Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-20 / 142. szám
1991. június 20., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (12.) Az ember és az élet sorskérdései Teremtés könyve. Címlap. 13. sz. The Jewish Wordl Thames and Hudson Ltd. London, 1979. Az Ószövetség könyveinek önálló csoportja az úgynevezett bölcsességi irodalom. Ide tartozik a Jób, a Példabeszédek és a Prédikátor könyve. A katolikus és ortodox egyházak közéjük sorolják a Bölcsesség és Sirák fiakönyvét is, kétolyan művet, amelyet a zsidóság és a reformáció egyházai, nem vettek be a Bibliába, a szent könyvek gyűjteményébe. Az izraelita bölcsességtan tapasztalati tudás, „életbölcsesség", amely az élet konkrét eseményeinek vagy jelenségeinek megfigyelésén alapul. Az így szerzett tudást közmondásainkhoz hasonló, rövid, képekben gazdag kijelentések formájában fejezi ki. Jellemzője, hogy az egyén sorsával foglalkozik. Az ószövetségi bölcsesség Ez a típusú bölcsességtan és irodalma megtalálható szerte az ókori Keleten, Mezopotámiában és Egyiptomban egyaránt. Fókuszai azok az iskolák voltak, amelyekben írástudó és közigazgatáshoz értő hivatalnokokat képeztek. Ezekből kerültek ki a bölcsességtan művelői, akik az isteni eredetű és változatlan érvényű világrendet keresték és gyakorlati tanácsokat, erkölcsi eligazításokat adtak, hogy az ember miként igazítsa életét a megismert világrendhez. A bölcsességi irodalom Salamon uralmával (Kr. e. 965-926) kezdődött Izraelben. Salamon a környező országok mintájára szervezte meg országa köz- igazgatását, képzett hivatalnokokkal, írástudókkal (1 Kir. 4,2 köv.), és maga is a bölcsességi kultúra kiemelkedő művelője volt (1 Kir. 5,9 köv.). Ezért később őt tekintették Izrael legnagyobbé bölcsének és az izraelita bölcsesség védnökének. A ószövetségi bölcsesség Izrael hitével áll szoros kapcsolatban. Az ember cselekvési normáit Izraelben is a világ rendjében keresték, de ezt a rendet végső fokon Isten akaratával, a világ rendjében és az élet minden területén érvényes isteni törvényekkel azonosították. Az igazi bölcsesség ezért Isten félelme (Péld. 1,7; 8,13 stb.). A bölcs ember meggyőződése, hogy a világ rendje és a vallási-erkölcsi rend oksági összefüggésben állnak. Az ember jó vagy rossz cselekedetei eldöntik, hogy életének külső feltételei miként alakulnak. Az igaz ember sikeres, a bűnös bukásra ítélt. Ezt az oksági kapcsolatot Isten teremti meg, aki ily módon szerez érvényt az erkölcsi rendnek. A bölcs ismeri ezt az összefüggést és ennek megfelelően cselekszik. Keresi azokat az isteni törvényeket, amelyeket követve jó sorsát biztosítja. Az Ószövetség valamennyi bölcsességi könyvének ez az alapgondolata. Az egyes írások abban különböznek egymástól, ahogyan az erkölcsös cselekvés és a sors jó vagy rossz alakulásának ösz- szefüggését tanítják vagy kérdésesnek látják. Miért kell az igaznak szenvednie? A Példabeszédek könyve az élet különböző területein (pl. családi élet, embertársi kapcsolatok) ad tanácsot a helyes viselkedésre. Meggyőződése, hogy a bölcs cselekvés forrása és adományozója Isten, aki az igazak jó sorsát biztosítja, a gonoszokat kudarcra ítéli. Sirák fia könyve olyan korban keletkezett, amikor Palesztinában a hellénizmus szelleme és erkölcse kezdett hatni, főként a vezető rétegre. A szerző tollat ragadott, hogy megerősítse hitsorsosait Izrael hitének értékéről. Az igazi bölcsességet az Istentől kinyilatkoztatott mózesi Törvényben találják, ezért nincs szükségük arra, hogy azt idegen eszmeáramlatban keressék. írásában tanítást ad az egyéni és a társadalmi élet különböző eseteire. Az életben gyakran ellenkezője történik a bölcsességtan alapelvének: „A bűnösöket üldözi a szerencsétlenség, az igazakat jóval jutalmazzák” (Péld. 13,21). Erre utal Jób könyve is, amikor azt kérdezi, hogy miért kell az igaz embernek szenvednie, hiszen boldog életet érdemelne cselekedetei alapján. A mű főhőse a feddhetetlen életű, de a sors csapásaitól és betegségektől sújtott Jób, aki végül Istennél keresi igazát. A Prédikátor könyve az emberi sors értelméről elmélkedik, és az élet egészének mérlegét akarja megvonni. A jót és gonoszát egyaránt érintő múlandóság, az életben tapasztalható igazságtalanság cáfolja, hoqy a világ rendjében isteni igazságosság érvényesülne. Az áttekinthetetlen és elle- netmondásokkal teli valóság láttán a bölcs sem képes kiismerni Isten szándékát és a lét mélyebb összefüggéseit. A Jób és a Prédikátor könyvének szerzői a kételyek ellenére is megőrzik hitüket Izrael Istenében. Isten gondviselése Vallják, ha az ember nem is tudja megérteni a szenvedés és az élet igazságtalanságainak értelmét, van megoldásuk Isten gondviselésében. A Bölcsesség könyve tovább lép. Tanítása szerint az igazak Isten kezében vannak, és jutalmukat a próbatételekben is bizonyított igaz voltukért haláluk után kapják meg. A halhatatlan élet ajándékában részesülnek Istennél, míg a gonoszok élete végleg elenyészik. Az Ószövetség bölcsességi könyvei maradandó értékű etikai alkotások. Erkölcsi tanácsaik eligazítást nyújtanak ma is az embernek. Ä szenvedő ember sorsának ábrázolásában Jób könyve pedig kiemelkedő irodalmi alkotás. (Folytatjuk.) Rózsa Huba a budapesti rém. kát. hittudományi egyetem tanára Magyar Péter: A Wojtyla-rejtély (4.) Feje fölött az élet glóriája A pápa a kórházi ágyon. 1981. május 13-án merényletet követtek el II. János Pál ellen. Ez volt az első felvétel, amelyet a merénylet után közzétettek a gyógyuló egyházfőről. W ojtyla egyszerűen szakított azzal a felfogással, amely megkövetelte a pápáktól, hogy „mozaikképek” legyenek. Megmutatkozott ez már abban is, ahogyan a kihallgatási terem dobogóján a karosszékben ült, hol az egyik, hol a másik karfára könyökölve. Vagy abban, ahogyan szélesen gesztikulálva beszélget a fiatalokkal, tréfára tréfával felelve. Első lengyelországi látogatásán figyelt fel valaki — szinte megbotránkozva — arra, hogy Czestochowában a színpompás körmenetben, teljes pápai díszben egyszer csak felemelte a talárt, hogy zsebéből elővegyen valamilyen orvosságos dobozkát. Talán nem is orvosság volt, csak afféle toroktisztító cukorka. II. János Pál nyugodtan kivett egy szemet a dobozból, szájába tette, majd újra felemelte a talárt és zsebre vágta a dobozkát. II. János Pál, az ember Ez a mozdulat a legtermészetesebb bármilyen földi halandónál. A pápa részéről azonban elképzelhetetlen volt addig, pontosan azért, mert a földi halandókkal azonosítja azt a személyt, akit a hívők millióinak szentként, elvont szellemiként, de legalábbis a mindennapoktól teljesen távoliként mutattak be, gondosan ügyelve a legapróbb részletekre is. A dolog ott kezdődött, hogy a pápák a legritkább esetben hagyták el a vatikáni falakat. Wojtyla, mint tudjuk, ezzel szakított legelsőnek. Hasonló módon viszonyult II. János Pál a betegségekhez is. Előtte — ahogyan egy régi római közmondás megörökítette — a pápák „időnként meghaltak, de sohasem voltak betegek”. A halál glóriát von az illető feje fölé, míg a betegség emberi esendő- ség, tehát misztikát romboló a korábbi vatikáni hivatalos felfogás szerint. Éppen ezért eltitkolandó. A pápa még náthát sem kaphatott. Ha gyengélkedés, rosszullét miatt kellett lemondani egy-egy kihallgatást, nyilvános szereplést, annak okát sohasem így közölték, hanem semmitmondó kifogásokkal: „Őszentesége nagyon el van foglalva.” Legfeljebb: „Őszentsége fáradt”. Amikor kiderült, hogy XII. Piusra időnként rájön a csuklás, ez valóságos szentségtörésként hatott, s azt, aki terjesztette, rágalmazónak kiáltot ták ki. Pedig igaz volt. VI. Pált élete utolsó éveiben már nagyon kínozta a betegség, a reuma, és a szíve is egyre gyengébben működött. Végül meg kellett műteni őt, prosztatával. Ez a műtét nem túl bonyolult. Az viszont szóba sem jöhetett akkor, hogy a pápa befeküdjék egy klinikára. Iszonyú nehézségek árán felszereltek egy műtőt a vatikáni palotában. A kiadott orvosi közlemények „tudományos szöveggel” készültek, hogy minél kevesebben értsék. Már az is nagy szó volt, hogy orvosi közleményt adtak ki az egyházfő állapotáról. Wojtyla pápa esetén ilyesmi sohasem fordult elő. Feküdt ő kórházban nemcsak az egész világot megrendítő merénylet után, hanem később is, a hosszú lábadozási időszakban vírusbetegséggel. A kórházban igyekeztek őt elkülöníteni, szinte légmentesen elzárni, ő azonban úgy viselkedett, mint bármely más kórházi beteg. Pizsamában, köpenyben sétált a kórházi folyosón. Társalgott az ápolónővérekkel, orvosokkal. Még veszekedett is velük. Komoly vitában győzte meg az orvosokat arról, hogy a második, még szükséges műtétet előbb végezzék el rajta, mint azok tervezték. A sajtó pedig mindenttudhatott állapotáról. Azt is, hogy hány centiméteres bélszakaszt kellett kiiktatni a műtét alatt, és hogy ideiglenesen végbélát- helyezést hajtottak rajta végre. A pápa síruhában Betegágyánál nemcsak közvetlen munkatársakat fogadott, hanem bíborosokat, politikusokat is. „Aki a közelébe kerül — írta róla valaki —, először az embert látja, és csak azután a pápát.” Ellentétben minden elődjével, akik elsősorban egyházfőként jelentek meg a külvilág előtt, és akikben az embert apró véletlen mozzanatokból kellett fölfedezni, amelyek önkéntelenül kísérték a hivatalos protokollt. János Pált nem izgatja vagy bántja, ha emberi oldaláról mutatkozik meg a közvélemény, a nyilvánosság előtt. Tudatosan keresi a nyilvánosságot, de a legcsekélyebb mértékben sem burkolja hivatalát misztikus ködbe. Egy példa erre az alábbi eset is. Decemberben, a szeplőtelen fogantatás napján II. János Pál mindig elmegy Rómában a Spanyol lépcsőhöz, pontosabban a mellette levő téren álló Máriaszoborhoz, az ott rendezett szertartásra. Olaszországban, főként Rómában hagyományos ünnep ez, a Madonna ünnepe. Decemberben pedig még a napfényes Rómában is sokszor hideg, szeles, esős az idő. Egyik alkalommal útközben eredt el az eső. Wojtyla habozás nélkül kért egy meleg ruhadarabot, amelyet felhúzott a fehér pápai ruhára. A fotósok utána valóságos vagyonokat kerestek a „Pápa esernyővel”, „síruhában” és más módon is. (Egyedül a „Pápa úszónadrágban” címet viselő fotót nem sikerült még lencsevégre kapnia egyik ügyeskedő fotósnak sem, pedig sokan próbálkoztak vele.) A téren egybegyűltekhez intézett pápai szózatot pedig így kezdte akkor Wojtyla: „Még jó, hogy hoztak esernyőt magukkal, különben jól eláztak volna...” A különös az, hogy II. János Pálnál mindezek a megnyilvánulások nem hatnak bántóan, hitet rombolóan azok szemében sem, akik a pápát Jézus földi helytartójának tekintik. Ő teljesen természetesen cselekszik, de ezt a természetességet ötvözni, egyeztetni tudja a hivatala által megkívánt emel- , kedettséggel. Mára tulajdonképpen már annyira megszokottá vált e „rendhagyó” viselkedése, hogy szinte fel sem tűnik. Vagyis tehetetlenek vele szemben azok, akik az egyház lejáratása céljával az egyházi személyek, és elsősorban a pápák emberi gyarlóságait hangsúlyozzák vagy emelik ki. Életrajzírója, Malinski mesélte egyszer újságírók körében: az I. János Pált megválasztó konklávé előtti napon — forró augusztus nap volt — Wojtyla is elment nagyobb társasággal a vatikániaknak fenntartott tengerparti strandra. Ez a strand Palidoro község mellett található, néhány kilométerre Rómától, a Civitavecchiába vezető autóut mellett. Malonski mulatságosnak találta a szembeszökő különbséget, mely a lengyel főpap és a többiek között mutatkozott. Akadt püspök és bíboros, aki címerevei díszített lila- vagy biborszínű törülközővel vonult a tengerparti homokra. A vízbe a világért sem merészkedtek volna, legfeljebb a lábukat áztatták vmeg a homokpartot nyaldosó habokban. Wojtylán viszont senki sem fek- dezte volna fel, hogy bíboros érsek. Közönséges fürdőnadrágot öltött, belevetette magát a hullámokba és úszni kezdett. Majd kijőve, lerázta magáról a vizet és nagy fürdőlepedőbe burkolózva mozdulatlanul szemlélte a tengert, mint egy jógi. „Imádja a természetet” — mondta Malinski. Uszodát építtetett Úszni is nagyon szeret. A zsinat és a szinódusok idején rangrejtve keresett magának egy római uszodát, ahova rendszeresen eljárt. Már pápaként, a castelgandolfói nyári lakhelyen építtetett egy nyitott medencét. Mostanában azonban, már a hetvenedik év fölött keveset használja. Állítólag a nyolcvanas évek elején a vatikáni kertben is akart csináltatni medencét, erről azonban végül is lebeszélték: a kertet sok idegen látogatja. Rendhagyó módon szervezte meg vatikáni mindennapjait is. Például az étkezést. Előtte a pápák mindig egyedül étkeztek, szinte titkolva, hogy ilyen emberi szükségleteik is vannak. II. János Pál negyven személyes ebédlőt rendeztetett be a vatikáni palotában, ahol minden nap társasággal költi el ebédjét. Nagyon gyakran a szó szoros értelmében vett munkaebéd ez: vendégül látja a kihallgatáson fogadott püspököket vagy más személyiségeket és a fehér asztalnál folytatódik a megkezdett eszmecsere. Az ebédhez rendszerint egy pohár bor is dukál (egy venetói szőlősgazda szállítja „pápai szállító” rangjával.) Mindez a közvetlen, modern és természetes magatartás Wojtylában valahogy mégsem azonosítható azzal, ahogyan például az amerikai püspökök viselkednek. Nem szekularizált, tehát elvilágia- sodó, a „papos” magatartást tudatosan elutasító póz ez nála, nem felvett magatartás. Wojtyla ugyanis nem rejtegeti, nem takarja el ezzel a magatartással szellemiségét. Papi ruhában vagy anélkül, teljes természetességgel viselkedik társaságban is, miközben egy pillanatra sem szűnik meg szellemi és lelki életet élni. (Folytatjuk)
