Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-27 / 97. szám
1991. április 27.,-szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 UNGVÁRI KÁROLY: Az erdőben című alkotásának reprodukciója. CSONTOS GÁBOR: A másik sor A kutyák veszettül rohangáltak a sövény mentén, s üvöltöttek, mint a farkasok. Zubor Imre épp elégszer hallotta odakint az éhes farkasok vinnyogó üvöltését. Mintha a béklüket tépnék — gondolta, de hiszen az éhség csakugyan tépi a belsejét az embernek is. Azt is elégszer megtapasztalta. Odakint azt is. Julis, a húga, a moslékkavaró fával megállt a kamraajtóban: — Te Imre, jön vakai. — Ki merne idejönni? De már maga is arra gondolt, hogy valaki csakugyan közeledik a tanya felé a fasor takarásában. A kutyák persze rég észrevették, a kutya orra a legjobb távolbalátó. Ezt is odakint- ről hozta magával, ezt a tudományt: a kutyák etetését évekig ő intézte. Persze volt vagy három-négy segítője, akiket maga választott. Könyörögtek neki, hogy szeretnének a kutyák mellé kerülni, volt aki enél- kül el is pusztult volna. A kutyák eledeléből annyit loptak, amennyit büntetlenül lophattak. Ha észrevették az őrök, különösképpen a rabiátus parancsnok, hogy valaki üzletel, netalán lop, az őrség vagy a kutyák rovására, valósággal őrjöngött. Egyszer sajátkezűleg kötött ki egy Winginder nevű réti svábot, fejjel lefelé. A sváb fiú órákig rángatódzott és hörgött, míg kiszállt belőle a lélek. Ilyen kínhalált az isten ne adjon senkinek. Az öreg Keresztes Balázs állt a kaput helyettesítő sarog- lyarúdon kívül, az egyik nagy nyárfa tövére húzódva. — Mit akar már megint? — mordult rá Zubor Imre, miután elverte onnan a kutyákat. — Engedj be, Imre! — mondta az öreg alázatosan. — Mire lenne az jó, Balázs bátyám? Minek jön ide folyton? Megmondtam már elégszer, nem tudok semmit Sanyi felől. — Ki tudjon, ha nem tel? — Számonkérő volt az öreg hangja, de továbbra is áradt belőle az alázatosság, meg a ri- mánkodás. — Valamit kérdenék. Mért ne felelnél, ha tudsz felelni? — Semmire se tudok felelni! — Azt se tudod, mit fogok kérdezni. — Dehogynem! Nagyon is tudom... Nem mentek innen?! — kiabált rá a kutyákra. Azok végre megjuhászkodva elolda- logtak. Négy kutyát látott Keresztes, de úgy lehetett hallani, hogy egy ólban rácsok mögött nevelkedik vagy egy tucat, ha ugyan annál is nem több. Mióta Zubor Imre megjött a málenki robotról, kutyákkal vette körűik magát. Azt beszélték, meghibbant odakint egy cseppet, mert senki emberfiát nem tud elviselni, tart még a fehérnéptől is, a húga az egyetlen, akit megtűr magamellett. Eljártak fölötte az évtizedek, de se meg nem nősült, se senkit nem fogadott munkára, pedig volt úgy, hogy a húga évekig betegeskedett. Juliánná odaszólt a bátyjának a konyhakert lécajtajából: , — Hallgasd meg Imre! Úgyse nyugszik, amíg meg nem hallgatod. — Jöjjön, Balázs bátyám! Ja már ideette a fene. — Lehetnél barátságosabb is — motyogta Keresztes, s rá akart gyújtani, de hogy látta a másik türelmetlen mozdulatát, visszanyomta zsebébe az agyondrótozott cseréppipát. — Honnét veszed, hogy meghalt a fiam, ha egyszer nincs konkrét tudomásod róla? — Annyiszor elmondtam már magának... — Láttad tán? — Más látta. Több transzportban jöttünk, aki később jött, az mondta. Aki látta és eltemette. — Azzal kívánnék én beszélni. — Keresse meg! Én nem tudom, hol van. Lökről mindenkit hazaengedtek. Dunántúli sváb volt, Steinernek hívták. — Magad mondtad, hogy beteg se volt. — Amíg együtt voltunk nem. Le volt gyengülve, de mind le voltunk. Én harminchat kiló voltam, rühes, mint a koszos malac, a rongy lefoszlott rólam , a lábam körme kopogott a földön, mint a kutyáé... Aztán engem is, másokat is a kutyák mentettek meg. Három évig voltam mellettük. Két évig meg sírásó voltam. Az is jó volt, mert kijárhattunk, loptunk, találtunk ezt azt. Na, akkor segítettem meg Sanyit is. — Ő is temető ember volt? — Az lett. Elkértem. Láttam, hogy alig bír lábra állni. Te, Sanyi, csak addig tartsd magad, amíg a halottakat felrakjuk a taligára, akkor kapaszkodj meg a saroglyába, majd én kihúzlak. Odakint már másképp lesz. A temetőben a fényes lapátomon sütögettem a csalánt, azt faltuk. Attól kapott oszt lábra Sanyi is. — Elhiszem, a csalán az jó. — Fenéket jó. A kacsának, annak igen! Émbernek csak muszájból. Hogy megmentsen az éhhaláltól. Meg a betegségtől. — Na látod! Nem lehetett beteg! Ha a csalánt ette!? — Én akkor már nem voltam ott... — És a lány? — pislogott az öreg ravaszul, hogy most kifog Zubor Imrén. — Azt is mondtad, hogy egy bárisnya csalogatta. Hátha mégis csak kiment hozzá?! Oszt azóta ruszki unokáim vannak...!? — Nem mondom, ilyen is megeshetett — kapargatta ősz sörtéjét Zubor Imre. — Csak azt tudjam, hogy nem halt meg! Akkor ugye... Egyszer csak fogja magát, és hazajön. Mostmár jöhet... nem igaz? — Úgy mondják, enyhült a politika... De az a bárisnya mindenkinek duruzsolt, mondta az nekem is, amikor a kolhozba krumplit szedtünk, hogy elbújtat, legyek az ura. Három napig keresnek, aztán elfelejtkeznek rólam... Keresztes elbóbiskolt az akáctörzsön, amin ültek. De hirtelen, mint aki rosszat álmodott, eszelősen belecsapott a levegőbe. — Él, ha egyszer mondom! — Ha magának úgy jó, én megértem... — Zubor tehetetlennek érezte magát az öreggel szemben. Ez még nála is bolondabb, gondolta, neki csak kutyái vannak, de azok valóságos kutyák, az öregnek viszont kísértetei a fejében. — Hiszen, ha élne, se jönne az már haza. Aki egyszer annyi időt tölt Szibériában, az már nem vágyik el onnan. Nem is tud az máson, mint priccsen aludni, répát rágni, és kását zabálni... — Holnap kimeszeltetem a kisházat — hadonászott az öreg, — ott ellesz akár családostul is. Jó kis ház az. Földes, de száraz amúgy. Z ubor Imre a gyomra környékét nyomogatta és nyöszörgött. A kutyák megint közelebb kerültek, s a farkukon ülve, moccanatlan lesték Zubort, várták a parancsot, hogy mikor ugorjának neki az idegennek. Az öreg meg nagy könnyeket sírt, ráncaiban megült a nedvesség. — Te, Imre, ugye beszélsz vele? Megmondod, hogy bocsásson meg nekem. Rád biztosan hallgat... — Mit kellene megbocsátani? — Amikor összeszedtek bennünket, először megálltunk a Geretanyán. Ahogy ott álltunk a sorban, jött egy lityinánt. Kezdte válogatni az embereket. Valaki azt mondta, azokat hazaengedik. Sanyi, mondtam, eredj át oda, legalább te maradj meg... Szaladj, na, most nem néznek ide! Én mondtam neki, hogy a másik sor, az a jó! Az öreg száján buborékot vetett a nyál, ahogy tátogva sírt. ) A parasztház öltözete Hímzeskiállitas a budapesti Néprajzi Múzeumban A ház a magyar paraszti szóhasználatban azt a szobát jelöli, amelyet állandóan készen, tisztán tartanak a vendégfogadásra. Ez a helyiség — a tisztaszoba—arra is hivatott, hogy mindenkor hírt adjon a család nőtagjainak kézügyességéről, a környék hímzésváltozatairól, sőt a család anyagi helyzetéről is. Minél több a felhalmozott, csakis itt használt díszes párna és terítő, annál gazdagabb a család; és annál „értékesebb” az eladósorban lévő lány, hiszen az itt felsorakoztatott varrott, hímzett textilek az ő keze munkái. Magyarország viharosnak mondható történetével függ össze, hogy a kiállításon látható művek jó része nem mai, hanem a régebbi történelmi határok szerint tagozódik. S az is, hogy tulajdonképpen alig válik el a szigorúan vett népi hímzés, a gazdagabb rétegek varrott textiljeitől. Látható a kiállításon —amely Budapesten őszig tart nyitva — olyan szobabelső, amelyet 1932-ban kelengyeként kaptak, és a közelmúltban fényképeztek Úszódon, a Duna mentén, az egyik legjellegzetesebb hímzőhely, Kalocsa szomszédságában. A katolikus Kalocsa erőteljes színvilágával szemben itt a református szellemiség uralkodik. Itt a fehér hímzés alatt pasztellszínű, atlaszszövésű selymet használnak. A tiszta szobában általában két ágy van, a díszesebb mindig az ablak felöli. Ennek párnáit csak bizonyos oldalán, a szemlélő felöli oldalán hímezik vagy csipkézik gazdagabban, s ez a mintázat jól jellemzi a magyar népművészetet. (A kiállításon több, jól használható hímzésminta-leírás kapható a nagyközönség számára, amelyen az adott minta öltése megtanulható, mintája leolvasható.) A kiállítás legrégebbi darabja ugyancsak szálánvarrott, . *$***£** * t ? H&mvV ■0? ttom Tg tí&asztttm növényi díszítésű párnahéj 1674-ből, valószínűleg halotti párna volt. A díszítés többnyire növényi minta, ritkán állatvagy emberábrázolás. Ez utóbbi kedves példája egy 17. századi recebetét: a bibliai Ábrahámot ábrázolja, amint fiára, Izsákra sújtanak a pallos, s a védelmező angyal is megjelenik a háttérben. A figyelmes kiállításrendezők melléállították a valószínű előképet: Bene- detto Montagna grafikáját, ugyanebben a témában és kompozícióban a 15. századból. Korábban a szövött anyag „Vagdalásos” hímzés. Tata (Komárom megye, 19. század eleje.) szerkezetéhez igazodtak a hímzések, később ettől füget- lenül alakítoták a motívumokat. A hímzések gyakran készültek korabeli hímzőkönyvek alapján, ezek az Európaszerte elterjedt motívumgyűjtemények valósággal megihlették a hím zőket, és a kiállításon ékes példákat látunk különböző áb rázolásaikra. Ezek a bizonyítékok a népek közötti örökös kapcsolódásokra. Torday Aliz Vaderna József: ROZETTA A kőablakban áttetszővé vert madár. Lehetne középkori rozetta is ez a nyár. Vagy hószakadás. S a szél. Téli végrehajtó. Pörög a szenvedély. Kő. S a túlvilágra látó hatalom. A csuklómon a szabadság bilincsrajzolata. Feszülése újabb szorítás a dacra. Agy: Középkori rozetta. Ma megszökött a rabok álma. Erdőn, mezőn szárnyrakapott ferdeség. Voltam vádlott: gyengédségben a gyengeség. Részeg az ország. A kábultság üvegablaka. Mögötte ólomkeret. Kilátástalan rozetta. Körcikkekre szabdalt a cselekvés. Az ész. Mégis bezárul a kilátás az átlók mentén. Hosszú ónos eső esik. Csúszós a horizont. A halálos baleset előtt élek. Pont.
