Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-22 / 117. szám
1991. május 22., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 Országos Színházi Találkozó A zsűriben: Balázsovits Lajos A fesztivál díjainak értéket követő elosztása érdekében a zsűriben a szakma több rétege is helyet kapott. A színészkamarát Balázsovits Lajos színművész képviseli, akit elsőként a találkozó megújhodott kiválasztási rendszeréről kérdeztünk. — Ez egy létező forma a világban, amely az idén kipróbálásra kerül. Ha valamitől nem működik, az úgyis ki fog derülni és akkor vissza lehet térni. Vagy a régi rendszerhez, vagy lehet mással próbálkozni. Esetleg —csak ehhez sok pénz kellene — mindegyik színház benevez majd egy-egy előadást. — Erről is volt már szó? — Igen, ez a variáció is felmerült, de a Színházművészeti Szövetség más döntést hozott. Világos, hogy ez egy vitatható dolog, sokan megkérdőjelezik a döntés helyességét. Mindenestre eddig egyetlenegy produkció sem volt, amelyre azt lehetne mondani, hogy nem érdemelte meg a beválasztást az országos fesztiválra. — Ön szerint miben más egy vidéki és egy fővárosi talá- kozó? —- Erre azt tudom mondani, hogy amikor még létezett magyar filmszemle és Pécsett rendezték meg az egy tartalmas, izgalmas dolog volt, Pesten pedig mindez szétesett. Ta- lán a nagyvárosi jelleg miatt. (Balassa) TÍZ PERC TÖRŐCSIK MARIVAL A magány évszázada Minden szereptől félek még nem tudtam, nem voltam még színész. Amikor bekerültem a Nemzeti Színházba, fantasztikus egyéniségek, kimunkált színészek között kezdtem. Olyan színészek mellett kellett először a színpadon megszólalnom, mint Major Tamás, Gobbi Hilda, Kálmán Gyuri, Balázs Samu. S ők hagytak engem készülődni. — Most a szolnoki Szigligeti Színház előadásának főszereplőjeként láthatjuk. Mit jelent önnek ez a társulat? — Nehéz erre röviden válaszolni. Amikor Schwajda hívott, alig két hónapja ismertem, Taubbal sem dolgoztam még. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Megszerettem a társulatot, ide szerződtem a következő szezonra is. Tudom, hogy pajtában is lehet jó színházat csinálni, mégis nekem nagyon fontos, hogy ez a színház olyan szép, szinte otthon érzi magát a színész. — Milyen szerepeket vállal, mit jelent ma színésznek lenni? — Amikor kezdtem a pályát, úgy gondoltam, ha majd ötven éves leszek, akkor csak azt játszom el, amihez kedvem van. Most már a hatvanhoz közelebb vagyok, ám mégsem tehetem ezt meg. Ezzel keresem a kenyeremet, és van két 18 éves gyerekem. Tehát nem könnyű ma, sőt egyre nehezebb Magyarországon színésznek lenni. Sokszor olyan fáradt vagyok, hogy csak a csöndre vágyom. Ugyanakkor néha fölriadok álmomból, hogy nem vettek föl a főiskolára... Tamási Rita Katartikus irodalmi élményeim közé tartozik a kolumbiai Gabriel García Márquez regénye, a Száz év magány. Most, a szolnoki Szigligeti Színház megrendítően szép előadása mélyítette ezt. Nem számítottam arra, hogy a regényt valaha színházban is láthatom. Egyszerűen azért, mert e sokrétű, összetett és magával ragadó irodalmi csoda a gondolatok pódiumán volt csak „színpadképes”. A szolnokiak rácáfoltak erre, színházi valósággá vált a márquezi mese Buendía családjáról. Macondo falu „történetét" eleveníti fel Taub János rendező — a márquezi mesét, évszázados históriát sűrítő produkcióba. Ezt úgy teszi, hogy csonkítatlan marad a mű szellemisége és hangulata, annak sokszor varázsos eseményei és figurái. Sőt! Mert miként is lehetne másképp, hogy e gyakran mitikus magasságokba emelő mesében, az egyszerre reális és irreális stílusú történetben emberarcú és ugyanakkor emberfölötti hősök szemünk láttára építik a történelmet. Meg a magányt, amely legnagyobb ellensége a márquezi embernek. Nehéz feladatra vállalkozott a szolnoki társulat, és ugyanilyen nehéz a jegyzetírói be Törőcsik Mari és Garas Dezső Kézdy György és Császár Gyöngyi nyomások megírása is. Talán éppen azért, mert telibe talált ez az előadás — a szavakba nehezen önthető érzelmek és gondolatok játékával. Száz év eseményei peregnek előttünk úgy, hogy kirajzolódik belőle az emberség „fejlődéstörténete", sokszor filozófiai mélységekiq hatolva. A látszólagos családregényben — amely egyetemes szintre emeli a macondoi történetet — az élet folyton változó arcával szembesít. A színpadi figurák kitűnő megkomponá- lása könnyen emeli átélésbe a nézőt, mert minden szereplő igen hatásosan kelti életre a márquezi jellemeket. Élvezetek, szenvedélyek és szenvedések kavalkádja ez: összefonódva a köz- és a magánélet eseményei, a kimeríthetetlen helyzetek, lehetőségek és jellemek vissza-visszatérve keverednek a históriában. Nem hiányzik az üdítő humor, a gyarló ostobaság, a pöffesz- kedő gőg, a talmi hatalomvágy és az igéző fantasztikum sem ebből a színpadi eposzból. Ahogyan életünkből sem. Az egész együttes érdeme, hogy a márquezi szabad fantázia szárnyalásába avatja a nézőt: az emberi lét homályos helyzeteire világít rá. A nők — a Buendía nemzetség ősanyái — a hitves és az ágyas szerepében vigyázzák a hatalomvágyba örökösen belegabalyodó férfiakat. A nők, akiknek élet, család és értékmegtartó törekvései Törőcsik Mari Ursulájában fantasztikus egyszerűséggel összpontosulnak! Remek a szolnokiak produkciója. A virtuóz színészi játék, a magány eposzának zseniális újraköltése különleges színházi élményt jelentett. Törőcsik Mariról és Garas Dezsőről meg egyszerűen annyi írható csak: a magyar színjátszás eleven klasszikusai. A közönség őket, Márquezt, a társulatot, s publikum-szerepében talán önmagát is hosszan ünnepelte. Varga Zsolt A magyar színésztársadalom kiemelkedő egyéniségével, Törőcsik Marival az öltözőjében, alig negyed órával a kamerapróba előtt beszélgettem. Gondosan megformált mondatai, mindenféle pózolástól mentes halk szavai egy rövid időre bepillantást engedtek a nagyszerű színésznő gondolatvilágába, sorsába. — Kritikus legyen a talpán, aki a színészetnek már régen a csúcsain járó Törőcsik Mariról tud még újat mondani — írják önről. Most a Száz év magányban mégis valami egészen újat, a kritikák szerint virtuóz pontossággal, megrendítő hitelességgel megformált arcot láthatunk... — Nem szeretek önmagámról beszélni, az mások dolga. Minden szereptől félek, ahogy múlik az idő, egyre jobban félek. Rémülettel tölt el, hogy van-e még bennem valami, ami érdekelhet másokat. Ettől a darabtól is féltem, de Taub János és az új környezet jól hatott rám, talán új fényt kaptak a megkopott eszközeim — Annak idején a Körhintában ragyogóan megformált szerepe tette ismertté. Azóta azonban jónéhány év eltelt. Visszatekint-e Törőcsik Mari? — Óhatatlanul! Én akkor hirtelen lettem ismert és népszerű, ám ez nem nekem köszönhető. A sok sematikus film után a magyar filmgyártás legjobb pillanatába „érkeztem”, 3-4 évig a fellendülő filmgyártás legkiemelkedőbb alkotásaiban játszhattam. Ez meghatározó volt, de megnehezítette a színpadi létezésemet. Ugyanis a szakmát Összeállításunk felvételeit Lang Róbert készítette PÜNKÖSDI ROMANTIKA A Kaposvári Szimfonikusok sikere Nem a külsőség adja a sikert, de azért nem árt, ha legalább a produkció színvonalához igazodhat.Ezt kellett megállapítani a Kaposvári Szomfoni- kusok évadzáró, pünkösdi hangversenyén. A nehéz éveket megért zenekar ismételten bebizonyította — és most már az igyekezetükhöz méltó népes közönség előtt —, hogy megérdemelne egy hangversenytermet. Egy otthont, ahol a környezet kultúrája legalább annyira meghatározó, mint a felcsendülő zene szépsége. A kettő ugyanis nem választható el egymástól. A Kaposvári Szimfonikusok a romantikajegyében állították össze műsorukat, és olyan műveket szólaltattak meg, melyek egyenként is vezető darabnak számítanak egy-egy hangversenyen. Schubert és Liszt müveit a korai, illetve kései romantika terméséből válogatták. A bevezetőként felcsendülő Rose- munde nyitány, — melyet Schubert eredetileg a Varázshárfa című, készülő operája elé komponált, megteremtette az est alaphangulatát. A líráján áradó és visszafogott erővel megszólaló dallamok mértéktartóan szép összjátékát közvetítették a muzsikusok. A közönség elismerése szemmel láthatóan önbizalommal és megnyugvással töltötte el a zenekar tagjait. A H-moll (befejezetlen szimfónia) tolmácsolásában már valóban ott is érezhettük azt a bizonyos „könnyes mosolyt”. Különösen az első tétel indításakor, de később is felfigyelhettünk a fúvósok lágyan simuló játékára. A zenekarban vendégként lépett fel ezen az estén a kaposvári helyőrségi fúvószenekar kilenc tagja. A két korai romantikus zenedarab tolmácsolásából csak egy csöppnyi lendület hiányzott. De a zenekar és a karmester erényére írandó: a második rész Liszt-műveinek megszólalásánál már ebből sem volt hiány. Az A-dúr Zongoraversenyt, — mely annak idején Liszt egyik tanítványának tolmácsolásában és a mester vezényletével hódította meg a közönséget — Lányi Péter a tanítóképző főiskola tanára szólaltatta meg. Könnyed technikája a pianóknál érvényesült leginkább. Precízen kidolgozott játékából az erőteljesebb bil- lentések hiányoztak csupán, a mű zárótételében. A szimfonikusok mindvégig érzékeny alázattal, de önálló szerepjátékukat is megcsillantva kísérték a zongorista játékát. Öröm volt Lányi Péter játékát a koncertpódiumon hallgatni és reméljük még több ilyen közös fellépésen üdvözölhetjük szólistaként. A hangverseny befejezéseként felcsendülő Les Preludes a zenekar bőséges, de fogyó energiáit is felemésztette. Dicséretükre legyen mondva: a vélhető fáradtság nem ragadta el őket a szélsőségesség irányába és kedvüket sem szegte. A hallatlanul színes előjáték hangulati és formai elemei szépen érvényesültek. Itt kell megemlíteni a karmester, Hevesi András kiváló teljesítményét. Már a Rosamunde nyitány és az azt követő müvek elhangzásakor is felfigyelhettünk energikus, érzékeny vezényletére. S még valamire. Hevesi András szíwel-lélekkel éli meg a müvek dirigálását. A felcsattanó és újrázást követelő vastaps nagyban az ő érdeme is volt ezen az estén. Igyekezetét és a nagy magyar mester iránti tiszeteletét egy szép gesztussal is aláhúzta. Bocz Gyula pécsi szobrászművész remek Liszt portréját saját kezében cipelte a Latincába, s állította közszemlére a hangversenyterem előterében. A közönség pedig igazi lokálpatrióta érzelmekkel áthatva, lelkesen ünnepelt. Kokas Ferenc művészeti vezető több hetes, a közönségszervezésre fordított energiája kamatozott ezen az estén. „Érckarokkal győzni a világban...” hangzott Csernák Árpád tolmácsolásában Vörösmarty: Liszt Ferenchez című költeményének egyik részlete. Ha érckarokkal nem is, de a muzsikával még tán győzhetünk. Várnai Ágnes