Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-08 / 105. szám

1991. május 8., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 TALÁLKOZTAK KARADON ES BERZENCEN Az értékőrzők csak dalban búcsúznak A Somogy Megyei Művelődési Központ—a szakmai taná­csadáson túl—régóta szervezi az amatőr művészeti csopor­tok bemutatóit. Azoknak az együtteseknek is fellépést, meg­mérettetést kínál, amelyek igencsak nehezen tudnának szín­padközeibe kerülni. Mert a bemutatkozás, a közönséggel való találkozás a fiataloknak és idősebbeknek is éppúgy fontos, mint a profiknak. A siker, az elismerés az öntevékeny csopor­tok esetében is: további eredmények bölcsője. Ezt felismerve — ha nem is úgy, mint korábban — akadnak még patrónusok, akik hajlan­dók áldozni a település színját­szóira, táncosaira, énekeseire, így megmaradhattak együtte­seink. Igaz, itt-ott csak a „csön­des vegetációra" futja, de néhol egy-egy országos versenyre is eljutnak amatőr csoportjaink. Sőt, néha még külföldön is fel­csendülhet egy-egy somogyi népdal, s rophatnak a táncos lábú lányok-fiúk a kísérő ze­nére... Ok az optimizmusra A legutóbbi, SMK által ren­dezett berzencei találkozó és a karádi szólótáncverseny is ad­hat okot optimizmusra. Talán még nem kell elsiratnunk me­gyénkben az amatőrmozgal­mat. Bízhatunk abban, hogy tovább szaporodik a mecéná­sok száma is. Horváth János, a népművészet mestere emlé­kére rendezett gyermek nép­táncszólisták versenye azt bi­zonyítja: nagy érték menne ve­szendőbe, ha jövőre nem írnák ki ezt a versenyt. Nyolcvanhét fiú és lány csil­logtatta meg tehetségét a ka­ráéi Kodály művelődési ház­ban. A legjobbak — Bene Bá­lint, Jakabfi Ádám, Keller Attila', valamint az Országh-Bene, Jezerniczky- Jakabfi, Ne- mes-Lutor-páros — vehetnek részt a szarvasi országos szó­lótánc fesztiválon. A továbbju­tottak valamennyien a boglár- lellei Szelence gyermektáncs- csoporttagjai. Kimagasló telje­sítményük mögött próbák tu­catja áll; olyan művészeti veze­tővel, mint Szabó Zsolt. Berzencén a felnőtt népze­nei együttesek, népdalkörök és falusi színjátszók randevúztak. Az impozáns faluházban há­zában közel 300-an gyűltek össze, hogy bemutassák pro­dukcióikat. Zsűri nélkül Tették mindezt zsűri nélkül; a fellépés és egymás öröméért. No meg azért, hogy megvitas­sák: milyen lehetőségük lesz a jövőben. A tizenkét falusi ama­tőr művészeti csoport mellett ott volt Olsvai Imre zenetudós, Csikvár József, az SMK osz­tályvezetője, Nyakas József megyei ének-zenei szaktaná­csadó és Török T. András, a kaposvári Ifjúsági Színpad ve­zetője is. A látottak-hallottak alapján ők is nyugtázták: ezek­nek az öntevékeny társulatok­nak fontos szerepük van lakó­helyük életében. Nyakas Jó­zsef a magyar népdal szerete- tét emelte ki, s a tiszta forrásból táplálkozó dallamkincset mél­tatta. A vendégek örömmel ta­pasztalták: néhányan témakö­rönként szerkesztett műsoro­kat hoztak magukkal. A sző- csénypusztaiak például bú- csús-énekeket, a kadarkútiak csúfolókkal álltak színpadra. Egy az ötvenkettőből Mindössze két falusi színját­szócsoport, a tapsonyi és a lát- rányi lépett fel a megyei talál­kozón. A nem megfelelő darab- és szereplőválasztás, a stílus­keveredés révén merült fel, mi­ként lehetne megoldani az ok­tatók képzését, hogy színvona­lasabb) színjátékok szület­hessenek. Az ének, a tánc, és a játék öröme több száz amatőrt—fia­tal és idősebb embert egyaránt — „mozgatott meg” a múlt hé­ten. S ez csak egy volt az öt­venkettőből... Lőrincz Sándor FINNEK SZENNÁBAN. A kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium kórusának vendégeként a megyeszékhelyen tartózkodott finn kórus tagjai ellátogattak a szennai skanzenbe. Pertti La- amanen vezetésével több koncertet adtak, majd felkeresték Somogysárdot és ellátogattak Budapestre is. (Fotó: Király J.Béla) ISMÉT MEGNYITOTTAK IV. Károly-emlékszoba Tihanyban Ismét megnyitották Tihany­ban a múzeum épületében a IV. Károly-emlékszobát, ame­lyet 1926-ban rendeztek be az uralkodó pár tiszteletére. Ká­roly király és Zita királyné ugyanis itt töltötte utolsó ma­gyarországi napjait 1921. ok­tóber 26-a és 31-e között. Ké­sőbb, 1950-ben az emlékszo­bát megszüntették, abból csak a márványtáblát és az ima­zsámolyt sikerült megmenteni. A Veszprém Megyei Múzeumigazgatóság és a ti­hanyi Bencés Apátság ismét berendezte, és a dokumentu­mok bemutatásával történelmi emlékhellyé alakította a királyi pár egykori menedékét. A megnyitó ünnepség dísz­vendége Habsburg Ottó volt. A megjelent egyházi vezetők, közéleti személyiségek és ti­hanyi lakosok körében Kállay István, az ELTE történész pro­fesszora vázolta IV. Károly munkásságát, hangsúlyozva, hogy a történetírás mindeddig nem adott hű képet róla. A tévhitek eloszlatására hívta föl a figyelmet. Mint mondta: uralkodása idején IV. Károly mindent elkövetett, hogy a nemzetek közötti ellen­téteket enyhítse, parlamentáris alkotmányt akart, és a háború mielőbbi befejezését. Ezt bizo­nyítják a béketárgyalásra vo­natkozó dokumentumok és az emlékszobában látható tanul­mányok is. Kísérletet tett arra is, hogy a monarchiát szuverén nemzetek szövetségévé ala­kítsa. Hamarosan helyreállítják az emlékkálváriát is. A VONAT MEGÁLLT... „Köszönöm, tanár úr!” — Kérem, hogy a cikkben ne sarkítsa a keresűséget és ne fokozza a szépet; a valóságot írja! — búcsúzott beszélgeté­sünk végén Auguszt József, aki pedagógiából szerzett egyetemi doktori címet. Nehéz feladat tárgyilagosan fogalmazni egy kiemelkedő ta­náregyéniségről. Megpróbál­tam... A 42 esztendős tanári pá­lya végén, egy hónap múlva Áuguszt József leteszi a krétát, és lelép a katedráról. — Egyszer felszálltam arra a vonatra, amely négy évtizeden át száguldott velem — mondja. —Most egy olyan ál lomásra ér­tem, ahol le kell szállnom; a nagy utazásnak vége... Sorol­jam, hogy milyen állomások voltak? És sorolja: a komiósdi, majd a nyimi általános iskola után a néphadsereg „magához szólí­totta”. Ezután Ságvár követke­zett, onnan szolgálati érdekből Pusztaszemesre helyezték igazgatónak. Ekkor azonban már megfogalmazódott benne: élete vágya a balatonföldvári általános iskola lett. Ez az álom a Kőröshegyen töltött időszak után, 1964. december 1 -jén tel­jesült, miután szakfelügyelői megbízást kapott. 1978-tól sa­ját kérésére a szárszói általá­nos iskolába helyezték. Negy­ven év alatt tanított összevont osztályokat is, oktatott mate­matikát és fizikát, földrajzot és biológiát, sőt tartott testneve­lés-órákat is. Mikor mire volt szükség. Pedagógusi tevé­kenységéért 1978-ban meg­kapta a Kiváló Munkáért kitün­tetést, 1990-ben pedig elnyerte a kiváló pedagógus kitüntető címet. — Miért Balatonföldvár volt a vágya? — 1951 -ben az ötszáz lelkes Nyimben dolgoztam, amikor egy továbbképzési napra Föl­dvárra hívtak. Siófokig kerék­párral mentem, majd tovább vonattal. Nagyon megtetszett a település. Tudtam már, hogy ha egyetlen mód adódik, akkor ott szeretnék tanítani, pedig belső-somogyi gyerek vagyok. — Életének melyik állomá­sához kötik igazi, nagy élmé­nyek? — Pusztaszemest úgy sze­retem, mintha a szülőfalum volna. Életem legalkotóbb sza­kasza volt az igazgatóként ott töltött hét esztendő. Mindig em­lékezni fogok arra a jó tantestü­letre, amelynek a tagjaival együtt sírtunk és együtt nevet­tünk. Közösek voltak a gondja­ink és az örömeink is. Amikor iskolát építettünk a helyi kőmű­vesek segítségével, a negy­venből talán ha kettő nem aján­lotta föl a munkáját. Fájdalom­mal gondolok erre az iskolára; kocsmát csináltak belőle. Számomra ez a magyar falu pusztulásának egyik példája. A többi iskoláról is szép emléke­ket őrzök; úgy érzem, minde­nütt jó kapcsolatom volt a diá­kokkal, tanártársaimmal és a szülőkkel. Szándékom igazát mutatja, hogy megkeresnek a régi tanítványaim; egy „köszö­nöm, tanár úr!" nekem elég. — Honnan van a tanítás iránti szeretete? — Az első tanítóm, Lantos József ma is él. Kántortanító volt Bőszénfán, a szülőfalum­ban. Ő a példaképem, mert minden szava és mozdulata tükrözte a gyerekek iránti sze- retetet. Eredetileg orvosnak készültem, ám az akkori anyagi helyzetünk nem tette lehetővé, hogy továbbtanuljak. Mielőtt óraadóként Kom- lósdra került, egy évig mező- gazdasági munkásként dolgo­zott. 1956-ban szerezte meg matematika-fizika szakon a tanári diplomáját. 1976-ban el­végezte az ELTE pedagógiai kiegészítő szakát, majd 1978-ban megvédte doktori disszertációját. Azt tartja, hogy a legneme­sebb értelemben vett köteles­ség: nevelni. A felnövekvő nemzedéket becsületes és tisztességes, értelmileg felru (Fotó: Lang) házott, hazaszerető állampol­gárokká tenni. — A feleségemmel boldog voltam és vagyok. Két lányom van: az idősebb Pécsett tanít, a fiatalabb pedig most Ausztriá­ban orvosként dolgozik. Két unokám is van már; nagyon szeretem őket. — Lassan vége van annak a tanévnek, amit nem követ új. Mi lesz szeptembertől? — Nem égetek föl magam mögött minden hidat. Nem kö­telező óraszámban, de addig tanítok, amíg szükség van rám. Az életritmusom nyilván meg­változik azzal, hogy elszaka­dok az iskolától. De a gyere­kektől soha! Tamási Rita Król képei Dariusz Król lengyel festőművész képeiből nyílt kiállítás és vásár Nagyatádon, a Rózsafa­bot vendéglőben. A mű­vész a bevételt a nagy­atádi egyházközségek javára ajánlotta föl. Vendégek, vendéglátók Tapsonyban vendégszere­pelt az elmúlt napokban a bu- zsáki népi együttes. A vendé­gek gazdag műsorral jutalmaz­ták a tapsonyiak érdeklődését. Dráva menti népdalok Sikerrel mutatkozott be a rá­dióban a somogytarnócai asz- szonykórus. Az aranyimősí- tésű jeles együttes Dráva menti, helyi népdalokat szólal­tatott meg. A nyolc éve alakult kórusban a Dél-somogyi Me­zőgazdasági Kombinát asszo­nyai énekelnek. Tavaly Né­metországban vendégszere­peitek. Első lett A szakmunkástanulók Édes anyanyelvűnk tanulmányi ver­senyének megyei döntőjén első helyezést ért el Bognár Andrea, a nagyatádi szakmun­kásképző iskola 2le. osztályos kereskedő tanulója. Felkészítő tanára Pauska Lajosné. Zsolnai Mária képei Balett címmel Zsolnai Mária képeiből nyílt kiállítás tegnap Kaposváron a Kilián György Városi Művelődési Központ­ban. A marcali festő alkotásai május 23-ig tekinthetők meg. Filmjegyzet Filofox Ha a fiatalabb generációknak nem is, az idősebbeknek bizo­nyára ismerősen cseng Arthur Hitler neve. Ha másért nem, az 1970-ben készült Lőve Story-adaptáció miatt bizonyosan, de a Kórház (71) és a La Mancha lovagja (72) című produkciói ha­sonlóképp megalapozták hírnevét. A kanadai születésű Hiller érdekes pályát futott be. A későn érő alkotók közé tartozik; 1963-ban, 40 évesen került először kameraközeibe, majd a kiugró sikert Erich Segal Szerelmi tör­ténetének megfilmesítése jelentette számára. A hazai film­színházak az utóbbi időben két moziját is műsorra tűzték: 89-ben a Vaklárma, ebben a hónapban a Filofax című filmjeit láthatta a nagyközönség. Arthur Hiller életművét tekintve figyelemre méltó az a tény, hogy a műfajok erdejében a 66. esztendejét taposva talált rá a vígjátékra, az egyik legnehezebb filmtípusra. A Vaklárma után közönség és kritika egybehangzóan véleményezte: bár ne tette volna. S ha már a publikum és az ítészek is ugyanazt kiáltják— jaj! —, az bizony már jelent valamit. A Richard Pryor és Gene Wilder főszereplésével leforgatott produkció valóban nem iratkozott fel a század nagy nevettetői- nek művei közé. És ez elsősorban a veszélyesen gyenge forga­tókönyvnek köszönhető. Hisz’ a Pryor-Wilder duett már nem egy remek alakítást letett az asztalra. Ez sem rajtuk múlott. A kudarc nem szegte Hiller kedvét. Tavaly újabb próbálko­zást tett arra, hogy önfeledt vigyort varázsoljon keser-édes nap­jainkba. Ezúttal sikerült. A Filofax egy kellemes filmvígjáték lett. (Valamit persze már az is előre sejtetett, hogy a producer szerepében Paul Ma- zurskyt láthatjuk, akit a Vihar című alkotás rendezőjeként isme­rünk). Az alapszituáció klasszikus, a történet két ember sze­repcseréjére épül. „Jimmy végre új életet kezdett, csak sajnos valaki másét”— olvasható a plakáton. Mindez annyit jelent, hogy egy néhány nappal szabadulása előtt lévő, rabtársai kö­rében páratlan népszerűségnek örvendő börtöntöltelék elkezdi élni egy fontos tárgyalások előtt álló, karrierista reklámsza­kember életét. Az események mozgatórugója — mi sem ter­mészetesebb—a véletlen. Hivatalnokunk egy reptéri telefonon felejti összes tudományát képező filofaxát, mely nyelvünkön egyszerűen csak határidőnaplót jelent. Az eddig két szálon futó cselekmény ezen a ponton találkozik: a krikettmeccsre meg­lépő Jimmy magához veszi a filofaxot és ...csak ámul és bámul. Egy csodálatos villában köt ki, melyben minden gombnyo­másra működik, a kertben pezsgőfürdős medence és egy vér­pezsdítő hölgy várja. Egyedül az idétlen tárgyalások untatják, de ő mindenhol feltalálja magát. A párhuzamos történet gondosan kitalált montázsokkal kap­csolódik egymásba. Stewart Copeland funky-zenéjére nem le­hetett nehéz az „ollót csattogtatni”; lendületesen viszi előre a képeket. Azokat a képeket, melyek a Jimmyt alakító James Be- lushit és partnerét Charles Grodint fordulatos vígjáték helyze­tekben követik nyomon. Befejezés — természetesen — e műfajban sincs megoldás és tanulságok nélkül. S hogy ezek nem szolgálnak a felismerés döbbenetével, épületes mondanivalóval. Annyi baj legyen. Lé­nyeg, hogy—és ebben Jimmy is messzemenőkig egyetért ve­lünk—győzzön a CUBS, vesszen az ANGELS! A többi nem ér­dekes... Balassa Tamás

Next

/
Oldalképek
Tartalom