Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-13 / 86. szám
1991. április 13., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 MESÉS KALAND A VIRÁGÉRT Bíborszínű varázslat Könyvespolc Hogyan mentsük meg Oroszországot? (SZOLZSENYICIN TÖRPRENGÉSEI) Meseországba—még így is, sok évvel elkerülve a gyermekkort — igen jó visszatérni. Hetedhét országon át, az óperen- cián túli álomvilágban, a teljesülő vágyak és a lehetőségek "földrészén" tiszták a képletek: a jó mindig győz, a rossz meg elbukik és megbünhődik. Mindez persze jellempróbáló, küzdelmes utak bejárása után történik, de a végeredmény mégsem kétségesr Hálás, de nem könnyű feladatra vállalkozott Lázár Kati rendező, amikor színre vitte a Bíborszínű virág című orosz népmesét. Sikerrel teszi ezt, mert kiderül, hogy — szakmáján kívül — valamihez nagyon ért. Mégpedig a gyermeki lélekhez. Ahhoz, hogy mai cudar világunkban mire vágyik a legbensőbb. Ezt persze nemcsak az mondatja velem, hogy a széksorokban ülő kisiskolások tombolva szurkolnak a bíborszínű virágot megszerezni vágyó kereskedőnek, az apjáért önkéntes rabságot is vállaló leányának, Másának. Hanem például az: ebben a mesében még a szörny sem a gonoszság jelképe. Sőt! Elviselhetet A kérők között (Dénes Mariann és Gráf Csilla len magányt és kedves lelket rejt a visszataszító külső. A látszat tehát csal, és ezt Másán kívül a gyerekek is észreveszik. Ez az egyik nagyszerű üzenete a darabnak, amikor arra int a mese sajátos nyelvezetén: bízzunk és reméljünk. Ne féljünk és ne ítélkezzünk elhamarkodottan. Saját erőnk és hitünk sok mindenben segít, ha ezt mi is így akarjuk. Az érzelmek velejéig ható előadás a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt zavar- baejtően szemünkbe mondja a kimondatlant — a jóságról és a szépségről, a tisztesség és az emberség utáni vágyainkról, álmainkról. A produkció legfőbb értéke természetesen az, hogy megérinti a gyermekközönséget: a darab szellemisége, a játék varázsa, az érzelmek viadala, a drámai konfliktusok okozta izgalom. Mindezt a mese legősibb nyelvén teszi, érthetően és világosan. Lám, így is lehet, hiszen ha évszázadokon át fennmaradt e történet, miért kellene annak világát áthangolni? így aztán a legbelsőbb húrjainkon vesszük az üzenetet, az örökérvényű igazságokról szóló mesés gondolatokat. A bíborszínű virág megszerzéséért folyó küzdelemben ki-ki emberségből próbázik. Olga és Ánja — a két nagyobbik lány—boldogságát gazdag ajándékok hozzák meg, míg Mása csupán a bíborszínű virágra vágyik. Áldozatot hozni ezért csak a legkisebbik lány mer, és apjuk életéért is csak ő küzd, hiszen Mása szeret csak őszintén. Érzelmei tiszták, érdek nélküliek. Ezért ishangzikelegy fontos mondata: embernek lenni nagyon nehéz. Tegyük hozzá, hogy tisztességes embernek. Ha vége jó, minden jó (Pálfy Alice, Tóth Géza és Németh Judit) Mása végig megőrzi tisztaságát, ezért ha a vége jó, minden jó: mesés kalandok után megtalálja párját az igaz szere- tetével szörnyálarcától megszabadított ifjúban. Mert az önzetlen szeretet története ez. Hogy csak a mesében van ez így? Lehet. Lázár Kati — aki Spiró Györggyel írta színpadra a mesét — igazán jó produkciót varázsol elénk. A feszes rendezésnek arra is van gondja, hogy a történethez illő fény és hangeffektusokat használjon, a színpadi látvány magával ragadó legyen. Kondákor Tamás díszletei miatt szintén érezhetjük: meseország nézőterén ülünk. A gyerekeket is ámulatba ejti Szigeti Szilvia igényes jelmezvilága és Pohárnok István maszk remekműve. Karácsony Tamás (Kereskedő), Dénes Mariann (Olga), Gráf Csilla (Ánja), Németh Judit (Mása), Pálfy Alice (Dada), Kalmár Tamás (Szolga) és Tóth Géza (Szörny) játékának élménye elkíséri a színházból a nézőt. Csakúgy a táncokat komponáló Györgyfalvay Katalin munkája, valamint Hevesi András dalai és zenei összeállítása. így nem csoda, hogy nehezen megy le az előadás végén a függöny. Varga Zsolt Fotó: Lang Róbert Szolzsenyicinnek szinte minden jelentős műve elérhető magyarul. És itt van — szinte rekordgyorsasággal — a legfrissebb: a párizsi Ymca-Press őszi szenzációja, a Hogyan mentsük meg Oroszországot? Megrázó könyv ez is. Elsősorban kegyetlen szókimondása miatt. Szolzsenyicin mindennel leszámol, ami 1917 óta a Szovjetunióban történt és történik. (Ezért szerepel a címben is Oroszország és nem a Szovjetunió), s ugyanakkor mérhetetlen aggódás hatja át minden sorát. Aggódás Oroszország jövőjéért. Csaknem húsz éve él külföldön az író, de szülőföldjét és annak népét sohasem tagadta meg. Csak a párthierarchiát! A félelmetesen kiépült bürokrácia mindenhatóságát. 1990-ben Gorbacsov személyesen hívta haza, ám Szolzsenyicin — aki nemcsak nyilatkozataiban, hanem megjelenésében is szinte prófétára emlékeztet — úgy érzi, még nem jött el az ideje... Hogyan mentsük meg Oroszországot? című művét ő maga szerényen „töprengésekének mondta. A töprengések mögött azonban ott van hihetetlen gazdag olvasottsága, az elmúlt évszázadok szinte minden lényeges orosz gondolatának kiszűrése és rendszerezése. Érzi, hogy „irgalmatlanul nehéz bármiféle logikus, összefüggő tervet kidolgozni a jövőt illetően, óhatatlanul több lesz benne a fogyatékosság, mint az erény...” Ezért a könyv felhívás minden honfitársa (és nemcsak honfitársa) számára. Azokhoz, akik tenni akarnak valamit Oroszországért. Mert egyetlen európai és ázsiai népnek nem lehet közömbös, hogy mi történik ma a Szovjetunióban. Egy világhatalom széthullás előtt áll... Nem mindegy, hogy ez a hatalmas birodalom merre vesz új irányt... „Ütött a kommunizmus utolsó órája — így kezdi tanulmányát. — De betonépítménye még nem roskadt össze. Nehogy szétlapítsanak bennünket a romjai, ahelyett, hogy szabadon kerülnénk ki belőle...” Az író szerint az orosz társadalmi és gazdasági élet végveszélyben van. S az ott élő népek kapcsolata is gyökereiben elmérgesedett. Élesen bírálja a peresztrojkát, amely mindmáig „nem nyúlt gyógyító kézzel sem a mezőgazdasághoz, sem az iparhoz”. Pedig minden halogatás újabb elveszített éveket, újabb szenvedéseket (és szenvedélyeket) hozhat... A gyógyulás egyetlen lehetséges útja — ez Szolzsenyicin meggyőződése— alulról, a néptől való kezdeményezés. Hisz benne, hogy ez hihetetlenül túlhajszolt nép képes lesz még egy utolsó (?) megújulásra. Létkérdésnek tekinti e megújulásban a család és az iskola szerepét. (Minden kommentár nélkül idézzük ezeket a sorokat: „A normális család nálunk úgyszólván megszűnőben van. A család betegsége pedig egyben az állam betegsége is... A nőnek lehetővé kell tenni, hogy visszatérjen a családba...") A tanulmány középpontjában újra és újra az ember áll. Akinek a gazdasági zűrök mellett lelke szétrombolásával, hitének, illúzióinak elvesztésével is szembe kell néznie. S milyen legyen az államforma? Demokráciát csak a nép igazi politikai fegyelmezettségével lehet megvalósítani. Szolzsenyicin itt is hangsúlyozza az alulról építkezés fontosságát. Külön fejezetet szentel a zemsztvónak, a valódi önigazgatás kiépítésének — a terület (térség) nagyságától függően. Nem tartja fölöslegesnek az elnöki hatalmat. Ezt az ország mérete és a gondok sokasága indokolja. Ám az államfőnek csak akkor lesz igazi tekintélye, ha össznépi választásokon választják meg. Csak néhány gondolatát érzékeltethettük a gazdag tanulmánynak. Igen, meg kell menteni Oroszországot. Ez nemcsak orosz ügy! Több mint 150 éve Puskin így fogalmazta meg az orosz hit, a nemzeti megújulás reményét: „Oroszország, ész, nem érted./ Méter, sing sohse méri fel./ Külön úton jár ott az élet,/ Oroszországban hinni kell!” Dr. Sípos Csaba Az építészhallgató álma tervet öltött GÁZLÓPUSZTAI TANÁCSTALANSÁGOK Tóth András a Budapesti Műszaki Egyetem végzős építészhallgatója vállalta, hogy diplomamunkaként elkészíti Gázlópuszta felújítási tervét. Egy versenyló-tenyésztő központot és lóversenypályát vázolt fel a terveiben, a kastélyépületben kialakított panzióval és kiszolgálóépületekkel. A megvalósításhoz külföldi tőkére számít. Az Igáihoz, Dombóvárhoz és Kaposvárhoz egyaránt közel fekvő pusztán egy csodálatos park közepén áll a Festetics Vilmos gróf által építtetett klasszicista stílusú kastély. A majorban a gazdasági épületeket kikezdte az idő, s egy részük már csak romjaiban emlékeztet a hajdan virágzó állattartásra. A kastély parkjában a megrongálódott szoboralapokról "gondos műgyűjtők" elcsenték az alkotásokat, s a míves kapun át könnyen bejutni a parkba, mert a kovácsoltvas kapu és kerítés is gazdára talált. Az ötvenes években a cukorgyári célgazdaság haznosí- totta a telepet, majd a Kaposvári Állami Tangazdaság próbálta kihasználni a major nyújtotta lehetőségeket. A sertés és szarvasmarha-tenyésztés azonban gazdaságtalanná vált.A föld és az épületek tulajdonosa a magyar állam, a kezelője pedig a tangazdaság, így aztán, körülbelül 12 éve milliókat felemésztő állagmegóvás szakadt a gazdálkodó nyakába. Ezért is volt érekes a hír, hogy akadnának vállalkozó szellemű emberek, akik nagyobb tőke bevonásával hasznosítanák az épületet és a földet. Bihari András Géza a tangazdaság igazgatója elmondta, hogy örömmel fogadna minden olyan elképzelést, amely őket is társnak tekinti a hasznosításban és amely pénzt hoz a „konyhára”. Öt éve folyamatosan kapják az ajánlásokat. Lukács Andor például egy színész alkotói műhelyt álmodott a kastélyba, de szóba jött egy génbank éppúgy, mint a narkós gyermekek vagy a Krisna hívők leendő otthona. Sorolhatnám az ajánlatokat. Az üzlet azonban bármilyen kecsegtető volt, mindeddig nem köttetett meg Miért? Egy Honoluluba származott magyar üzeletember például 30 nap alatt kívánta lebonyolítani az adás-vételt. Jóhiszeműen úgy gondolkodott, hogy az üzlet Magyarországon is üzlet és ha pénz van, akkor semmi akadálya annak, hogy megkössék. Rá kellett döbbennie azonban, hogy ez nálunk — elsősorban a tulajdon- viszonyok tisztázatlansága miatt — nem ilyen egyszerű. Sőt, egyelőre úgy néz ki, hogy kivitelezhetetlen. A külföldi partnerek visszariadnak a magyar gazdaság és jog útvesztőitől. Megoldást jelentene, ha a külföldi tőkés csak 49 százalékkal részesedne a tulajdonból, de ez kevés, elfogdhatat- lan a számára. Ahhoz ugyanis, hogy a vállalkozás nyereséges legyen még optimális körülmények között is megszállott tul- ajonosra lenne szükség. Jelenleg egy olasz és két amerikai ajánlat vár elbírálásra. Csábítóak, ám a nem tulajdonos kezelőnek úgy kell gondolkodnia, hogy közös hasznosítás esetén legalább az eddig befektetett érték megtérüljön. S akkor még mindig tisztázatlan marad, hogy mennyi pénz illeti a tangazdaságot, az államot és az önkormányzatot. Dr. Schablauer Zoltán, a tangazdaság jog és igazgatási osztályvezetője, már a kárpótlási törvény megalkotását sem tekintheti mérföldkőnek, mert mint kiderült; a gróf annak idején egy belga műlovarnőnek ajándékozta a kastélyt. Igaz, hogy később a hölgyet feleségül vette a gróf, ám a tulajdonosi szálak kibogozhatatlanok. Miben bíznak mégis? Úgy tetszik, valamiféle speciális magyar „kiskapuban", mely az érdekek azonosságának szálán nyugszik. A kastélyt pár éve kívülről felújították és a belső átalakításokat is nagyrészt befejezték. Ám amíg nem hasznosítják addig minden nap csak pénzt húz ki a zsebükből. Várnai Ágnes Fotó: Kovács Tibor
