Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-20 / 92. szám
1991. április 20., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 „Elment Földvárra deszkát árulni” Az orosztanár nyelvészsikere Tavaly végzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán Cseke Ildikó, a kaposmérői általános iskola magyar-orosz szakos tanárnője. Kedvence a nyelvészet. Dolgozatát elküldte az országos tudományos diákköri konferenciára, s ott második díjjal jutalmazták Az orosz-magyar szinonirqikus frazeológiai párhuzamok egybevető vizsgálata című munkáját. Bírálója ezt írta: „A dolgozat alapjául szolgálhat mind egy egyetemi doktori értekezésnek, mind egy valóban hiányzó orosz-magyar frazeológiai szótárnak. ” Ehhez el kell végeznie az egyetemet. Azt mondta, nekivág. — A főiskolán öt féléven keresztül tanultunk nyelvészetet—jegyzi meg. Dr.Györke Zoltán főiskolai docens előadásain és szemináriumain vettem részt, s mivel mindkét szakomból a nyelvészetet kedvelem inkább, az ő javaslatára fogtam hozzá a munkához. Ebből írtam a szakdolgozatomat is, és első lettem vele a főiskolai TDK-n. Ezzel indultam az országos megmérettetésen is. A rokonértelmű, állandósult szókapcsolatok orosz-magyar összehasonlításával foglalkoztam. Ennek alapját a Zsukov által, oroszul írott Orosi-magyar frazeológiai szinonímaszótár\e- lentette. Egy-egy szólásra, közmondásra 15-20 rokon értelmű állandósult szókapcsolatot gyűjtöttem. A másvilágra küld szólást például úgy is helyettesíthetem, hogy: átsegít a másvilágra, vagy: elment Földvárra deszkát árulni. Számomra nagyon érdekes volt ez a munka, hiszen frazeológiai szinonímaszótár Magyarországon ezidáig még nem jelent meg. Cseke Ildikó ezeket az állandósult szókapcsolatokat szerkezetileg, stilisztikai hovatartozásuk szerint hasonlította össze, és jelentéstani megfelelőit sorakoztatta föl. 101 szinonímasort — és azok magyar megfelelőit — vizsgálta meg, amelyhez összesen 620 frazeológia tartozik. — Milyen haszna lehet az általános iskolai oktatásban ennek a munkának? Most, amikor az orosz iránt oly nagy az ellenszenv... — Egy 23 fős osztályban általában két-három tanulót érdekel az orosz. De őket is csak azért, mert eljutottak odáig, hogy a nyelvtudás jó dolog. Ha a többiek azt hallják, hogy orosz, akkor elkezdenek pfujjogni. Véleményem szerint egy ember igazán csak akkor tud más nyelven gondolkodni, ha ismeri és tudja használni is az állandósult szókapcsolatokat (is), hiszen ezek adják a nyelv savát-borsát. Az orosz tankönyvek nemigen tartalmaznak ilyen kifejezéseket, de ez az órákon pótolható. Cseke Ildikó jelenleg angol nyelvvizsgára készül. Az ősztől minden bizonnyal angolt tanít majd az iskolában. De nem szakad el az orosztól sem, és a nyelvészettől sem. (Lörincz) A „belső magány” képei Balogh István kiállítása a Bernáth-teremben A tavasz, „tompa” sárga, az emlék kék és halványlila, de mindenképpen a sárgák és barnák árnyalatai a meghatározóak Balogh István, Körmenden élő festőművész alkotásain. Hozzá valami bársonyosan puha, tompa fényű felületet adó technika járul (plex- tol tempera), melyet Balogh István aprólékos, finom ecsetvonásokkal simít el a farostlemezen. A felületes szemlélő hallatlan nyugalmat árasztó tájak sorát pillanthatja meg. Ám ha kicsit több energiát fordít a látványra, észre kell vegye: a nyugalom csak látszólagos. A foltokban megjelenő vörösek másról tanúskodnak. Balogh István Budapest zajos szívében, a Rákóczi úton töltötte gyermekkorát. Ha kipillantott lakása ablakából, a bérházak által közrefogott hatalmas lapostetők látványa ragadta meg a tekintetét. Óriási, sík felületek a nagyváros zaklatott világában! Talán itt „született meg” az a térélmény, mely később Körmenden telítődött természeti tartalommal. Édesapja, Balogh Ervin neves festőművész ugyancsak hatással volt festői látásmódjára. Az 1950-ben született alkotó Kokas Ignác tanítványaként végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. A 80-as évek elején a budapesti Ferences- templom restaurálásán dolgozott, majd 1984-ben Győrött rendezte meg első kiállítását. Akkoriban még több figura szerepelt képein, színei lényegesen sötétebbek. — A város hatása ez — magyarázza —, de mindig szerettem volna „kivilágosodni”. Úgy érzem, Körmendre költözésem sokat segített ebben. A kisváros élete sokkal közelebb áll hozzám. Igaz, hogy a pályatársaimtól „sikerült” elszakadnom, de mint vidéki festőnek megvan minden lehetőségem a bel- és külföldi megmérettetésre. Balogh István befelé forduló, kevés beszédű ember. Alkotásait a „Belső magányok képei" névvel illette. A Kiszáradt fa című festményén jelenik meg leginkább ez az életérzés. A csütörtökön megnyílt kiállítását a Képcsarnok Bernáth- termében tekinthetik meg az érdeklődők. Várnai Ágnes PÁRIZSBA BESZÖKÖTT A TAVASZ A ‘Joíies ‘Bergen titkai — Milyen újságíró vagy te, hogy több mint egy órát késtél? — fogadott. — Elkeveredtem a metrón — feleltem. —Az a te problémád, nem az enyém. — Tudom, de én akkor is szeretnék önnel beszélni. — Jó. Akkor találkozzunk a revü szünetében az előtérben! Michel Gyarmathy, Párizs legendás revüszínházának, a Folies Bergere-nek a művészeti igazgatója fogadott így, A 82 esztendős úr — éppen egy képzőművészeti albumba feledkezve — rutinos „bonjour- ral” fogadta a köszönésemet, de a magyar szó hallatán hirtelen fölkapta a fejét, és kezet nyújtott. Nemigen hagyott beszélni, mondván: pár perc múlva elkezdődik a revü. Már írja is a kártyát, amelyet a pénztárban kell majd bemutatnom. Az íróasztalán könyvek: franciák és magyarok. Az asztal sarkán Radnóti Bori notesze. — Na, siess, talán odaérsz a kezdésre! — hadarja, és még el sem köszönünk, két pécsi orvostanhallgató jelenik meg az ajtóban. Ok is két belépőért jöttek, ugyanis Gyarmathy úr minden magyarnak, aki felkeresi, ingyenjegyet ad színházába. A kártyát benyújtom a pénztárnál, ahol számítógép adja ki a belépőt. Telt ház van, és a színpad már benépesült. Káprázatos ruhás táncosnők, temperamentumos muzsika. Fény, pompa, ragyogás ... A mellettünk lévő szeparé- ban hálásan tapsol a két egyetemista. A 6-700 frankos belépőt soha nem tudták volna megfizetni... Szünetben az egyik asztalnál vár vendéglátóm. Pezsgőt rendel; ő viszont ásványvizet iszik. — Mire vagy kíváncsi? — kérdezi. — Mindenre! — vágom rá. — Balassagyarmaton születtem. Szüleim zsidó kereskedők voltak. Ott jártam gimnáziumba, és franciából -megbuktam. Akkor még nem gondoltam, hogy egykor Párizsban keresem majd a kenyeremet. A gimnázium után Pestre, az operettszínházba kerültem díszlettervezőnek. A színházi keresztanyám Honthy Hanna volt, aki nem hagyta, hogy Ehrenfeld néven jegyezzen a szakma... Az első darabom Fényes Szabolcs Mayája volt, 1932-ben. Egy évre rá Becsből küldtek szerződést. Kiutazásomkor, szeptember 3-án megtudtam, hogy a kecsegtető ajánlatból nem lesz semmi, mivel a színház csődbe jutott... Nem. Erről jobb nem beszélni! Magyarországra sem akartam visszatérni, ezért Franciaországba kértem vízumot. A tervezett két hétből több évtized lett, itt, Párizsban. Két évig éheztem, nyomorogtam, de összeszorított foggal is azt szuggeráltam magamba: „Meg kell állnod a talpadon, Michel!" Egy idő után ez sikerült is. Elkezdtem önállóan dolgozni. Kezdő díszlettervezőként szegődtem el a Folies Bergere-be. Amikor bejöttek a németek, bezárt a színház, s nekem, zsidónak nem volt itt semmi keresnivalóm . Amikor elcsendesedett minden, újra visszatértem kedvenc munkahelyemre. 1944 óta vagyok a Folies Bergere művészeti igazgatója. Munkáját sírig tartó, nagy szerelemként emlegeti. Egyik revüjében magyar menyegző képeit villantotta fel. Óriási siker volt. Gyarmathy szerint a nézők ekkor tudták meg, hogy Budapest nem azonos Bukaresttel... Azt vallja: ő a lelke ennek a színháznak, hiszen a díszletek, a jelmezek reá várnak. No és a koreográfia, a zene összhangjáért, az előadás sikeréért is ő „tartja a hátát”. Rövi- debb-hosszabb időre minden este beül a közönség közé. Mindig úgy érzi, ekkor debütál. S ha közbecsúszik egy-egy baki, ő is pirul miatta. Családjáról így mesél: — Van két fiam és két lányom; az USA-ban élnek. Orvosként, ügyvédként, egyiptológusként, mérnökként dolgoznak. Nyolc esztendeje elváltam szicíliai feleségemtől. Azóta egyedül élek, s ha tehetem, ott vagyok a próbákon is. — Milyen gyakran látogat haza? — Minden ötven évben egyszer! Legutóbb két éve, amikor a magyar kultúra külföldi népszerűsítéséért tüntettek ki. A nem túl gyakori utazás azonban nem jelenti azt, hogy elszakadnék hazámtól. Szinte ■ mindennap felkeresnek az irodámban a honfitársaim, akik néhány napra vagy hosszabb időre jöttek Párizsba. Nem volt még olyan este a Folies Ber- gere-ben, hogy legalább egyetlen magyar ember ne ült volna a nézőtéren. Hogy én ingyen- jegyet adok? Megtehetem, s nem várok érte semmilyen ellenszolgáltatást. Azt viszont nem tagadom, jólesik, ha a postás egy-egy Magyarországról érkező levelet hoz, s abban néhány üdvözlő sor áll egykori vendégeimtől. — Hogy vélekedik az ideérkező magyarokról? — Úgy érzem, ismerik ennek az országnak a kultúráját, de nem tudnak franciául. Tudatosan hangsúlyozzák magyarsá gukat. Még ha bekopogtatnak hozzám, akkor sem mondják hogy: Bonjour, monsieurl Ott szorongatják hónuk alatt a selyempapírba csomagolt italt, amit természetesen csak akkor szándékoznak átadni, ha megkapták az ingyenjegyet. Nekem viszont akkor már nem kell. Meg különben is: a tokaji aszú vagy a barackpálinka helyett sokkal jobban szeretem a könyveket... — Kik a kedvencei? — Radnóti, Illyés Gyula és Németh László. De a kortárs írók-költők, művészek közül is sokat ismerek. Számomra az „egyszerű ember” éppen any- nyit jelent, mint a neves primadonna vagy a híres operaénekesnő. Tőlük is rengeteget hallok Magyarországról, az emberek mentalitásáról, életéről. A Folies Bergere most a lengyel Helene Martini kezében van. Annak az egykori táncosnőnek a tulajdona, akit 30 esztendeje Michel Gyarmathy szerződtetett. Egy-egy revüt öt évig játszanak. A mostani éppen félidős. Lörincz Sándor
