Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-27 / 97. szám
6 1991. április 27., -szombat SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK Egy pianínó a Tulipán utcában Viszontlátásra, Café Pelikán! Honoluluból Balatonszéplakra Újra a második helyen AZ ARANYPOR ÖRÖKÖSEI Tatán rendezték meg a független filmesek és videósok fesztiválját. A zsűri a bemutatott 47 alkotás közül kettőt jutalmazott első díjjal; ezek a fővárosi Közgáz Vizuális Brigád műhelyében készültek. Somogyi érdekeltsége is akadt a szemlének: a kaposvári Káplán Géza és Klencsár Gábor második helyezést ért el az Aranypor című filmmel. A komoly filmes múlttal rendelkező alkotók tehát amatőrök. Nem munkáik színvonala miatt, hanem azért, mert nem a filmből élnek. Persze vannak sokan az országban filmesek, akik nem ebből élnek, pedig profik. Ez már a honi filmgyártás lehetetlenné vált helyzetét minősíti. Káplán és Klencsár mindenesetre csinálják. Tehetségükre a bemutatott alkotásaikat dicsérő számos elismerés a bizonyíték. Vetítettek részleteket belőlük a televízióban is, ahol utolsó filmjük hamarosan a Videóvilág című műsornak lesz „szereplője”. E produkciójukat mutatták be nemrég a budapesti Művészmoziban is. Az Aranyporról van szó, amely a Balázs Béla Filmstúdió százezer forintos támogatását élvezte. „Ez az a film, amely a legmagasabbra teszi a mércét, ezért lesz az, hogy viszonylag sokat fogjuk kritizálni...” (A dombóvári zsűri az Aranyporról) Az Aranypor gondosan megírt és leforgatott fi lm, egyrészta műfaj eszköztárának használata, másrészt a gondolatok filmnyelvre való lefordítása miatt. Főhőse Marszüasz, a görög mitológia jelentéktelen alakja, aki közönséges pánsípjával hívja ki versenyre a tökéletes Apollónt. A lant avatott mestere veszti el a küzdelmet, és bosszúból elevenen megnyúzza a kihívót. E történet a jéghegy víz alatti része-, a film első síkja Marszüasz válaszáról beszél. Az alkotás teljes egészét „belső fénykeresés” teszi ki, amelyet — mint kiderül — külső kivetítéssel lehetetlen meghatározni. A viszonylag különálló jelenetek Hans Arp képzőművész, W. Charon mágikus utópista, Bialosewski lengyel drámaíró É*. és Henóch Apokalipszis című művének gondolatiságából táplálkoznak. Beszélgetésünk célja, hogy egyfajta metszetet nyújtsunk át gondolatvilágukból, filmjeik esszenciájának közvetítéséből — természetesen és szíves örömest — ezúttal is sokat meghagyva a „jó öreg”, sokat megélt mozivászonnak. „Amikor a szöveg mélyér- telműsége helyettesíti a kép mélyértelműségét, akkor beszélünk művészfilmről. ” (Rosszmájú példázat századunkból) — Senki ne írja elő nekünk, hogy mikor beszélünk túl egy dolgot. A film képi anyagával szeretnénk adni — legalábbis — egyenrangúan erős nyelvi és zenei anyagot. A videóra jellemző, hogy úgy érzed, mintha minden pont ki akarna ugrani a helyéről, és ehhez a képi robbanáshoz egy hasonlóan erős hangrobbanás is szükséges. Ez azért nagyon fontos, mert hihetetlenül nagy effektáradat- nak kell zúdulnia a nézőre, hogy szinte ne is lehessen racionálisan felfogni a látvány és a hang világát. Ezek a legritkább esetben kísérő jellegűek; nem dialógus ami egyfajta szinkronitás a képpel, hanem ez is valamiféle ellenpont. Szabó Antal — Apollón Az alkotók — Tulajdonképpen állandó újrakezdésben van a film, ugyanakkor állandó befejezésben vagy befejezettségen. Ez természetes, mert nem is lehetne befejezni. A film végtelen dolog: hamis az az elképzelés, miszerint egy filmet be lehet fejezni — mondja Klencsár. — Nálunk az egyik jelenet úgy csap a másikra, mint az egyik montázskép a másik montázsképre. A kettő összefüggéséből kell kipattannia egy új gondolatnak; olyan ez, mint a metafora. Teljesen világos, hogy klisé- szerűen élünk. Minden műalkotás túl sokat vesz fel magába ezekből a klisékből, azért, hogy legyen egy vezérfonala a nézőknek. Ennek segítségével kihámozza a mi különlegességeinket, amit hozzáteszünk. Úgy gondoljuk, nem kell újrajátszani a kliséket. Egyébként ez sem újkeletű ötlet: Thomas T. Elliot költő mániája volt, hogy egy gondolatot úgy lehessen megérezni, mint a virágot illatáról. A műfajok megmerevedése ellen ösztönösen tiltakozom. Talán kicsit lejáratott dolognak tűnik a szabadságra való hivatkozás, de én egyszerűen a szabadságjogaim eltiprásának érzek minden műfaji kényszert. —A film az, amivel azt csinálok, amit akarok — mondja Káplán. — Ez nem úgy megy, hogy fogok egy filmtörvényt és felrúgom, hanem nem érdekel, hogy van törvény. Lehet, beleférek a kereteibe, de lehet, hogy nem. Nem érdekel, hogy van vagy nincs — ugyancsak Klencsár Gábor gondolatai. „Sorsunk olyan félelmetes, hogy az ember teremtőerejének hasonlíthatatlanul nagyobb részét az emészti fel: maga elől ezt a sorsot elrejtse és sorsát elkerülje. ” Nietzsche gondolatára rímelve álljon itt befejezésül az Aranypor című film egyik jelenete, ahol Marszüasz — a gyarló s egy kicsit szenvedő szatír — klasszicista kastély felé közeledik. Az eleddig húsvér Apollóntvállára veszi, és az épület egyik zugában komótosan befalazza. Munkája végeztével az eddig Apollónt díszítő (isteni) aranypor végérvényesen és megváltoztathatatlanul megjelöli. (Marszüasz el)... Balassa Tamás Iskolaháború vagy önkormányzati béke A példa is bizonyítja: az ön- kormányzatok legtöbb helyen első ütközeteiket az iskolákkal vívják. Nemesdéden is ez történik, s a „csata” különösen érzékenyen érinti a falu lakosságát, mert két köztiszteletben álló ember és „vezényletükkel” két testület vívja hol csendes, hol érvektől és ellenérvektől hangos csatáját. o Egyikük dr. György Ferenc polgármester, a falu körzeti orvosa. Ifjúságától elkötelezettje Nemesdédnek. Családja féltése ellenére igent mondott a falu kérésére, s vállalta a megmérettetést. Azóta sokat tett. Nem vár, mert azt tartja: tetszik, nem tetszik, valahol el kell kezdeni. Igaz, egy sor kérdésben csak a küzdelemig jutott el. Ideálja a tiszta, takarékos, a saját erejére támaszkodó, nyugatias, vállalkozó falu. Szeretné, ha a gyümölcs- termesztésre alapozó Nemes- déd a szovjet piac beszűkülése, a termelőszövetkezet padlóra kerülése után se om- lana össze,intézményeit fenn tudná tartani, ha nem kellene többé Vése mostohagyereke lenni, hisz nagyrészt most is az egykori fúziónak isszák a levét. Olyan költségvetést terjesztett elő, amelyben a takarékoskodás alapvető elem és ez bizony érinti az iskolát is. 0 Böröcz Ottó iskolaigazgató életet tett fel arra, hogy Nemesdéden színvonalas iskola legyen. Neki és pedagógus társainak köszönhető, hogy továbbtanuló diákjaik mindenütt megállják helyüket, a cigányok kulturális felemelkedésében (a tanulók hatvan százaléka cigány) igen figyelemre méltó eredményeket értek el. Most elkeseredett. Úgy érzi, hogy a kormány azzal, hogy odadobta az iskolákat az önkormányzatoknak, s rosszul állapította meg a „normatívákat", padlóra küldi az oktatást. Az önkormányzat megvonja tőlük a pénzt, s ma már ott tartanak, hogy nem tudják megvenni a szenet, sőt könyvre sem futja. 0 A nemesdédi polgár dilemmája: ki mellé álljon, kinek adjon igazat, hiszen nem lát a kulisszák mögé, információi az iskola és az önkormányzat belső dolgairól hiányoznak. Úgy látja, jót akar a polgármester és az iskolaigazgató is. A szenvedélyes viták közben és után felröppenő megjegyzésektől nem lesz okosabb. Mire vélje az ilyen kijelentéseket, hogy „túlfizetettek a pedagógusok, noha csak pár órát dolgoznak naponta ", „Legjobb lenne nekik napszámot adni." A másik oldalról se maradnak adósak a válasszal: „No csak, olyan emberek akarják megmondani az iskolának, mit tegyen, akik tanulóként annak idején nagyon is csendben voltak, ha a tudásról kellett számot adni?!" — és így tovább. Miközben robbannak a helyi petárdák, darabokra hullnak az emberi kapcsolatok. o Az orvos-polgármester egy- szercsak azt tapasztalja, hogy az iskolaigazgató, „akivel ifjú korában együtt járt udvarolni a lányoknak", elmarad családostul, mintha soha nem is jártak volna össze, nem is beszéltek volna a falu, a világ sorsáról. Közben apad a kezdeti lelkesedés, egyre többször merül fel a kérdés, érdemese-e vállalni...? Mi lehetne a megoldás? Talán egyszer az iskolaigazgató felkerekedik és feleségestül elmegy orvos barátjához. És akkor a polgármester egy pohárka bor, egy kávé mellett elmondja, amit a testületi ülésen nem tudott elég meggyőzően előadni. Azt például, hogy fejlett falut akar; dehogy ellensége ő az iskolának. Ha az lenne, nem tökélte volna el már régen, hogy ha az oktatási intézmények a mostaninál is nagyobb bajban lennének, odadná nekik még azt a hatszázezer forintot is, amit a segélyezésekre tettek félre. Ők nem szólnak bele, hogyan gazdálkodjon az iskola. Nem kell elküldeni senkit a pedagógusok közül. Csak azt szeretnék, ha megértenék, nincs pénz, tízmillióból nem lehet kifizetni tizenegyet. De lássák be, takarékoskodni kell. Esély van rá, hogy a nagy úr, a kényszer megoldja a nézetkülömb- ségeket. Talán nem is olyan sokára azok a bizonyos helyi erővektorok összetartanak. Szegedi Nándor Még néptelen a Tulipán utca környéke Balatonszéplakon, de esténként a meghitt hangulatú Piano bárban megszólal egy pianínó. Az asztaloknál idős urak hűséges párjukkal, szerelmesek, akik unják már a hangos diszkót, néha egy tévésztár vagy zeneszerző, s fröccsözgető munkás — tűnődnek, boron- ganak, könnyeznek egy—egy régi melódia hallatán. Seres Rezső „palotája” a Bajza utca sarkán... Horváth Jenő köny- nyes-mosolygós kupiéi, és a „Gyergyón innen...” kezdetű dal az üveges hintóval és a hat almásderes paripával... Lakatos Sándor — aki vendégei szerint mindent tud — Balatonszéplaon, a Tulipán utcában zongorázik. Negyven- három éves, nohafiatalabbnak látszik. — Hogy mindent tudok? — csillan vidáman a szemüvege. — Túlzás ez bizony, a javából. De kétségtelen, nagy repertoárom van; úgy hozta a sors, hogy volt módom tanulni, s magam is törekedtem, mert jó muzsikus akartam lenni. Gyerekkoromban kezdtem, apám ugyancsak zenész volt. Esztergomban születtem, de hétéves koromban felköltöztünk Budapestre, és én lelkiismeretes tanítóra leltem Ardai Ilona személyében, a Dohány utca 88-ban. Szegény családban születtem, zongoránk nem volt, de Ardai tanárnő aki nagyon tehetségesnek tartott, megengedte, hogy nála, az ő hangszerén gyakoroljak. Később Antal Imre Liszt-díjas zongoraművész (a tévés személyiség édesapja) volt a tanárom. Ma is őrzöm és nagy becsben tartom azt a jutalomkönyvet (nagy muzsikusok életéről szól), amit Antal Imre tanár úr aláírásával kaptam egy sikeres vizsga után. 13 éves koromban több társammal együtt szerepeltem a Zeneakadémia kistermében, majd a Fészek klubban is. Elvégeztem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát, s a könnyűzene iránt kezdtem erőteljesen érdeklődni. Különféle stúdiókban tanultam tovább, majd előadóművészként kezdtetben vidéken — például Nagykőrösön, Solt- vadkerten — s a szentendrei irodalmi kávéházban dolgoztam. Ezután következett a főváros, majd Németország, Hollandia és újra Budapest... Sokáig együtt játszhattam a nagyszerű zeneszerzővel, Horváth Jenővel, akinek az egyénisége egész pályámat meghatározta. Nos, valóban igaz, hogy Horváth Jenőről mindent tudok, azt is hogy szerzeményeit miként kell játszani, hiszen tőle magától tanultam. Sokszor hallgattam Seres Rezsőt a Kispipában, ahol a hívei ültek, s a világhírű komponista hatalmas szivarral a szájában zongorázott. Közben a Szomorú vasárnap című dalát világszerte játszották — akár csak manapság. Abban az időben az volt a szokás, hogy a zenészek meghallgatták egymást. Minden este munka után elindultunk a pesti éjszakába, hogy valakit meghallgassunk. így lehet igazán sokat tanulni, nagy repertoárra szert tenni. 1989 januárjában az Egyesült Államokban hívták, s február 4-én már Los Angelesben zongorázott. Az "Újvilágba" érkezését a következőképpen adta hírül a kaliforniai Új Világ című magyar újság: "Lakatos Sándornak, a világhírű zongoraművésznek hallhatjuk csodálatos zeneszámait, és egyéb világslágereket február 1 -jétől a Magyar Házban. A kiváló zongorista többször fellépett már Ausztriában, Nyugat-Németországban, Hollandiában és több európai országban is, az Egyesült Államokban azonban most először vendégszerepei. Hat hónapig hallhatjuk tőle a 30-as, 40-es évek slágereit, az 50-es és 60-as évek világslágereit, valamint Horváth Jenő, Fényes Szabolcs legszebb melódiáit. Saját szerzeményeivel is mint „Elrontott életem, késő bánat” és „Nem érzem én jól magam úri társaságban” című dalokkal is elragadtatja a közönségét. Lakatos Sándor 7 éves korában kezdett el zongorázni, magántanára Antal Imre volt. A budapesti Bartók Béla Gimnáziumban zenetagozaton végzett kitűnő eredménynyel. Magyarországon a Park bárban és a Pipacs bárban, a Nimród szállóban, Dobogókőn és sok nagyvárosban szórakoztatja a közönséget elbűvölő zongorajátékával." — Egy csodálatos fél év következett — mondja. — A Magyar Házban nagy sikerrel szerepeltem, főként magyar hallgatóság előtt, de más helyekre is meghívtak. Sok úgynevezett partin muzsikáltam, és megismerkedhettem a "felső tízezer" szórakozási szokásaival, s világhírű művészekkel találkoztam. Miután a szerződésem lejárt, a budapesti Vidróczki csárdában zongoráztam délután 5-től este 10-ig, de másfél hónap múltán ismét meghívtak az USA-ba. Megint Kalifornia, ezúttal a csodálatos Café Pelikán, majd a Hawaii szigetek. Honolulu... Szilveszter éjszakáján 800 embernek játszottam, s újév napján — még ki sem aludtam az éjszaka fáradalmait — fölhívott egy tengerparti gyönyörű szórakóhely tulajdonosa, Laczkó György, és azonnal szerződtetett. Ezt is megírta egy kaliforniai újság. Ismét itthon. Mégpedig—talán először — a Balatonnál. — Az üzlet tulajdonosa régi barátom, s megígértem neki ezt nyarat... Bizonyára kellemes lesz. Szeptemberben pedig, ha Isten is úgy akarja, elindulok ismét Amerika felé. Szapudi András (Fotó: Gáspár Andrea)
