Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-18 / 114. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. május 18., szombat „Egybeénekelni az országot” Szokolay Sándor imádsága és motettája Szokolay a próbán „Alázat nélkül semmi sincs. Nem látszani kell, hanem szolgálni, de nem meakulpázva és térdelve, hanem méltósággal. Szelíden szóljon, suttogva a mondat”— értelmezi az evangéliumi szöveget a szerző. Szokolay Sándor intencióit követve, lágyan szól a kórus: „ Ekkor ölébe véve azokat, és kezét rájok vetvén, megáldó őket”. Lemezfelvételre, ősbemutatóra készült az új szerzemény, a Jézus megáldja a kisgyermekeket című motetta, amellyel a zeneszerző megajándékozta a székesfehérvári Kodály Zoltán ének-zenei általános iskola kórusát és karnagyát, Lovrek Károlyt. Többször hallotta őket, egyebek között a nemzetközi debreceni kórusfesztiválon, és meglátta bennük annak ígéretét, hogy a koronázó város rangos kórusává nőhetnek. Alázattal és örömmel ment közéjük. Nem a Nagy Szerző felsőbbrendűségével, hanem a kodályi intelemmel: Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon. Sőt, igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá!” — Tanár úr! Tudom önről, hogy Kodály Zoltán a meghatározó példaképei közé tartozik. Mely emberi, zenepedagógusi értékeit tartja a legtöbbre? — Kodály kórusai voltak az első zenei élményeim kisdiákként Békéstarhoson, a 40-es évek végén. A zene tiszta csengése mellett az ízes népi szövegek mélyen belém ivódtak. Kórusművei a fantázia, a művészi érzék, a hangfestés ábc-je, a magyar lélek szimbólumainak tárháza. Vallotta, és nekem is szent meggyőződésem, hogy a zene lelki táplálék, amely semmi mással nem pótolható. Magatartása, morálja is példaértékű számomra, benne Ady zenei ikerpárját látom. — Gyakran emlegeti a felelős, a szigorú szeretetet, amelyet tőle tanult. — Csípős iróniáját, éles, kihegyezett mondatait sokan nehezen viselték. Én hamarfel- ismertem, hogy a tüskés külső szemérmes embert és meleg szeretetet takar. Most már a magam életéből is tudom, hogy a szeretet keménységre is készteti a jó nevelőt, a szülőt. A modern kor hányatott, zaklatott embere számára életvitele is modellértékű; a szellemi, a testi frissesség _ megőrzésének mestere volt. Én egy válság, s egy szívinfarktus után megtanultam értékelni, megbecsülni a testi és szellemi harmóniát, a belső békét. — Kodály ezt jósolta: valamikor állni fog a magyar zene zengő tornya. Élete ezt a tornyot alapozta kőmíves kelemeni erővel és elszántsággal, amit újra és újra lebontottak. — Igen. A zenei nevelés csődjének egyik oka, hogy a géniuszokat, a tanítómestereket kivonták a forgalomból. Faltörő kosként kellett azért is hadakozni, hogy lehessen Ko- dály-szobrokat emelni ebben a hazában. Ma is abban az önhittségben élünk, hogy meghaladtuk, túljutottunk rajta, holott el sem értük. —A demokrácia a zenében egyebek közt azt jelenti, hogy mindenki számára megteremtsük a zenei művelődés feltételeit. A másik parancs a nemzeti sajátosságok kibontása, érvényesítése. — Kodály arra figyelmeztet bennünket, hogy amit tudunk, nagy érték, az ősök hagyománya, a magunk kifejezése és ki- teljesítése, amiről gyakran elfeledkezünk idegen anyagi és szellemi javak utáni kalandozásainkban. Újra meg kell tanulnunk becsülni a magunk értékeit, mert ha többre akarunk jutni, csak ezekre építhetünk. Ebben a megrendült, megbolydult világban, ahol több a gyűlölet, mint a szeretet, nagyobb teret kell adni az éneklőknek, az éneknek, mert az nem más, mint felerősített imádság. A tanár úr bízik abban, hogy a negatív diktatúrát nem követi pozitív parancsuralom, és több okunk lesz a hitre, a reményre, amely valójában a lélek oxigénje. Szent haragjában sokat perlekedik a zenei közélet, a nevelés hiányai, torzulásai, az értetlenség és a közöny miatt, de hite és reménye nem hagyja el, hogy az ember tengernyi tévedéseiből egyszer csak partot ér. Nem a tragikus végek embere és szerzője, operáiban és más műveiben a megértők, a türelmesek, az engedni tudók a meghatározó erejűek. A kórusban minden egyénnek fontos szerepe van. Összhang csak akkor születik, ha együtt és egyet dalol az éneklő közösség. Szokolay Sándor szavával: „egybeénekelni az országot” — ez lenne most a legfontosabb, a legnemesebb cselekedet. Zágoni Erzsébet SZIRMAY ENDRE ARABESZK Fehér gyász. Gyertyás László gyűjteményes kiállításának anyagából. Kelet és Nyugat között 5. VALLÁS ÉS NEMZETI IDENTITÁS Egyházak a kultúráért Nyugat-Európában általában vallási és nemzeti identitás egymást követte, abban az értelemben, hogy a hagyományos azonosulási kereteket (az uralkodóhoz, egy dinasztiához, helyi közösséghez, vallási közösséghez) váltotta föl a modern, polgári azonosulás a nemzettel. A francia forradalomban az egyházat a régi, elmúló világ tartozékának tekintették, a nemzetet a népszuverenitás megtestesítőjének, deszakralizált közösségi formának. Közép-Európa népei körében az egyházak gyakran az anyanyelvi kultúra védelmezői,ápolói voltak, sűrűn előfordult, hogy a különböző felekezetek papjai fontos szerepet vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazásában, az egyházi iskolák a modern nemzet gondolatának nélkülözhetetlen műhelyei voltak. A mi térségünk nemcsak nyelvek szempontjából volt különböző mozaikok tarka egyvelege, hanem vallási tekintetben is. Egymás mellett és együtt éltek a különböző felekezetek, gyakran ugyanazon a tájon és városban. Lehetett türelmet gyakorolni, de előítéleteket és véres konfliktusokba torkolló gyűlöletet is. Hitek, vallások és felekezetek találkozóhelye volt Köztes Európa, egyik jellegzetes vonását épp ez adta. Itt haladt keresztül az a többször említett európai választóvonal, amit Róma és Bizánc szellemi és egyházi kisugárzása húz meg, az európai civilizáció egyik legélesebb belső határa, lassan kilenc és fél évszázada. Államszervezés, kultúra, mentalitás tekintetében máig érezhető kü: lönbségekről van szó. A keleti kereszténység világában például szorosan összefonódott az egyházi és világi hatalom. Együtt élt a nyugati és a keleti kereszténység a történelmi lengyel-litván köztársaság nagy területein, de a magyar királyságban is, ahol a szerbek és a románok többsége a görögkeleti (ortodox) egyházhoz tartozott. Fontos jeletőségre tett szert az az egyház is, a görögkatolikus, amely elismerte a római pápa egyházfejedelemségét, de megtartotta keleti rítusát. Épp a lengyel végvidékeken (ukránok), Erdélyben (románok) és az Észak-keleti Kárpátokban (ruszinok) toborozta híveinek többségét. A nemzeti és vallási identitás összefonódását, kapcsolatát vizsgálva némi egyszerűsítéssel, két csoportba oszthatjuk régiónk népeit. Az egyiket úgy jellemezhetjük: egy nemzet — egy vallás. A17. század második felétől alakult ki a „katolikus lengyel” sztereotípiája, később .még erősebb lett ez az azonosítás, hiszen a felosztások idején a katolikus egyház maradt az egyetlen nemzeti intézmény- rendszer, különösen a pravoszláv cári Oroszországgal és az evangélikus Poroszországgal szemben. Ugyanígy vált alkalmassá a nemzeti gondok megfogalmazására a katolicizmus Horvátországban (ahol annyira diadalmaskodott az ellenreformáció, hogy hosszú ideig még letelepedni sem engedték a protestánsokat) és a szlovénok körében. A szerbeknek, a bolgároknak pedig a görögkeleti egyház. Némileg határesetnek tekinthetők a románok, nagy többségükben az ortodox görögkeleti egyház hívei, de jelentős volt (Erdélyben) az ún. unizus (görögkatolikus) egyház szerepe is. A romantikus dákoromán elmélet például görögkatolikus teológusok gondolata, ők kerültek kapcsolatba Rómával, a vatikáni könyvtárakkal. Egy másik típushoz tartoznak szempontunkból a magyarok, a csehek és a szlovákok. Itt ugyanis a nemzeti eszme kétféle vallás felekezet fogalomrendszerében születik meg, van egy katolikus és egy protestáns változata. Megfogalmazzák (a barokk kortól kezdve), hogy mit jelent magyarnak lenni protestánsként, és mit jelent katolikusként. Más-más történelmi hagyományokat választva, más magatartásmintákat előtérbe helyezve. Mondjuk: a magyar szentek az egyik oldalon, a másikon pedig a 16-18. századi függetlenségi harcok hősei; Pázmány Péter itt, ott pedig Bethlen Gábor. A modern cseh nemzeti tudat megalapozásában fontos szerepet szántak a huszita hagyománynak (főleg a németellenes mozzanatokat kiemelve). A szlovákoknál is mindmáig megvan ez a kettősség. A nemzeti ideológia megfolgalmazásá- ból mind az evagnélikus (ez a kisebbség), mind a katolikus lelkészek jócskán kivették részüket. Katolikus pap volt az egyik első nyelvújító, Anton Bernolák; evangélikus lelkész volt Ján Kollárk a szláv kölcsönösség apostola (Peston szolgált), vagy Jozef Miloslav Húrban, a nemzeti harc vezetője. A vallási szimbólumok nemzeti szimbólumokká is váltak, a „nemzeti” szentek kultusza például mozgósító erejű lehetett a nyelvi-kulturális és a politikai küzdelmekben. A szerb Szent Száva, a cseh Szent Adalbert (a szlovákok is tisztelték), a lengyel Szent Szaniszló, a magyar szent királyok a 19. századi utódoknak a dicsőség, a nagyság példáit mutatták. A templomok akkor is helyet biztosítottak a nemzeti gondolatnak, amikor a politika ezt nem tette lehetővé. A lengyel Szolidaritás ellenállása elképzelhetetlen lett volna a katolikus egyház támogatása nélkül. A kommunista totalitarizmus korszakában az egyházak gyakran léptek föl az emberi jogok és a nemzeti méltóság képviselőjeként. Lengyelországban, Csehszlovákiában —más-más módon és mértékben — a társadalom támasza volt a katolikus egyház; különösen Lengyelországban, ahol sikerrel tudta megakadályozni a nemzeti tradíciók elsorvasztását. Kiss. Gy. Csaba i. Röpülnek a fák a madarak földbe gyökereznek süvít a magány a sokaság végtelen hómező úsznak a hegyek a folyók láncokba fonódnak a hitem csupa zsombék a szigetek sohasem találkoznak. II. Aki értem kiáltott az mindenkiért hallgat visszhang veri az arcomat utaim szegélye csönd vályogok száradnak a szélben tündérek tánca a fény a messzeség tornyai égnek biztat a koldus-remény.