — ezelőtt jó fél­évszázaddal — egy magyar kokainista orvos élete és ezzel a naplóval. Ez a fiatal doktor nem élte meg a második vi­lágháborút. Hogy hány kokai­nista pusztult el a nagy világ­égés idején, szintén nem tudni. 5 hány élte túl: kényszerűen gyógyultan, hiszen a nagy gógyszerhiány, a határok le­záródása idején lehetetlen volt már „süteményhez” vagy ha úgy tetszik, „kokó"-hoz jutni. Később jött az alkohol, a szipó, különböző más kábula­tok. És most ismét kopogtat a kokain. Nálunk még csende­sen: a gazdag európai orszá­gokban annál hangosabban. (Folytatjuk) Képzeljenek el egy ameri- kanizált Aigner Szilárdot...egy meteorológust, tudják, aki mindenféle alig érthető diag­ram előtt mutogat, és meg­próbál belekontárkodni a Te­remtő privilégiumát jelentő „időmilyenségi munkála­tokba”. Teszi ezt L.A.-ben, azaz Los Angelesben, ahol a dolgok — úgy ahogy vannak — kaotikus kesze-kuszaság- ban leledzenek, ahol kirakati babák heverésznek a házte­tőn, s a nép unisono libben ki a reggeli lapért, ahol a tipegő papákat Porsche reppenti tova, s ahol egy őrült meteoro­lógus kénye-kedve szerint a járdán rója köreit, és laza mozdulatokkal lódítja a mág­nestáblára nap nap után az időt jósló napocskákat. Hogy aztán ömöljön az eső. Mindez Mick Jackson — fifi- kás fantázianév, ennél már csak a Mel Bourne jobb — nagyjátékfilmjének alapszitu­ációja. A kitűnő és közismert amerikai komikus, Steve Mar­tin játssza a főszerepet, alias Harris K. Telemachert, az intu­itív időjárásjelzőt, akinek lomha hitvese nem hiába hec- celi idegeit öltözködés közben az ömlengéseivel, mígnem egy délutáni löncs alkalmával Harris beleesik egy brit zsur­nalisztába, aki a metropolisz miliőjének tanulmányozása céljából tartózkodik Los Ange­lesben, érdekli, hogy miért ilyen hülyék itt az emberek. Jackson gegjei nem igazán fergetegesek. Többségük ille­delmesen visszaköszön egy-egy klasszikus vígjáték­ból, ám mégis van bennük va­lami szimpatikus naívság. Va­lami, ami — ha nem is közelít a monthy pythoni eszeveszett időtlenségekhez — vonzóvá teszi L.A. pellengérezését. Immár munkanélküli meteo­rológusunk Santa Barbarában kérés menedéket új találmá­nyával, egy leányzóval, a ki­csike a film végéig nem bír megállni, egyfolytában rázza magát. Ám Telemachert szíve a kis brithez köti, ő azonban éppen a szomszéd szobában hetyeg exférjével, még egy sanszot ad neki, ó a jólelkű, hallgatják egymás hangjait, az exférj új erőre kap, kár, hogy egy férfira gondol aktus köz­ben, így nem az igazi. A finis­ben sűrűsödnek a viharfelhők Harris felett, ám az idő most először a kedvében jár... Balassa Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom