Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)

1991-04-06 / 80. szám

1991. április 6., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 UJKÉRY CSABA UTÓSZEZON H orn Dezső már nem tar­tozott a középkorú fér­fiak közé, ezüstös feje ki­tűnt a tanácskozás résztvevői közül. A véletlen hozta, hogy itt van Füreden, fiatal kollégája helyett. *** Máriával jól megvoltak. Ritka dolog ez harminc évi házasság után. Manapság már az is, hogy ennyi időt két ember eltölt egymás mellett. Hovatovább ez volt az a dolog, amire a leg­büszkébbek voltak. Mária csendes természetű volt, ko­rán öregedésnek indult. Sok­szor elnézte szarkalábakkal tö­redezett arcát, és azon gondol­kodott: mitől? Nyugodt körül­ményeket, biztos anyagi alapot teremtett. Káros szenvedélye nem volt. A gyerekek is úgy nőt­tek fel, mint ahogy az egy dip­lomás embertől elvárható. Mi­ért öregedett meg hát olyan hamar Mária? Ilyenkor a fürdő­szobába ment és belenézett a tükörbe. Felette sem múlt el nyomtalanul az idő. Bajuszta- lan arcán a bőr már nem volt fe­szes, és szemealja táskáso- dott, nem csak a halántéka volt ezüstös. Nem kívánt kiszakadni az otthoni környezetből, de men­nie kellett. Mária gondosan összecsomagolt. Az idő jó volt, napsütést jósolt a meteoroló­gia, de mit lehet tudni ezt szep­tember végén? Vállalati kocsi viszi le, inkább legyen egy-két holmi felesleges, mint hiá­nyozzék. A búcsú rövid volt. Mária szeme aggódva pihent arcán. Nem látta el jótanácsokkal, csak annyit mondott, vigyáz­zon magára, és csütörtök este várja. Homlokon csókolta, kö- hintett párat, és mondta, ne aggódjon. A tanácskozás a tröszt üdülőjében volt. Fiatal miskolci mérnökkel, Dékány Ignáccal került egy szobába, aki udvariasan felajánlotta a vá­lasztást a fal és az ablak közötti heverők közül. I gnác már az este kitűnt a tár­saságból, szellemes be­mondásaival mindenkit megnevettetett. A nők szíve­sen álltak szóba a jóképű férfi­vel. Egymást túlharsogva ne­vettek tréfáin. Horn Dezső ezen az estén többet ivott, mint egyébként szokott. Vitte a társaság, tíz óra felé már erősen érezte az italt és az álmosságot. Felállt, és csendesen felment szobájába. Feje kábult volt. A mozsdó- kagylóra támaszkodva bele­nézett a tükörbe. Petyhüdt, szürke arc nézett vissza rá. Fehér haja rendezetlenül ágaskodott, biztos jeleként, hogy többet ivott a kelleténél. Leült ágyára, nyögve fűzte ki cipőjét, és elhatározta, hogy elblicceli a mosakodást. Ahogy befeküdt ágyába, el­aludt. Alma nyugtalan volt, kü­lönböző értelmetlen emberek­kel vitatkozott az állatkert zsiráf házában. Reggel szokása szerint, hat órakor ébredt. Felült, csodál­kozva látta, hogy Ignác ágya érintetlen. Órájára nézett, az­tán elmosolyodott. — Ez le sem feküdt. Itt lega­lábbis nem... — mormogta, és kellemes borzongás futott át rajta, ami fiatal korára emlékez­tette. B orotválkozott amikor ki­nyílt az ajtó és gyulladt szemmel belépett Ignác. Inge gyűrött és másnapos volt. — Jó reggelt Dezső bátyám — mondta fáradtan. — Szervusz, no neked se lesz rövid a mai nap — nevette el magát Horn Dezső. — Majd csak vége lesz. Für­dők, borotválkozom, iszom egy erős kávét, és kész. — Aztán merre kószáltál, ha nem vagyok indiszkrét? — Itt is, ott is. — Jól tetted. Majd ha te is annyi idős leszel mint én, meg­gondolod. *** A nap eltelt. Vacsora után felkerekedett Horn Dezső, és elindult a kikötő felé. Meglépett a zajosan készülődő társaság elől, mert tartott tőle, hogy úgy járna mint tegnap este, és az alkoholt nem kívánta. A nyáron oly zajos Füred, néptelen volt. Az utószezon egy-két nyugdíjast vonzott, a hangos nyaralók ideje lejárt. Elgondolkodva lépegetett a park pergőlevelű fái között. A lámpák fényei megvilágították, a zörgő sokszínű leveleket. Hátra tett kézzel bandukolt a kellemes szélcsendes esté­ben. Szemből hajó közeledett, a víz mind erősebben hozta gé­pei zakatolását, kürtje harsant. A kapitányi állás előtti reflektor megvilágította az orr végét, és világosság ült a kajüt ablakai­ban. Tovább sétált. Megint itt az ősz, elmúlt egy év — gondolta. Megmaradt diákkorából ez a sajátos időszámítás. Az év vége a nyár elmúltával, a lombhullással kezdődött nála. Lassan az üdülőhöz ért. A társalgóból fény szűrődött ki, és ének hallatszott. Csende­sen osont végig az előtéren, fel a lépcsőn és benyitott szobá­jukba. Az ablak melletti heve- rőn két alak ült fel. A félhomály­ban azt is látta, hogy az egyik nő. Nyitott blúzát ijedten kapta össze, másik kezével szoknyá­ját húzta le. — Bocsáss meg, azt hittem lent vagy a mulatozók között— ismerte fel Ignác hangját. Horn Dezső zavartan köhé- cselt, toporgott. — Igazán sajnálom... csak a...a... — hirtelen nem tudta mit mondjon. — Már megyünk is — mondta Ignác, miközben felállt ruháját igazította. A nő előre- hajló mozdulattal kapcsolta össze melltartóját és begyűrte szoknyájába blúzát. Horn De­zső ahogy meglátta a fehér keblek villanását, újra érezte a reggeli borzongást. — Igazán sajnálom — he­begte. — Elnézést — mondta Ignác és belekarolt a nőbe, aztán gyorsan kimentek a szobából. Horn Dezsőre mindez úgy hatott, mint békésen úszó csó­nakra a fenekestül borító hul­lám. Sokáig állt a zuhany alatt és mi tagadás, irigyelte Igná­cot. R eggel újra borotválkozás közben látta viszont ifjú kollégáját. Ágya érintet­len, mint előző nap, és az inge kinézete is. — Majd alszom én, ha véget ér a kín! — dalolta Ignác, mi­közben borostás arcát dör­zsölhette. — Sajnálom a teg­napiakat, de azt hittem lent vagy a többiekkel... — Én sajnálom, hogy korán jöttem — mondta Horn, miköz­ben gondosan hátrafésülte ősz haját és egy enyhe hullámot nyomott belé. Egész nap alig figyelt a tu­dományos fejtegetésekre. Erős vágyakozás fogta el Mária, és az otthoni dolgai után. Úgy tűnt ez a két nap, mintha két hónapja lenne távol. Elhatározta, hogy ajándékot vásárol Máriának. Este ugyancsak a kikötő felé vette útját. A presszó előtt ötlött fel benne, inni kellene egy fel­est. Bement. A kis vaslábú, üveglapú asztalok körül mű- bőrhuzatú puffok voltak. A vilá­gítás gyér, mint a vendégek száma is. Az egyik fal melletti asztalhoz telepedett le. A pin­cér eléje tette az italt. Ekkor né­zett körül, és vette észre az egyik asztaltól feléje integető Ignácot. Nővel volt, aki nem volt azonos a tegnap estivel. — Richtig — mormogta maga elé, aztán megfogta po­harát és átbotorkált az asztalok között. Enyhén meghajolt. — Van szerencsém — mondta és bemutatkozott. — Zsuzsa vagyok — nyúj­totta a kezét a lány. — Telepedj le kedves bá­tyám—mondta Ignác, hangján fáradtság és részegség érző­dött. A magát Zsuzsának ne­vező lány egy Marlborós dobozból cigarettát vett ki. Horn felvette az asztalról az öngyújtót és tüzet adott. A fel­lobbanó hosszú láng bevilágí­tott a lány arcába. Nem is csú­nya — állapította meg magá­ban. Szőkésbarna haja természe­tes göndörségben keretezte fe­jét, és apró szeplők virítottak arcán. Fehér garbón rövid ujjú, keki szafari kabátot viselt, kék farmert aranypántos szandál­lal. Ahogy az utóbbit felfedezte, rájött a lány foglalkozására. Mert Horn Dezső gondolko­dása szerint aranypántos szandált ilyen öltözékhez csak a kurvák viselnek. Horn felemelte poharát. A lány vizsgálódva arcába né­zett, majd poharát az övéhez koccantotta. Horn ekkor meg­int azt a furcsa borzongást érezte, és az italt egyhajtásra kiitta. Ignác újabb kört rendelt. Enyhe szédülést érzett, és már nem bánta, hogy átült az asztalhoz. — Ha nem doppingolnám magam — vette kezébe Ignác a poharát — még elaludnék. Pedig az most nagy vétek lenne — mondta és másik ke­zével átkarolta a lányt. — Bizonyára — mondta Horn, miközben észrevette, hogy a lány a térdét Ignác lába közé nyomja. Közben hamis­kásan kacsintott Horn felé, és emelte poharát. — A kedves nagypapákra! Horn határozottan zavarban volt, amit azzal igyekezett lep­lezni, hogy ivott. Ignác felállt. — Rád bízom, amíg én... — intett a mellékhelyiség felé, mi­közben felemelte mutatóujját. — De aztán, nehogy lecsapd a kezemről! D ülöngélve elindult, alakja átimbolygott az asztalok között, és alig találta a toalett előtti vörös plüss függöny nyílását. A lány Horn felé fordult, és kezét rátette karjára. — Nagy svihák a kollégája. Nem csípem, de ő azt hiszi, hogy ellenállhatatlan. Mit csi­náljak, így utószezonban nem nagy a választék — mondta, miközben hosszan maga elé fújta a füstöt. — Hol lakik? — kérdezte Horn, hogy mondjon valamit. — Barátnőmmel vagyunk albérletben. — Maga nem dolgozik? — Ezt hogy érti? — kérdezte a lány nevetve, miközben tér­dét Hornéhoz nyomta. — Hát, hogy is mondjam... — szólalt meg zarvartan, miköz­ben a lábát igyekezett áthe­lyezni. — Értem én — vágott közbe a lány. — Dolgoztam idősza­kosként, szezonban a vendég­látónál. — Szakmája a pincérség? — Elhiszi, hogy érettségim is van? — kérdezte a lány, mi­közben félrehajtott fejjel nézett rá. — Akkor miért nem kezd va­lami értelmes dologhoz? — Jó ez így. Van bent do­hány, meg élet. Érti? Élet’ Ha­lálra unnám magam valami iro­dában ötezerért... Talán ha haza utazom, elkezdem az üz­letvezetőit... — Hol van az a haza? — Ide figyeljen, nem akarom a családregényemmel untatni. Csak annyit erről, hogy anyám meghalt, az apám a mérnök úr, újra nősült, és a második há­zasságából van két húgom... Nem volt kedvem eljátszani a Hamupipőkét, mert nem bízom a királyfiakban — mondta és ki­itta poharát. Horn hallgatott, valaki be­kapcsolta a zenegépet. Zsuzsa feledve élettörténetét, minden porcikája mozgott a zene üte­mére. Horn újabb kört rendelt. — Mondja nagypapa, tud maga táncolni? — kérdezte a lány. H ornnak nem tetszett ez a nagypapázás, más helyzetben biztosan ki­kérte volna magának, de most csak csendesen annyit mon­dott. — Kislány, ne juttassa eszembe a koromat... Zsuzsa elmosolyodott. — Helyes feledjük a kort. Jöj­jön! —felállt és kezét nyújtotta. — Ugyan — szabadkozott Horn. _ — Ér maga annyit, mint a nagyképű barátja. Ismerem én magukat férfiakat, épp eléggé! Horn Dezső amikor később visszagondolt erre a jelenetre, nem tudta megmagyarázni mi volt az az erő, ami hatott rá. — Nem nagy ügy ez... Nézze... — mondta a lány. — Csak tenni kell e mókát. Mo­zogni ütemre, csak nem szé­gyelleni, és oké minden! Zsuzsa egész teste a zene ütemére hullámzott. Horn nem emlékezett, hogy mikor látott utoljára ilyen izgató jelenséget. A lány haja repkedett arca kö­rül. Szemét lehunyta, ajka nyitva, nyelve hegyével néha megnedvesítette. Látszott, hogy nem viselt melltartót. A bimbók gombszerüen nyomták ki a könnyű anyagot, és a tánc ritmusára ingerlőn mozogtak. Horn egyhelyben, sután lép­kedett és lopva a lányt gusz- tálta. Tudta, itt lenne az ideje hazamenni, de képtelen volt elszánni magát. A zene el hallgatott. A lány a nyakába csimpaszko­dott és hozzásimult. Érezte a rugalmas mellek nyomását, kemény combok vibrálását. Hornt elöntötte a forróság, keze a lány csípőjére csúszott. Zsuzsa egész közel hajolt arcához, orruk összeért. — Tréfáljuk meg a majom barátodat. Ha akarod, elme gyek veled. Hornak kiszáradt a torka, és érezte, lába remeg. Bólintott. — Oké bácsi, meglátod nem bánod meg — mondta a lány. miközben futólag megcsó­kolta. Horn csak annyit mondott: — Menjünk, fizetek. — Úgy érezte, nem szabad ezt az al kaimat elszalasztania. Olyan izgalomba jött, mint amikor el őször, érettségiző korában öt pengővel a zsebében átlépte a piroslámpás ház küszöbét. A lány a zakó alatt átkarolta derekát, amikor kiléptek a presszó ajtaján. Egy piros Ford fékezett le tő­lük pár méterre. Az ablakokban fiatalemberek könyököltek. A hosszú hajú vezető meg­nyomta a kürtöt. — Szia Pipis! — örvendezett a lány. — Kamén! — intett a fiú. A lány elengedte Hornt. — Várj — mondta, és a ko csihoz szaladt. Horn csak állt, hallotta, hogy pusmognak, majd az egyik fiú felröhögött. A lány visszafor­dult és intett. — Viszlát nagypapa! Ne ha ragudj, majd máskor! — és be­vágódott a hátsó ülésre. Az autó tülkölve, nyikorgó gumik­kal indult és eltűnt az útkanya- rulatban. *** Horn csak bámult. Még a de­rekán érezte a lány keze mele­gét és eltűnt mint egy látomás. —Sose bánd bátyám!—hal­lotta Ignác hangját, aki imbo- lyogva állt meg mellette. — Még összeszedtünk volna va­lami nyavalyát... Menjünk szé­pen legalább ma éjszaka kial­szom magam... Elindultak, Horn Dezsőnek lassan tisztult a feje. Egy utca­hossz után már nem értette, hogy kerülhetett ebbe a méltat­lan helyzetbe. Csak a fejét rázta, és alig várta, hogy bete­gye maga után az üdülő ajtaját., Szentendre. Dr. Németh Béla alkotása a nagyatádi tárlaton.

Next

/
Oldalképek
Tartalom