Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-29 / 123. szám
1991. május 29., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 150 éves a TIT Tudományos emlékülés Kaposváron A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megalakulásának 150. évfordulója alkalmából rendezett emlékülést a TIT Somogy megyei szervezete tegnap délután. A résztvevők Koltai Róbert tolmácsolásában József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét hallgatták meg elsőként. Ezután dr. Vígh Károly kandidátus, a TIT Országos Szövetségének alelnöke beszélt a társulat múltjáról. A 70-es évekig kísérte figyelemmel a társulat történetét. Hangsúlyozta: a tudományos ismeretterjesztésre mindig szükség volt, s az élvonalban a legnevesebb tudósokat találhatjuk meg ma is. Ezután a röntgen komputeres tomográfia (RCT) alapelveiről, illetve az állatnemesítésben való gyakorlati alkalmazás feltételeiről esett szó dr. Pászthy György, a CT Biológiai Központ igazgatójának diaképes előadásában. Szita Károly, Kaposvár alpolgármestere Gondolatok Somogy megye hulladékgyűjtéséről című előadásából kicsengett: különösen a veszélyes hulladékok elhelyezése okoz gondot. Megjegyezte: Fiad térségében alkalmas helyet találtak a hulladékok elhelyezésére; s a társadalmi konszenzus létrejött. A helybéliek már a kezdetektől fogva tudtak erről az elképzelésről. Ezután dr. Angeli István, a Somogy Megyei TIT elnöke Rossz egészségünk és rossz egészségügyünk címmel az úgynevezett „slágerbetegségekről” beszélt, majd az irányításról mondta el, hogy az egészségügy vezetését az elmúlt időszakban többnyire a kontraszelektált irányítás jellemezte. Mutatós statisztikai adatokkal, világviszonylatban is jelentős orvoslétszámmal és kórházi ágyfejlesztéssel. Ezzel akarta jelképezni a magyar egészségügy magas színvonalát, mialatt össztelevíziós gyűjtést szervezünk nap mint nap egy-egy beteg gyerek nyugati gyógykezelésének költségeihez. A tudományos ülés végén aranykoszorús emlékérmeket nyújtottak át. L. S. Mi lesz veled, amatőr színjátszás? A kérdést nehéz megválaszolni, de kétségtelen: ma inkább attól kell félni, hogy az egykor olyan sok tehetséget útjára bocsátó színjátszómozgalom a végét járja. Somogy megye nagy múltú amatőr színjátszó csoportjainak — az általános iskolák a rangos színpadokig — számos gondja közül a legégetőbb: nem figyelnek eléggé rájuk. Hogy meddig tartható ez az állapot, azt nem tudni, de tény: a színjátszók, a versmondók, és az őket támogató pedagógusok és irodalmárok türelme és energiája véges. Darabos Zsuzsától, a Somogy Megyei Művelődési Központ — mint ebben a leginkább érdekelt intézmény — munkatársától tudom, hogy ők kitartanak. Próbálják segíteni a színjátszókat, de a legutóbbi ilyen akciójukra nemigen mutatott fogadókészséget az amatőr színjátszás. Különösen Somogy apró falvaiból várták volna a visszajelzést: miben kérik az SMK közreműködését? Sajnálatosan kevés válasz érkezett, jóval kevesebb, mintahány csoportról tudnak. Pedig elkelne a patronáló figyelem. Szerencsére — főként Kaposváron és néhány más városban — egy-egy színpadtól láthatunk még új és igényes produkciókat, valamint akadnak színvonalas versmondó versenyek is. Ez azonban nem szünteti meg a hiányérzetünket. Talán az amatőr színjátszók és versmondók előbb utóbb magukra találnak. Rájuk pedig a szponzorok találhatnának (a mecénások?), akik — a társ amatőr művészeti csoportok támogatóihoz hasonlóan — felismerik: már egy kevés áldozat is megmentheti az amatőr színjátszást. Varga Zsolt DOLGOS NEVELŐOTTHONI ÉVTIZEDEK UTÁN Az igazgató csendes búcsúja Nyugdíjba vonult egy intézményvezető, amelyre mondhatnánk: mindennapos esemény. Müller Béla, a nágocsi nevelőotthon igazgatója mégis megérdemli a külön figyelmet, hiszen nem akármilyen pedagóguspályát zárt le . Közel négy évtizedes, nagyrészt állami gondozott gyerekek között töltött dolgos esztendők fejeződtek be. Müller Béla szerény ember. Most sem hozakodik elő érdemeivel, mert — mint mondja — nem tett mást: tisztességgel és becsülettel próbált élni és dolgozni. Aktív éveiben munkahelye volt az első a rangsorában, hiszen a gyermekek érdekeit csak így lehetett eredményesen és hatékonyan képviselni. Ebben a munkában ugyanis nem szabad felületesnek lenni, mert a tét óriási: az árván maradt gyermekek sorsa. — Ha ebben nem lelkes az ember, nincs öröme a nevelésben. Szerettem a gyerekeket, de szigorú és következetes voltam velük — mondja. Müller Béla azt vallja, hogy ha valaki eléri a nyugdíjkorhatárt el kell mennie, mert a bizonyításra elég az addigi idő. Meg aztán átkeli adni a helyet a (Fotó: Király J. Béla) fiataloknak, hogy kapjanak lehetőséget ők is. — Nem haraggal jöttem el, kedvesen elbúcsúzott tőlem mindenki és kitüntetést is kaptam. Azóta is tartom a kapcsolatot a nevelőotthonnal, de csak akkor segítek, ha igénylik ezt. Nem kínálom fel magam — idézi a márciusi búcsúztatóját. Az immár nyugdíjas igazgatónak nem telnek unalmasan a napjai. Meséli, hogy visszatért a földhöz, annak szeretetéhez, — paraszti családból került a tanári pályára. Büszke arra, hogy őt rendre, fegyelemre és szorgalomra nevelték a szülei és ezt igyekezett beváltani. Alapvető életbölcsességeket tanult tőlük, ezért is teltek kiegyensúlyozottan hétköznapjai. Életritmusa most is maradt a régi, hiszen ő sosem az időt, hanem a munkát nézte. Ma már ez újra a gyerekkor, a fiatalság éveinek hasznos és kedvelt foglalatosságához viszi vissza őt: az annyira szeretett földhöz. Most már több időt kap tőle a család is és megha- tottan beszél a mellette mindvégig kitartó, egyszerű feleségéről, valamint fiáról. A beszélgetésvégi múltidézésben Müller Bélával visszakanyarodunk a nágocsi szülőfalujához, a gyermekkorához, az elszalasztott Horthy-ösz- töndíjához — szülei akkor nem tudták vállalni taníttatását — majd a pécsi földrajz-biológia szakos tanárképzős és a pályakezdő kapolyi évekre. Aztán az 1958-tól napjainkig tartó nágocsi iskolai, majd nevelőotthoni évtizedekre és a közéleti munkájára. Dolgos évtizedek állnak Müller Béla mögött. Falusi háza kapujában elköszönünk tőle. Tekintete mutatja, amikor visz- szasétál a házba, gondolatban együtt lesz még sok-sok nevelőotthoni gyerekével, a négy évtizedes munkával. Varga Zsolt Arcok a színház világából Kézdy, az örökmozgó „Nem vagyok egy fölugrálós alkat” (Fotó: Lang Róbert) Tisztújítás a megyei egyesületben Kevesebb olvasó, vajúdó könyvtárügy KÜLFÖLDI SEGÍTSÉG VÁRHATÓ KAMARÁS ISTVÁN ÚJ KÖNYVÉRŐL Az országban az elsők között alakult meg 1967-ben Somogybán a Magyar Könyvtárosok Egyesületének területi szervezete, amelynek taglétszáma százról negyvenre zsugorodott. A tegnapi tisztújító közgyűlésen derült fény igazában arra, hogy mennyire vajúdik a területiszervezet, miközben halódik a magyar könyvtárügy. Az egyesületet, tagsága szinte megérezvén, hogy mi vár a magyar könyvtárakra, a szakmai igényesség hívta életre, ám Somogybán hamar bebizonyosodott: inkább a közömbösség vált úrrá. Kézdy György állandóan mozog, változtat. 1962 óta a hatodik színház tagja. Megfordult a debreceni, a pécsi, a kecskeméti és két pesti társulatnál. Ötödik éve a Szolnoki Szigligeti Színházzal áll szerződésben. A kaposvári találkozó közönsége Gabriel García Már- quez, Száz év magány című produkciójában láthatta, Mel- chiades szerepében. A beszélgetésre invitálást készségesen fogadta, csupán némi időt kért sonkával töltött sertésbordájának elfogyasztásához. Azután kérdezhettük. — Miért van az, hogy Ön ennyi társulatot megjárt? — Nem hiszem, hogy ez olyan sok lenne. Én abszolút nem vagyok egy fölugrálós alkat. Pécsett egy kicsit sokat voltam, tíz év az nagy idő, nem szabad annyi ideig maradni egy színházban. — Vannak színészek, akik egész pályafutásukat ugyanannál a társulatnál töltik. — Az nem is jó, mert elkényelme- sednek, mert megúnják egymást. Persze általánosítani azért nem volna ildomos. Ebből a szempontból nagyon fontos az, hogy vidéken egyszerűen tilos megrekedni egy megrekedni. Akkor az ember ki van szolgáltatva. — Pesten ez nem így van? — De... Tulajdonképpen igen. Az én véleményem az, hogy sehol nem szabad egy életet eltölteni, de vidéken tilos. Már ha valaki azt mondja, hogy színész akar lenni. Ha valaki csak jól akar élni, népszerűségben, gazda akar lenni, kielégíti, hogy szőleje van, kertje van, jóban van a mindenkori tanácselnökkel, vagy polgár- mesterrel, akkor el lehet élni egy helyen. Ha valaki színész akar lenni, akkor muszáj változtatni: más kollégákkal, más rendezőkkel, más közönség előtt dolgozni. — Nem ellentmondás, hogy jól érzi magát egy bizonyos helyen és mégis elszerződik? — Lehet, hogy van ellentmondás, de az ember nem érezheti olyan sokáig jól magát egy helyen. Ugyanabban a klubban ülni egy életen keresztül —az nem lehet jó. A színész számára nem lehet jó. Az ember számára elképzelhető, de most nem arról volt szg. Én a színészetet hivatásként fogom föl, nem foglalkozásként. — Nem nehéz megválni egy társulattól? — Dehogynem. Ez egy nagyon fontos kérdés, valószínűleg sokakat ez késztet maradásra. Ezen túl a lakás, a család, a biztonság, a nyugalom mind a színház halálos ellenségei. — Önnek vannak ilyen halálos ellenségei? — Természetesen elváltam. — Szolnok érkezett a legtöbb darabbal, nagyon erős a társulat. — Igen. Hát... Még egy évünk van, 92 őszén ugyanis a Schwajda elmegy valahová Németországba. Az ő személye egyfajta vezető elv, mi ndent elkövet a színészeiért. Szinte vattában van a társulat. Hogy utána mi lesz, azt nem tudom. — Ön nem pesszimista alkat egy kicsit? — Egyáltalán nem, csak például nem hiszek a varázsütésre történő változásokban, abban, hogy egy tollvonással meg lehet dolgokat fordítani. Viszont tudom, hogy rengeteg odafigyelésre, szeretetre volna szükség. Ebben hiszek. Balassa Tamás A Magyar Könyvtárosok Egyesülete és annak tizenegy szekciója igyekszik hallatni a szakma hangját a kormány tanácsadó testületében, közreműködik a nemzeti alaptanterv kimunkálásában, hogy a könyvtárismeret végre elismert tantárgyként szerepeljen benne. Külföldi segítségre is számíthatnak, a könyvtárosok nemzetközi szervezete húszmillió font támogatást nyújt a korszerűsítésre. A tisztújítás viszont csaknem kudarcba fulladt az egyesület előrelátó programja ellenére, a jelöltek zöme visszautasította a megbízatást , míg Szita Ferenc, a Somogy Megyei Könyvtár igazgatója vállalta végül egy évre az elnöki teendőket. A szervezet tagjainak Kamarás István mutatta be új könyvét. Az íme, az ember!című kötet ugyan tavaly került ki a nyomdából, ám az olvasó kezébe csak most kerülhet a könyvterjesztés széthullása miatt. Megkértük a szerzőt, mutassa be az embernevelésben segédkező munkáját. — Az oktatásban, a nevelésben általában kevés szó esik magáról az emberről. Könyvem annyiban újszerű, hogy megpróbáltam egy ösz- szefoglaló munkát készíteni, aminek Embertan címet adtam. Az olvasótábori tapasztalatok, köztük a somogyiak is, segítettek összeállításában. A szociológia, a filozófia, a természettudományok mellett a művészetekkel is foglalkozom a pedagógusoknak, szülőknek, teológusoknak szánt könyvemben. Beszélgető könyvnek született. Az a cél lebegett előttem, miként közvetíthetném az általános emberi értékeket. — írói, pedagógiai mű? — Olyan ember írta, aki szeret beszélgetni. Az az író írta, akinek megjelentek irodalmi alkotásai, hangjátékai, és az az író fogott tollat az embernevelés érdekében, aki tizenkét gyerekkel közösen írt egy mesejátékot. Horányi
