Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-31 / 125. szám
SOMOGYI HÍRLAP 5 1991. május 31., péntek KÖNYVHETI JEGYZET Hol vannak a művek? Folklórból nott táncszínház CSÚCSON A SOMOGY — TÁNC HELYETT KÖTÉLTÁNC? Ahogy figyelem a keményszárú csizmák ütemes dobogását, s a sejtelmes szoknyasuhogást— régi sikerek, ám feledésbe soha nem merülő, legendás számok idéződnek fel bennem. Mindig így vagyok, ha beülök a Somogy Táncegyüttes egy-egy próbájára vagy a félezres nézősereg sorai közé. Hogy miért? Talán azért, mert a több évtizedes múltra visszatekintő, Kanyar József alapította együttes — bátran kijelenthetem — végre a csúcson van. Ide pedig — EgyüdÁrpád, Foltin Jolán, Vida József, Hász Mihály és Csikvár József után — Mosóczi István jutatta el a tánckart. Az a fiatal koreográfus, aki 1979-ben művészeti vezetőként tért vissza régi együttesébe, hogy a gyön- gyösbokrétás mozgalom után új színt vigyen a produkciókba. Ez a jellegzetesen „mosóczi s" vonás már a Ballada I- ben megjelent. A halálra táncoltatott lány legendáját feldolgozó koreográfia volt a kezdet a folyamatosan ívelő pályán. Az autentikus elemek akkor is megmaradtak és most is élnek, hiszen Mosóczi táncszínháza a folklórból nőtt, s ma is abból építkezik. Gondoljunk csak a Ballada II-re, a XIII. országos népiáncíesziiváion kirobbanó sikert arató evokatív művére, az Amerikás dalra, vagy a később született Katonadalra. Kiss Ferenc és a Vízöntő Együttes muzsikájára koreog- rafált Tavaszi szélre, a Botolóra, a Kötelékekre, a Pás de deux-re vagy a Commediára. És még hosszasan sorolhatnám a termékeny évek kiemelkedő produkcióit, amelyek sokakban némi ellenérzést váltottak ki. Az újszerű, a hagyományos formáktól elrugaszkodó, ám azokkal végleg nem szakító katartikus számokkal a közönség a kezdetben nem tudott mit kezdeni. De úgy is fogalmazhatnék: még nem nőtt fel azokhoz. (Az okok a néptánc lejáratottságában is keresendők.) A Somogy mostani publikuma és lelkes rajongótábora azonban érti a számok szellemiségét, s átlényegülve, áhítattal figyeli a szeretet, a szerelem avagy a kín és a gyötrődés táncait. Az úgynevezett táncszínházi koreográfiákkal párhuzamosan a közönség találkozhat eredeti folklórszámokkal, feldolgozásokkal. Ezek szintén meghatározó aiapszineK a tarka palettán. A Bergics Lajos vezette Zengő Együttes zenéjére készített sóvidéki vagy szatmári táncok, avagy a mezőségi, dél-alföldi és somogyi dallamokra épülő, gyakran bo- hókás koreográfiák után szinte biztos a vastaps. Az az elismerés, amely a jó koreográfiát és a remek tánctudást minősíti. Ez a két szempont volt a meghatározó az idei, a szolnoki Szigligeti Színházban megrendezett XV. országos néptáncfesztiválon is, ahol Novák Ferenc zsü- rielnökletével neves szakembergárda előtt folyt a huszonkét legszínvonalasabb magyar amatőr néptáncegyüttes megmérettetése. E két tényező egysége a gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttes, valamint a Somogy produkcióiban érvényesült leginkább. Mosóczi István arany minősítésű „társulata” táncszínházi művekkel lépett színpadra; a Kirciés az Apró képekcímü koreográfiával jeleskedett. Minden létező díjat elnyerve. Az együttes életében talán ez az eredményhirdetés a legemlékezetesebb, hiszen az országos első díjat hozhatták s! a szakma legrangosabb találkozójáról. Magyarul: a megyénk nevét viselő, negyven tagú táncegyüttes — jelenleg a legjobb hazai amatőr csoport. Ennek jelentőségét — mi sem természetesebb — az együttestagok érzik leginkább, és a gondos gazda, a Latinca művelődési központ. A városi ön- kormányzat művészetpártolása szintén elismerésre méltó, hiszen a Somogy fenntartására fél milliót forintot utalt át a közelmúltban. A megyei közgyűlésben is megvan a segítőszándék, ami remélhetőleg mielőbbi anyagi támogatásban fejeződik ki. A rendelkezésre álló ötszázezer forint ugyanis vajmi kevés az együttes működtetésére. Ebből csak június végéig futja majd. Hogy mi lesz ezután? Nem tudni. Reménykednünk azonban lehet; méghozzá abban, hogy a fiatalok életelemévé lett tánc nem csap át kötéltáncba... Lőrincz Sándor (Fotó: Kovács Tibor) Évek óta í rom a folyóirat-tallózókat, s még hosszabb évek óta hallom az irodalom világából s az olvasóktól is, hogy hol vannak a művek? Természetesen ilyenkor mindenki a remekművekre gondol. Aki egy kicsit régebb óta foglalkozik irodalommal, az már átélhetett egy-két hasonló időszakot. Mert az ilyenek általában csak néhány évig szoktak tartani. Éppen két évtizede, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján már volt egy ugyanennyire sopánkodó időszak, amikor sokan kérték számon — Déry, lly- lyés, Németh László, Juhász Ferenc és a többiek munkáinak— folytatásait és folytatóit. Aztán hamarosan kiderült, hogy a számonkérés fölösleges volt. S lezajlott aztán — ugyancsak a hetvenes években — még egy jelentős módosulás. Korábban — tetszéssel vagy csöndben bár — mindenki az irodalmunk fővonala tézist vette alapul, ha megszólalt, s ehhez képest nagyon jelentős teljesítmények — mint Weöresé, Ottliké például — igencsak félreszorultak. Ez az időszak a gyakorlatban szemléletesen példázta azonban, hogy az irodalomban demokrácia van akkor is, ha maga a politika erről nem kíván tudomást venni, s a „vonalaknak”, a tendenciáknak, törekvéseknek, csoportoknak nincs semmiféle eleve meghatározható hierarchiája az esztétikai ítélőszék előtt. Ez a felismerni kezdett egyenrangú sokarcúság azonban elbizonytalanította az olvasót, de még az irodalmi élet résztvevőit is. Annyiszor hallották a fővonal teóriát, s nemegyszer éppen maguk ellen kifejtve, hogy a szemlélet változásával olykor hajlamosak lettek arra, hogy most meg magukat és társaikat kezdjék fővonalnak tekinteni. A társadalomra, illetve a személyiségre inkább figyelő, a realisztikus, illetve a szimbolikusabb, a nemzeteszmét, illetve a nemzetek fölötti eszméket követők pedig létükkel nem tagadják, hanem kiegészítik egymást. S ezt bizonyítja a jelen irodalmának elfogulatlan olvasása is. A könyvkiadás ugyan már 1990-ben is súlyos — nem irodalmi, hanem gazdasági — válságban volt, de a folyóirat-kiadásig még nem ért el a válság. Túlzás nélkül állítható, hogy a magyar irodalomban még soha ennyi és ilyen jó átlagszínvonalú folyóirat nem jelent meg. A régiek—Alföld. Jelenkor, Kortárs, Tisza- táj, Életünk, stb. — mellett olyanok mint a Hitel, a Holmi, a 2000, a most újraindult Magyar Napló, a megújult Műhely, s még folytathatnám a sort, mind ezt bizonyítják. S a múlt évben megjelent könyvekkel sem kell szégyenkeznünk. Csak példaként idézek néhány nevet. A prózából Ágh István, Cseres Tibor, Csíki László, Esterházy Péter, Kertész Ákos, Kertész Imre, Mészöly Miklós, Spiró György, Szabó Magda, a lírából Bertók László, Baka István, Balaskó Jenő, Orbán Ottó, Somlyó György, Kiss Anna, Takáts Gyula, a drámából Csurka István, Göncz Árpád, Lázár Ervin jelentkezett új művel. Mondhatná bárki kételkedve: jó, jó, szép a névsor, de a művek is ennyire „szépek”? Hadd feleljem erre azt, hogy a jelenkor ritkán tud a maradandóságról igazán hitelesen véleményt formálni. Kellő szakismeretei azt viszonylag könnyű megmondani, hogy egy mű selejtes, hibás vagy jó-e, de már a jó és a kiemelkedő művek elkülönítése gondot okoz. Amit egy kor kiemelkedőnek, tehát „örök” értéknek minősít, az bizony gyakran csak jó, s korhoz kötött, idővel történelminek mutatkozó értékké szelídül. Tompa Mihályt ma már senki sem látja Arany János mellett, és Simon Istvánt sem helyezik Nagy Lászlóval egy polcra, de azért mindegyikük értékét elismerik. De van még valami — s ebben már korántsem lehet megdicsérni sem a folyóiratokat, sem a sajtót, a tömegkommunikációt: a megjelenő szépirodalmi műveknek egyre fogyatékosabb a tudomásul vétele. Reklám — akár a puszta tényközlés szintjén is — alig van már, s a recenziók, kritikák száma is egyre fogyatkozik. Pedig erre még a gyenge mű is érdemes lehetne. S mennyivel inkább a jó és a nagyszerű! Remélem, az idei könyvheti kötetek fogadtatása rácáfol erre. Vasy Géza A Wallenberg-ügy (1.) „A SZOVJET KORMÁNY VÉDELME ALATT ÁLL” Simon Wiesenthal: Az igazság malmai Wiesenthal személye és tevékenysége világszerte ismert. Azért harcolt, hogy a náci gyilkosok bíróság előtt feleljenek tetteikért. A visz- szaemlékezés az Európa Kiadó gondozásában jelent meg a könyvhétre. Ebből közlünk részleteket. A LEVÉL 1971. március 29-én íródott, és Stockholmban adták postára. Egy kétségbeesett anya kért, hogy segítsek eltűnt fia felkutatásában. „Nagy csodálattal olvastam az Önről szóló, 1967-ben, Joseph Wechsberg kiadásában megjelent könyvet, amelyből. megtudhattam, milyen nagyszerű eredményeket ért el a náci bűnözők felkutatásában... Sokat töprengtem, mennyiben lehet ma még kideríteni, mi történt fiammal azután, hogy az utolsó tanúk még életben látták; és arra gondoltam, Önnek talán módjában lenne, hogy világméretű kapcsolatrendszere segítségével erre vonatkozó adatokat szerezzen"—írta kissé esetlen németséggel egy svéd hölgy, aki szükségét érezte, hogy mindenekelőtt bemutatkozzék: „Ezt a levelet Máj von Dardel írja, az édesanyja Raoul Wallenbergnek, a budapesti svéd követség titkárának, akit 1944-ben a svéd kormány amerikai felkérésre megbízott, hogy szervezzen akciót a magyarországi zsidók megmentésére, s aki nagy nehézségek és veszéslyek közepette valóban sok ezer zsidót mentett ki a nácik karmaiból, de 1945-ben a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba szállították, ahonnan eddig nem tért vissza." 1945. január 17-én Raoul Wallenberget az oroszok Budapestről Debrecenbe vitték, hogy a szovjet megszállási övezet ottani főhadiszállásán Malinovszkij marsallal tárgyaljon. Ettől kezdve nem adott többé közvetlen életjelet magáról. Édesanyja azonban — mint a világon minden anya — nem hitte el, nem akarta elhinni, hogy a fia meghalt. „Az elmúlt években svéd részről többször is érdeklődtek fiam holléte felől — írta levelében —, de a szovjet kormány kezdetben tagadta, hogy az ügyről bármi tudomása volna. Később, 1957-ben viszsont, úgy nyilatkoztak, hogy fiam 1947. július 17-én a moszkvai Ljubjanka börtönben meghalt. Viszont a szovjet börtönökből hazatértek közül sokan tanúsították, hogy 1947. július 17-e után még kapcsolatban voltak vele. A róla szóló utolsó értesülés 1961-ből származik: ekkor Mjasznyikov szovjet orvos közölte egy kolléganőjével, hogy Raoul ideggyógyintézetben van. ” Mindössze ennyit tudott von Dardel asszony a fia hollétéről, és most arra kért, legyek a segítségére. Azt írta: tudja, hogy általában csak náci bűnösök felkutatásával foglalkozom, de szinte mentegetőzve hozzáfűzte, hogy fia ügye talán mégis kivételnek tekinthető, hiszen — mint szerényen megjegyezte — Raoul számos üldözöttet mentett meg az ilyen bűnözőktől. A hölgy, úgy látszik, még így sem tartotta érveit elég nyomósnak, mert csatolta dr. Chaim Árié levelét. Dr. Arie klinikaigazgató volt az izraeli Bershevában; a klinika Raoul Wallenberg nevét viseli, és olyan magyar zsidók adomdányaiból épült, akik az ifjú svédnek köszönhetik életüket. Addig csak felületesen foglalkoztam a Wallenberg-üggyel. Természetesen olvastam néhány róla szóló kiadványt, többek között azt a kis könyvet, melyet barátom, Josef Wulf történész szentelt Wallenbergnek, és azt is tudtam, hogy Stockholmban működik egy bizottság, amely eltűnésének körülményeit kívánja felderíteni. De ez volt minden, és e tudás alapján aligha lehetett további kutatásokba belevágni. Válaszomban ezért elsősorban azt kértem Wallenberg édesanyjától, ismertesse velem az egykori szovjetunióbeli foglyoknak fiára vonatkozó vallomásait. Ekkor von Dardel asz- szony eljuttatta hozzám annak a férfinak a vallomását, aki a börtönben a falon keresztül jeleket váltott Wallen- berggel — csakhogy ez a vallomás sok évvel korábban hangzott el. Ekkor régi munaktársamhoz, Moshe Lederhez fordultam, aki nemrég vándorolt ki Izraelbe, és ott a Kol Izrael nevű rádióállomás orosz adásánál helyezkedett el. Megkértem: sugározzon műsort Wallenbergről. Az adást a Szovjetunióban is hallgatják, így hát elképzelhető volt, hogy a sztálini börtönöket megjárt számos zsidó közül valamelyiknek eszébe jut majd a svéd. A Wallenberg-sztorit már 1971. április 15-én leadták, és én beszámolhattam az édesanyjának arról, hogy valamit legalább elindítottam. Jól tudtam: az ilyen ügy csak akkor oldható meg, ha világszerte ismertté válik. Ezért hát nyitottam egy „Raoul Wallenberg” feliratú dossziét, és bár anyag alig volt benne, papírhalmok alatt roskadozó íróasztalom legtetejére tettem. Ha aztán a hozzám érkező újságírók megkérdezték, most épp mi: lyen ügyekkel foglalkozom, mindig rámutattam a Wallenberg-dossziéra, és bár ezek az újságírók az átlagosnál sokkal élénkebben érdeklődtek a náci korszak iránt, mégis kiderült, hogy húszból egy ha hallott valaha is Wallenbergről. így hát elmeséltem nekik mindazt, amit időközben a bátor svédről megtudtam és tájékoztatásom egész sor újságcikkban látott napvilágot. Moshe Leder is megtette, ami tőle telt a Kol Izrael havonta két ízben is sugárzott tájékoztató műsort Wallenbergről, hogy az ügyet ébren tartsa. Magam elsősorban annak akartam utánajárni, hogy valójában mit is tud Wallenbergről Mjasznyikov profesz- szor. Mjasznyikov egy moszkvai orvoskongresszuson beszélt az ügyről Nana Schwarz professzor asszonynak, ezért hát elhatároztam: Svédországba utazom, hogy találkozzam a hölggyel. Nana Schwarzot mint a Wallenberg család jó barátját régóta foglalkoztatta az ügy; amellett a Szovjetunióban is jó személyi kapcsolatai voltak, mivel a háború után a szovjet nagykövetség orvosaként dolgozott. Már 1946-ban tudakozódott Raoul Wallenberg holléte felől, és értesülése megnyugtatóan hatott a szülőkre: Wallenberg a szovjet kormány védelme alatt áll, és nemsokára hazatér. Ezt maga a szovjet nagykövet, Kollon- taj asszony közölte vele. Csakhogy Wallenberg nem tért haza. (Folytatjuk)
