Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)

1991-04-06 / 80. szám

1991. április 6., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

9

UJKÉRY CSABA

UTÓSZEZON

H

orn Dezső már nem tartozott a középkorú férfiak közé, ezüstös feje kitűnt a tanácskozás résztvevői közül. A véletlen hozta, hogy itt van Füreden, fiatal kollégája helyett.

***

Máriával jól megvoltak. Ritka dolog ez harminc évi házasság után. Manapság már az is, hogy ennyi időt két ember eltölt egymás mellett. Hovatovább ez volt az a dolog, amire a legbüszkébbek voltak. Mária csendes természetű volt, korán öregedésnek indult. Sokszor elnézte szarkalábakkal töredezett arcát, és azon gondolkodott: mitől? Nyugodt körülményeket, biztos anyagi alapot teremtett. Káros szenvedélye nem volt. A gyerekek is úgy nőttek fel, mint ahogy az egy diplomás embertől elvárható. Miért öregedett meg hát olyan hamar Mária? Ilyenkor a fürdőszobába ment és belenézett a tükörbe. Felette sem múlt el nyomtalanul az idő. Bajuszta- lan arcán a bőr már nem volt feszes, és szemealja táskáso- dott, nem csak a halántéka volt ezüstös.

Nem kívánt kiszakadni az otthoni környezetből, de mennie kellett. Mária gondosan összecsomagolt. Az idő jó volt, napsütést jósolt a meteorológia, de mit lehet tudni ezt szeptember végén? Vállalati kocsi viszi le, inkább legyen egy-két holmi felesleges, mint hiányozzék.

A búcsú rövid volt. Mária szeme aggódva pihent arcán. Nem látta el jótanácsokkal, csak annyit mondott, vigyázzon magára, és csütörtök este várja. Homlokon csókolta, kö- hintett párat, és mondta, ne aggódjon. A tanácskozás a tröszt üdülőjében volt. Fiatal miskolci mérnökkel, Dékány Ignáccal került egy szobába, aki udvariasan felajánlotta a választást a fal és az ablak közötti heverők közül.

I

gnác már az este kitűnt a társaságból, szellemes bemondásaival mindenkit megnevettetett. A nők szívesen álltak szóba a jóképű férfivel. Egymást túlharsogva nevettek tréfáin.

Horn Dezső ezen az estén többet ivott, mint egyébként szokott. Vitte a társaság, tíz óra felé már erősen érezte az italt és az álmosságot. Felállt, és csendesen felment szobájába.

Feje kábult volt. A mozsdó- kagylóra támaszkodva belenézett a tükörbe. Petyhüdt, szürke arc nézett vissza rá. Fehér haja rendezetlenül

ágaskodott, biztos jeleként, hogy többet ivott a kelleténél. Leült ágyára, nyögve fűzte ki cipőjét, és elhatározta, hogy elblicceli a mosakodást.

Ahogy befeküdt ágyába, elaludt. Alma nyugtalan volt, különböző értelmetlen emberekkel vitatkozott az állatkert zsiráf házában.

Reggel szokása szerint, hat órakor ébredt. Felült, csodálkozva látta, hogy Ignác ágya érintetlen. Órájára nézett, aztán elmosolyodott.

— Ez le sem feküdt. Itt legalábbis nem... — mormogta, és kellemes borzongás futott át rajta, ami fiatal korára emlékeztette.

B

orotválkozott amikor kinyílt az ajtó és gyulladt szemmel belépett Ignác. Inge gyűrött és másnapos volt.

— Jó reggelt Dezső bátyám — mondta fáradtan.

— Szervusz, no neked se lesz rövid a mai nap — nevette el magát Horn Dezső.

— Majd csak vége lesz. Fürdők, borotválkozom, iszom egy erős kávét, és kész.

— Aztán merre kószáltál, ha nem vagyok indiszkrét?

— Itt is, ott is.

— Jól tetted. Majd ha te is annyi idős leszel mint én, meggondolod.

***

A nap eltelt. Vacsora után felkerekedett Horn Dezső, és elindult a kikötő felé. Meglépett a zajosan készülődő társaság elől, mert tartott tőle, hogy úgy járna mint tegnap este, és az alkoholt nem kívánta.

A nyáron oly zajos Füred, néptelen volt. Az utószezon egy-két nyugdíjast vonzott, a hangos nyaralók ideje lejárt. Elgondolkodva lépegetett a park pergőlevelű fái között. A lámpák fényei megvilágították, a zörgő sokszínű leveleket. Hátra tett kézzel bandukolt a kellemes szélcsendes estében.

Szemből hajó közeledett, a víz mind erősebben hozta gépei zakatolását, kürtje harsant. A kapitányi állás előtti reflektor megvilágította az orr végét, és világosság ült a kajüt ablakaiban.

Tovább sétált. Megint itt az ősz, elmúlt egy év — gondolta.

Megmaradt diákkorából ez a sajátos időszámítás. Az év vége a nyár elmúltával, a lombhullással kezdődött nála.

Lassan az üdülőhöz ért. A társalgóból fény szűrődött ki, és ének hallatszott. Csendesen osont végig az előtéren, fel a lépcsőn és benyitott szobájukba. Az ablak melletti heve- rőn két alak ült fel. A félhomályban azt is látta, hogy az egyik nő. Nyitott blúzát ijedten kapta össze, másik kezével szoknyáját húzta le.

— Bocsáss meg, azt hittem lent vagy a mulatozók között— ismerte fel Ignác hangját.

Horn Dezső zavartan köhé- cselt, toporgott.

— Igazán sajnálom... csak a...a... — hirtelen nem tudta mit mondjon.

— Már megyünk is — mondta Ignác, miközben felállt ruháját igazította. A nő előre- hajló mozdulattal kapcsolta össze melltartóját és begyűrte szoknyájába blúzát. Horn Dezső ahogy meglátta a fehér keblek villanását, újra érezte a reggeli borzongást.

— Igazán sajnálom — hebegte.

— Elnézést — mondta Ignác és belekarolt a nőbe, aztán gyorsan kimentek a szobából.

Horn Dezsőre mindez úgy hatott, mint békésen úszó csónakra a fenekestül borító hullám. Sokáig állt a zuhany alatt és mi tagadás, irigyelte Ignácot.

R

eggel újra borotválkozás közben látta viszont ifjú kollégáját. Ágya érintetlen, mint előző nap, és az inge kinézete is.

— Majd alszom én, ha véget ér a kín! — dalolta Ignác, miközben borostás arcát dörzsölhette. — Sajnálom a tegnapiakat, de azt hittem lent vagy a többiekkel...

— Én sajnálom, hogy korán jöttem — mondta Horn, miközben gondosan hátrafésülte ősz haját és egy enyhe hullámot nyomott belé.

Egész nap alig figyelt a tudományos fejtegetésekre.

Erős vágyakozás fogta el Mária, és az otthoni dolgai után. Úgy tűnt ez a két nap, mintha két hónapja lenne távol.

Elhatározta, hogy ajándékot vásárol Máriának.

Este ugyancsak a kikötő felé

vette útját. A presszó előtt ötlött fel benne, inni kellene egy felest. Bement. A kis vaslábú, üveglapú asztalok körül mű- bőrhuzatú puffok voltak. A világítás gyér, mint a vendégek száma is. Az egyik fal melletti asztalhoz telepedett le. A pincér eléje tette az italt. Ekkor nézett körül, és vette észre az egyik asztaltól feléje integető Ignácot. Nővel volt, aki nem volt azonos a tegnap estivel.

— Richtig — mormogta maga elé, aztán megfogta poharát és átbotorkált az asztalok között. Enyhén meghajolt.

— Van szerencsém — mondta és bemutatkozott.

— Zsuzsa vagyok — nyújtotta a kezét a lány.

— Telepedj le kedves bátyám—mondta Ignác, hangján fáradtság és részegség érződött.

A magát Zsuzsának nevező lány egy Marlborós dobozból cigarettát vett ki. Horn felvette az asztalról az öngyújtót és tüzet adott. A fellobbanó hosszú láng bevilágított a lány arcába. Nem is csúnya — állapította meg magában.

Szőkésbarna haja természetes göndörségben keretezte fejét, és apró szeplők virítottak arcán. Fehér garbón rövid ujjú, keki szafari kabátot viselt, kék farmert aranypántos szandállal. Ahogy az utóbbit felfedezte, rájött a lány foglalkozására. Mert Horn Dezső gondolkodása szerint aranypántos szandált ilyen öltözékhez csak a kurvák viselnek.

Horn felemelte poharát. A lány vizsgálódva arcába nézett, majd poharát az övéhez koccantotta. Horn ekkor megint azt a furcsa borzongást érezte, és az italt egyhajtásra kiitta. Ignác újabb kört rendelt.

Enyhe szédülést érzett, és már nem bánta, hogy átült az asztalhoz.

— Ha nem doppingolnám magam — vette kezébe Ignác a poharát — még elaludnék. Pedig az most nagy vétek lenne — mondta és másik kezével átkarolta a lányt.

— Bizonyára — mondta Horn, miközben észrevette, hogy a lány a térdét Ignác lába közé nyomja. Közben hamiskásan kacsintott Horn felé, és emelte poharát.

— A kedves nagypapákra! Horn határozottan zavarban

volt, amit azzal igyekezett leplezni, hogy ivott. Ignác felállt.

— Rád bízom, amíg én... — intett a mellékhelyiség felé, miközben felemelte mutatóujját. — De aztán, nehogy lecsapd a kezemről!

D

ülöngélve elindult, alakja átimbolygott az asztalok között, és alig találta a toalett előtti vörös plüss függöny nyílását.

A lány Horn felé fordult, és kezét rátette karjára.

— Nagy svihák a kollégája. Nem csípem, de ő azt hiszi, hogy ellenállhatatlan. Mit csináljak, így utószezonban nem nagy a választék — mondta, miközben hosszan maga elé fújta a füstöt.

— Hol lakik? — kérdezte Horn, hogy mondjon valamit.

— Barátnőmmel vagyunk albérletben.

— Maga nem dolgozik?

— Ezt hogy érti? — kérdezte a lány nevetve, miközben térdét Hornéhoz nyomta.

— Hát, hogy is mondjam... — szólalt meg zarvartan, miközben a lábát igyekezett áthelyezni.

— Értem én — vágott közbe a lány. — Dolgoztam időszakosként, szezonban a vendéglátónál.

— Szakmája a pincérség? — Elhiszi, hogy érettségim is van? — kérdezte a lány, miközben félrehajtott fejjel nézett rá.

— Akkor miért nem kezd valami értelmes dologhoz?

— Jó ez így. Van bent dohány, meg élet. Érti? Élet’ Halálra unnám magam valami irodában ötezerért... Talán ha haza utazom, elkezdem az üzletvezetőit...

— Hol van az a haza?

— Ide figyeljen, nem akarom a családregényemmel untatni. Csak annyit erről, hogy anyám meghalt, az apám a mérnök úr, újra nősült, és a második házasságából van két húgom... Nem volt kedvem eljátszani a Hamupipőkét, mert nem bízom a királyfiakban — mondta és kiitta poharát.

Horn hallgatott, valaki bekapcsolta a zenegépet. Zsuzsa feledve élettörténetét, minden porcikája mozgott a zene ütemére. Horn újabb kört rendelt.

— Mondja nagypapa, tud maga táncolni? — kérdezte a lány.

H

ornnak nem tetszett ez a nagypapázás, más helyzetben biztosan kikérte volna magának, de most csak csendesen annyit mondott.

— Kislány, ne juttassa eszembe a koromat...

Zsuzsa elmosolyodott.

— Helyes feledjük a kort. Jöjjön! —felállt és kezét nyújtotta.

— Ugyan — szabadkozott Horn. _

— Ér maga annyit, mint a nagyképű barátja. Ismerem én magukat férfiakat, épp eléggé!

Horn Dezső amikor később visszagondolt erre a jelenetre, nem tudta megmagyarázni mi volt az az erő, ami hatott rá.

— Nem nagy ügy ez... Nézze... — mondta a lány. — Csak tenni kell e mókát. Mozogni ütemre, csak nem szégyelleni, és oké minden!

Zsuzsa egész teste a zene ütemére hullámzott. Horn nem emlékezett, hogy mikor látott utoljára ilyen izgató jelenséget. A lány haja repkedett arca körül. Szemét lehunyta, ajka nyitva, nyelve hegyével néha megnedvesítette. Látszott, hogy nem viselt melltartót. A bimbók gombszerüen nyomták ki a könnyű anyagot, és a tánc ritmusára ingerlőn mozogtak.

Horn egyhelyben, sután lépkedett és lopva a lányt gusz- tálta. Tudta, itt lenne az ideje hazamenni, de képtelen volt elszánni magát.

A zene el hallgatott. A lány a nyakába csimpaszkodott és hozzásimult. Érezte a rugalmas mellek nyomását, kemény combok vibrálását. Hornt elöntötte a forróság, keze a lány csípőjére csúszott. Zsuzsa egész közel hajolt arcához, orruk összeért.

— Tréfáljuk meg a majom barátodat. Ha akarod, elme gyek veled.

Hornak kiszáradt a torka, és érezte, lába remeg. Bólintott.

— Oké bácsi, meglátod nem bánod meg — mondta a lány. miközben futólag megcsókolta.

Horn csak annyit mondott: — Menjünk, fizetek. — Úgy érezte, nem szabad ezt az al kaimat elszalasztania. Olyan izgalomba jött, mint amikor el őször, érettségiző korában öt pengővel a zsebében átlépte a piroslámpás ház küszöbét.

A lány a zakó alatt átkarolta derekát, amikor kiléptek a presszó ajtaján.

Egy piros Ford fékezett le tőlük pár méterre. Az ablakokban fiatalemberek könyököltek. A hosszú hajú vezető megnyomta a kürtöt.

— Szia Pipis! — örvendezett a lány.

— Kamén! — intett a fiú.

A lány elengedte Hornt.

— Várj — mondta, és a ko csihoz szaladt.

Horn csak állt, hallotta, hogy pusmognak, majd az egyik fiú felröhögött. A lány visszafordult és intett.

— Viszlát nagypapa! Ne ha ragudj, majd máskor! — és bevágódott a hátsó ülésre. Az autó tülkölve, nyikorgó gumikkal indult és eltűnt az útkanya- rulatban.

***

Horn csak bámult. Még a derekán érezte a lány keze melegét és eltűnt mint egy látomás.

—Sose bánd bátyám!—hallotta Ignác hangját, aki imbo- lyogva állt meg mellette. — Még összeszedtünk volna valami nyavalyát... Menjünk szépen legalább ma éjszaka kialszom magam...

Elindultak, Horn Dezsőnek lassan tisztult a feje. Egy utcahossz után már nem értette, hogy kerülhetett ebbe a méltatlan helyzetbe. Csak a fejét rázta, és alig várta, hogy betegye maga után az üdülő ajtaját.,

Szentendre. Dr. Németh Béla alkotása a nagyatádi tárlaton.