Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-18 / 114. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. május 18., szombat „Egybeénekelni az országot” Szokolay Sándor imádsága és motettája Szokolay a próbán „Alázat nélkül semmi sincs. Nem látszani kell, hanem szol­gálni, de nem meakulpázva és térdelve, hanem méltósággal. Szelíden szóljon, suttogva a mondat”— értelmezi az evan­géliumi szöveget a szerző. Szokolay Sándor intencióit kö­vetve, lágyan szól a kórus: „ Ekkor ölébe véve azokat, és kezét rájok vetvén, megáldó őket”. Lemezfelvételre, ősbemuta­tóra készült az új szerzemény, a Jézus megáldja a kisgyerme­keket című motetta, amellyel a zeneszerző megajándékozta a székesfehérvári Kodály Zoltán ének-zenei általános iskola kó­rusát és karnagyát, Lovrek Ká­rolyt. Többször hallotta őket, egyebek között a nemzetközi debreceni kórusfesztiválon, és meglátta bennük annak ígére­tét, hogy a koronázó város ran­gos kórusává nőhetnek. Alázattal és örömmel ment közéjük. Nem a Nagy Szerző felsőbbrendűségével, hanem a kodályi intelemmel: Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon. Sőt, igye­keznie kell, hogy elég nagy le­gyen rá!” — Tanár úr! Tudom önről, hogy Kodály Zoltán a megha­tározó példaképei közé tar­tozik. Mely emberi, zenepe­dagógusi értékeit tartja a leg­többre? — Kodály kórusai voltak az első zenei élményeim kisdiák­ként Békéstarhoson, a 40-es évek végén. A zene tiszta csengése mellett az ízes népi szövegek mélyen belém ivód­tak. Kórusművei a fantázia, a művészi érzék, a hangfestés ábc-je, a magyar lélek szimbó­lumainak tárháza. Vallotta, és nekem is szent meggyőződé­sem, hogy a zene lelki táplálék, amely semmi mással nem pó­tolható. Magatartása, morálja is pél­daértékű számomra, benne Ady zenei ikerpárját látom. — Gyakran emlegeti a fele­lős, a szigorú szeretetet, amelyet tőle tanult. — Csípős iróniáját, éles, ki­hegyezett mondatait sokan nehezen viselték. Én hamarfel- ismertem, hogy a tüskés külső szemérmes embert és meleg szeretetet takar. Most már a magam életéből is tudom, hogy a szeretet keménységre is készteti a jó nevelőt, a szülőt. A modern kor hányatott, zaklatott embere számára életvitele is modellértékű; a szellemi, a testi frissesség _ megőrzésének mestere volt. Én egy válság, s egy szívinfarktus után megta­nultam értékelni, megbecsülni a testi és szellemi harmóniát, a belső békét. — Kodály ezt jósolta: va­lamikor állni fog a magyar zene zengő tornya. Élete ezt a tornyot alapozta kőmíves kelemeni erővel és elszánt­sággal, amit újra és újra le­bontottak. — Igen. A zenei nevelés csődjének egyik oka, hogy a géniuszokat, a tanítómestere­ket kivonták a forgalomból. Fal­törő kosként kellett azért is ha­dakozni, hogy lehessen Ko- dály-szobrokat emelni ebben a hazában. Ma is abban az ön­hittségben élünk, hogy megha­ladtuk, túljutottunk rajta, holott el sem értük. —A demokrácia a zenében egyebek közt azt jelenti, hogy mindenki számára megteremtsük a zenei műve­lődés feltételeit. A másik pa­rancs a nemzeti sajátossá­gok kibontása, érvényesí­tése. — Kodály arra figyelmeztet bennünket, hogy amit tudunk, nagy érték, az ősök hagyomá­nya, a magunk kifejezése és ki- teljesítése, amiről gyakran elfe­ledkezünk idegen anyagi és szellemi javak utáni kalando­zásainkban. Újra meg kell ta­nulnunk becsülni a magunk ér­tékeit, mert ha többre akarunk jutni, csak ezekre építhetünk. Ebben a megrendült, meg­bolydult világban, ahol több a gyűlölet, mint a szeretet, na­gyobb teret kell adni az ének­lőknek, az éneknek, mert az nem más, mint felerősített imádság. A tanár úr bízik abban, hogy a negatív diktatúrát nem követi pozitív parancsuralom, és több okunk lesz a hitre, a reményre, amely valójában a lélek oxi­génje. Szent haragjában sokat per­lekedik a zenei közélet, a neve­lés hiányai, torzulásai, az értet­lenség és a közöny miatt, de hite és reménye nem hagyja el, hogy az ember tengernyi téve­déseiből egyszer csak partot ér. Nem a tragikus végek em­bere és szerzője, operáiban és más műveiben a megértők, a türelmesek, az engedni tudók a meghatározó erejűek. A kórusban minden egyén­nek fontos szerepe van. Össz­hang csak akkor születik, ha együtt és egyet dalol az éneklő közösség. Szokolay Sándor szavával: „egybeénekelni az országot” — ez lenne most a legfontosabb, a legnemesebb cselekedet. Zágoni Erzsébet SZIRMAY ENDRE ARABESZK Fehér gyász. Gyertyás László gyűjteményes kiállításának anyagából. Kelet és Nyugat között 5. VALLÁS ÉS NEMZETI IDENTITÁS Egyházak a kultúráért Nyugat-Európában általában vallási és nemzeti identitás egymást követte, abban az értelemben, hogy a hagyományos azonosulási kereteket (az uralkodóhoz, egy dinasztiához, helyi közösséghez, vallási közösséghez) váltotta föl a modern, pol­gári azonosulás a nemzettel. A francia forradalomban az egyhá­zat a régi, elmúló világ tartozékának tekintették, a nemzetet a népszuverenitás megtestesítőjének, deszakralizált közösségi formának. Közép-Európa népei körében az egyházak gyakran az anyanyelvi kul­túra védelmezői,ápolói voltak, sűrűn előfordult, hogy a különböző felekeze­tek papjai fontos szerepet vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazásá­ban, az egyházi iskolák a modern nemzet gondolatának nélkülözhetet­len műhelyei voltak. A mi térségünk nemcsak nyelvek szempontjából volt különböző mozai­kok tarka egyvelege, hanem vallási tekintetben is. Egymás mellett és együtt éltek a különböző felekezetek, gyakran ugyanazon a tájon és város­ban. Lehetett türelmet gyakorolni, de előítéleteket és véres konfliktusokba torkolló gyűlöletet is. Hitek, vallások és felekezetek találkozóhelye volt Köztes Európa, egyik jellegzetes vo­nását épp ez adta. Itt haladt keresztül az a többször említett európai választóvonal, amit Róma és Bizánc szellemi és egyházi kisugárzása húz meg, az európai civi­lizáció egyik legélesebb belső határa, lassan kilenc és fél évszázada. Államszervezés, kultúra, mentali­tás tekintetében máig érezhető kü: lönbségekről van szó. A keleti keresz­ténység világában például szorosan összefonódott az egyházi és világi ha­talom. Együtt élt a nyugati és a keleti kereszténység a történelmi len­gyel-litván köztársaság nagy terüle­tein, de a magyar királyságban is, ahol a szerbek és a románok többsége a görögkeleti (ortodox) egyházhoz tar­tozott. Fontos jeletőségre tett szert az az egyház is, a görögkatolikus, amely elismerte a római pápa egyházfejede­lemségét, de megtartotta keleti rítu­sát. Épp a lengyel végvidékeken (uk­ránok), Erdélyben (románok) és az Észak-keleti Kárpátokban (ruszinok) toborozta híveinek többségét. A nemzeti és vallási identitás össze­fonódását, kapcsolatát vizsgálva némi egyszerűsítéssel, két csoportba oszthatjuk régiónk népeit. Az egyiket úgy jellemezhetjük: egy nemzet — egy vallás. A17. század második felé­től alakult ki a „katolikus lengyel” sztereotípiája, később .még erősebb lett ez az azonosítás, hiszen a felosz­tások idején a katolikus egyház ma­radt az egyetlen nemzeti intézmény- rendszer, különösen a pravoszláv cári Oroszországgal és az evangélikus Poroszországgal szemben. Ugyanígy vált alkalmassá a nemzeti gondok megfogalmazására a katolicizmus Horvátországban (ahol annyira dia­dalmaskodott az ellenreformáció, hogy hosszú ideig még letelepedni sem engedték a protestánsokat) és a szlovénok körében. A szerbeknek, a bolgároknak pedig a görögkeleti egy­ház. Némileg határesetnek tekinthe­tők a románok, nagy többségükben az ortodox görögkeleti egyház hívei, de jelentős volt (Erdélyben) az ún. unizus (görögkatolikus) egyház szerepe is. A romantikus dákoromán elmélet pél­dául görögkatolikus teológusok gon­dolata, ők kerültek kapcsolatba Ró­mával, a vatikáni könyvtárakkal. Egy másik típushoz tartoznak szempontunkból a magyarok, a cse­hek és a szlovákok. Itt ugyanis a nem­zeti eszme kétféle vallás felekezet fo­galomrendszerében születik meg, van egy katolikus és egy protestáns változata. Megfogalmazzák (a barokk kortól kezdve), hogy mit jelent ma­gyarnak lenni protestánsként, és mit jelent katolikusként. Más-más törté­nelmi hagyományokat választva, más magatartásmintákat előtérbe he­lyezve. Mondjuk: a magyar szentek az egyik oldalon, a másikon pedig a 16-18. századi függetlenségi harcok hősei; Pázmány Péter itt, ott pedig Bethlen Gábor. A modern cseh nem­zeti tudat megalapozásában fontos szerepet szántak a huszita hagyo­mánynak (főleg a németellenes moz­zanatokat kiemelve). A szlovákoknál is mindmáig megvan ez a kettősség. A nemzeti ideológia megfolgalmazásá- ból mind az evagnélikus (ez a kisebb­ség), mind a katolikus lelkészek jócs­kán kivették részüket. Katolikus pap volt az egyik első nyelvújító, Anton Bernolák; evangélikus lelkész volt Ján Kollárk a szláv kölcsönösség apostola (Peston szolgált), vagy Jozef Miloslav Húrban, a nemzeti harc vezetője. A vallási szimbólumok nemzeti szimbólumokká is váltak, a „nemzeti” szentek kultusza például mozgósító erejű lehetett a nyelvi-kulturális és a politikai küzdelmekben. A szerb Szent Száva, a cseh Szent Adalbert (a szlo­vákok is tisztelték), a lengyel Szent Szaniszló, a magyar szent királyok a 19. századi utódoknak a dicsőség, a nagyság példáit mutatták. A templo­mok akkor is helyet biztosítottak a nemzeti gondolatnak, amikor a poli­tika ezt nem tette lehetővé. A lengyel Szolidaritás ellenállása elképzelhetet­len lett volna a katolikus egyház támo­gatása nélkül. A kommunista totalita­rizmus korszakában az egyházak gyakran léptek föl az emberi jogok és a nemzeti méltóság képviselőjeként. Lengyelországban, Csehszlovákiá­ban —más-más módon és mértékben — a társadalom támasza volt a katoli­kus egyház; különösen Lengyelor­szágban, ahol sikerrel tudta megaka­dályozni a nemzeti tradíciók elsor­vasztását. Kiss. Gy. Csaba i. Röpülnek a fák a madarak földbe gyökereznek süvít a magány a sokaság végtelen hómező úsznak a hegyek a folyók láncokba fonódnak a hitem csupa zsombék a szigetek sohasem találkoznak. II. Aki értem kiáltott az mindenkiért hallgat visszhang veri az arcomat utaim szegélye csönd vályogok száradnak a szélben tündérek tánca a fény a messzeség tornyai égnek biztat a koldus-remény.

Next

/
Oldalképek
Tartalom