Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-23 / 69. szám

1991. március 23., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 A tévében már megint egész este a hajléktala­nok voltak műsoron. Ri­portok a világ minden tájáról. Távoli tengereken dzsunkák- ban hánykolódó családok. A milánói árkádok alatt, a stock­holmi, a New York-i utcákon, pályaudvarokon, aluljárókban újságpapíron alvó családok, éhes és rongyos, elvadult, ma­rihuánától kábult csavargók, könyörgők és követelőzők, mocsokban és pálinkásüvegek között, gyerekek és aggastyá­nok, sárga bőrűek és feketék, villogó fogúak és ferde sze­műek, munkát keresők, és bör­tönből szököttek. Van, akinek vannak úti okmányai, mások­nál nincs más, csak egy éles kés. Törökök, arabok, kurdok, vietnámiak, szomáliaiak, és isten tudja csak kicsodák, át­vergődtek millió zöld határon, hiába sorakoznak marcona fegyveresek és rendőrök. Megbolydult a világ. Marad­na mindenki otthon, ahol van. Odakinn jeges eső verte az ablakot, csapkodott a szél. A tévé még mindig á sivát ts- ftíétiyteleriséget mutatta. Elha- gystt kavicsbányát, földbe vájt odúkkal, j3álihkáöüveggelt verekedőkkel, mihdenhonnan tOVábbüldöZStt ilillfcételének- kel. „Világprobléma, megold­hatatlan” —- mondja a tévé ri­portere. És egy szemüveges, jól fésült úr, elegáns íróasztala mögött széttárja a karját. „Saj­nos, valóban megoldhatatlan”. A tanító felállt, elzárta a té­vét. Persze van ezek között millió szerencsétlen is. Elker­geti otthonából az árvíz, föld­rengés, szárazság, széthulla­nak a családok, helyi hábo­rúk... Nem mind gyilkos, meg kábítós. No, gyerünk aludni. Holnap azt a két öreg kockás takarót, meg egy régi pulóverét elviszi a Vöröskeresztnek. Az ember szívében legyen irga­lom. Megtapogatta a még langyos cserépkályhát, meggyújtotta az ágy mellett a kislámpát. Ebben a pillanatban vonított fel a kutya. Mi baja lehet ennek? Nem volt kedve ajtót nyitni, csak az ablak mögül lesett ki. Néró, a hatalmas komondor a kerítésnek ugrott, kifelé uga­tott, a sarkon túli kápolna felé. Hörgő, fulladó hangokat halla­tott, újra meg újra nekiugrott a rácsnak. A tanító a szemét meresztgette, de a zuhogó, jeges esőben nem látott sem­mit. Majd elhallgat. De hát nem szokott ez a kutya így ugatni. Bebújt a takaró alá, eloltotta a lámpát. De a komondor nem nyugodott meg, hörgött, tom­bolt, nem mozdult .el a kert sar­kából. Mégiscsak meg kell nézni, mitől vadult meg. Felkapta a cipőjét, vállára dobta a rövid bekecset és ki­ment. — Néró, idegyere! A kutya nem jött. Habzó száj­jal, vonítva ugatott tovább. — Van itt valaki? Egy férfi lépett közelebb a sötétben. Magas volt, csohtos, átázott farmer volt rajta, a vál- láh sportszatyor. Nem volt már fiatal. Ahogy a kerítéshez ért, a kutya tajtékzott. — Mit akar? Az idegen ismeretlen nyel­ven beszélt. Nem értette. A kápolnára mutogatott, a felhők­re, az esőre, fejét a kezére hajt­va mutatta, hogy aludni szeret­ne, de a kápolna ajtaja zárva van. Honnan jött ez? Hogy került éppen ide? Hova megy? Hogy képzeli, hogy a kápolnában alhat? Nem szálloda az, ha­nem műemlék. Persze, hogy zárva tartják. Látogatás tíztől négyig. Még így is összemocs­kolják a turisták. — Csitulj már, Néró! De a kutya tombol, ellensé­ges. Az állatok megérzik, ki a rossz ember. Talán vértapad a kezéhez. A szeme is hogy vil­log ennek a furcsa szerzetnek. És úgy vacog, hogy a foga ösz- szeverődik. Jótét lélek nem csavarog ilyenkor. Ebben a házban nincs istálló, nincs szal­makazal, hogy odaengedhetné aludni. És ha nem is aludni akar? Hanem kést rántana, ki­rabolná? Az idegen belekapaszkodott a kerítés rácsába. Ha nem fog­ta volna olyan szorosan Néró nyakát, belemart volna a kezé­be. Rettenetes ez a könyörgő hang. De hát miért éppen itt, miért éppen ide? Honnan jött? Börtönből? Hol az otthona? Menjen el. Menjen tovább. Menjen el a kerítéstől. Milyen nagy, villogó fogai vannak. Mi­lyen hatalmas, csontos ujjai. Nem, addig nem mer vissza­menni a házba, amíg ez az alak itt ólálkodik. És ha rágyújtaná a házat? — Menj innen. Nem érted? Menni. Via. Avanti. Geh weg. Schnell! A férfi ráemelte esőtől lucs­kos arcát, és lassan tovább­ment. Néró alig tudott megnyugod­ni. Hbrkahtott, lihegett. Milyen jó, hogy vah ez a kutya. Jó a biztonság. Egészen átfázott, főz egy forró teát. Fellépett a tornác két lépcső­fokán, és az ajtó gombjához nyúlt. Azután megrettenve megállt. Ördögbe is. A kulcs. Az ajtót kívülről becsapta, a kulcsot belül felejtette. Micsoda ostobaság. Azért vetette le a kilincset még tavaly, hogy kí­vülről le ne nyomja valaki. Zseblámpa se volt nála, bics­ka se volt, de ha lett volna is, túl erős a tölgyfaajtó meg az acél­zár. Ezt nemigen tudja elforgat­ni. Majd reggel át kell szólni a lakatosnak. De hol van még a reggel? Tanácstalanul, vacog­va topogott a kertben. Bolond ügy. Tarpaiék fenn vannak még, látja a tévé villogó fényét. Náluk kell aludni. Tarpaiék kertkapuján meg­nyomta a csengőt. Kormos, a kutyájuk már ott is termett, ugatott, mint a bolond. — Maradj már nyugton, nem ismersz meg? — A kutya uga­tott, ő újra megnyomta a csen­gőt. Senki. Lehetetlen, hogy nem hallot­ták volna meg. Ha csak nem hiszik azt, hogy ez is a krimihez tartozik. Mégsem. Az ablakfüg­göny megrebbent. Megismerte a sógort, az meresztgette az arcát kifelé. — Hé, Sandri, én vagyok, eressz már be — kiabálta. De Tarpaiék ablakában kihunyt a világosság, nem jött ki senki. Kormos tovább vonított. Nem ismertek meg — döbbent meg a tanító. — Valami ázott csa­vargónak néztek. És ha csak az volnék. Idegen. De hát még­iscsak emberi lény... Csontosék átellenben laktak. Csengő nem volt a kapujukon. Dörömbölni kezdett. A szél el­nyelte ütéseinek zaját. A kutya se jött elő. „Csontos Pista, Isti!” — kiabálta teli torokból. Sehol egy fellobbanó fény, sehol semmi válasz. Ha átmászná a kerítést, és az ablakon zörögne be? De a kerítés tetején két sor szögesdrót, üvegcserepek... A tanító most már nagyon fázott. Most már nemcsak a jeges eső, az átázott bekecs, a cipőjébe becsurgó latyak va- cogtatta a testét, hanem a szí­vét fogta meg a jeges rémület. Körös-körül minden ház sötét volt, bezárt a kocsma is. Most jó volna, ha legalább a kápolna ajtaja nyitva volna... de min­dent bezárunk, mindent fél­tünk, bebújunk a dunyhánk alá, hogy be ne jusson kérő szó, vagy jajkiáltás. Senki sem fog ajtót nyitni, senki sem fogja azt mondani, hogy pihenj meg embertestvér, hogy kettétöröm a kenyeret, amit Isten adott... A fáradtságtól részegen támolygott. Nekibotlott egy idegen kerítésnek, vicsorogva támadt rá egy ide­gen kutya. A szél beletépett a felhőkbe, egy pillanatra kibújt a hold, és árnyék vetődött elébe. Az idegent vélte látni, a cson­tos, magas, sportszatyrot cipe­lő férfit, — de csak egy lehajló faág volt. Álmosodni kezdett. Tudta, hogy nem szabad elaludni. Húszéves korában is tudta, akkor a hómezőn... De az álom egyre csábította. A vegyesbolt kirakata előtt a lépcsőfok. Előbb csak leült, azután végig­nyúlt rajta. Zavarosak és ku­szák lettek a gondolatai. Zör­gessetek és megnyittatik... zörgessetek és megnyittatik... Amíg egyetlen ember van a vi­lágon... egyetlenegy, akit ül­döznek, nem lehetsz bizton­ságban te sem. FEHÉR KLÁRA IRGALOM Huszárik breviárium AVAGY A FILMRENDEZŐ ERKÖLCSE Novák Béla Dénes ÉJI DAL (Judith-nak) I. Holdas arcommal bíbelődj, égi-szekéren jöttem én, csillag-szívembe sohse lőj, menny-álom a teIevény. II. Két karom szorít: sohse félj! Nem akar rosszat ez álom mindez csak múló szenvedély, reám szabott halálom. III. Tudok dalolni halottan, Országra mert ön-rögje hullt! Jövő-tél kísért, fagyottan várom, fölenged a múlt. Lassan tíz éve, hogy Huszá­rik Zoltán meghalt. A színekkel álmodó zseni, akinek a filmmű­vészet olyan örökbecsű alkotá­sokat köszönhet, mint a Csont- váry vagy a Szindbád. Huszá­rik egyidejűleg úgy volt meg­tört, kétkedő ember, és—noha ezt soha nem érezte — diadal­mas művész, hogy örökké a megváltásra készülődött. Az innen-onnan vállalt szenvedés, a lábáról szinte elmaradhatat­lan saru, a póz, amivel játszotta a keresztre készülődőt, már- már Isten fiának láttatta. Holott csak az Ember fia volt: gyönge és erős, félénk és bátor. Seb- zékeny, ám akkora akaraterő­vel megáldva, hogy tiszta, ren­díthetetlen hite hegyeket moz­gatott meg. Egyszóval maga volt a csoda. Ezt a nem mindennapi mű­vészt — aki embernek sem volt kisebb, mint alkotónak — mu­tatja be Lenesé László könyve, a Huszárik Breviárium, amely a Szabad Tér Kiadó gondozásá­ban jelent meg. Külsőre is gyö­nyörű könyv. Táblája, tördelé­se, illusztrációinak, fotóinak sora méltó a megidézetthez. A könyvet forgatva mintha kép­zőművészeti kiadványban la­poznánk (bizonyos szempont­ból az is), olyan gazdag a színskála. A világot többnyire a színek ölelkezésében megra­gadó művész nemcsak a film­szalagot töltötte be álmaival, hanem az eléje kerülő legki­sebb papirosdarabkát is. Szí­nes akvarelljein—talán ezt is a tisztaság teszi — örök-fehér hó hull, előkészítvén Szindbád menetelését. Mintha egész életében erre a filmre készülő­dött volna. A filmre, amely ön­vallomás is. Hogyan is írta főhőséről? „ Életvitele mégis program, mert a halál bizo­nyosságával az élet sokrétűsé­gét, gazdagságát állítja szem­be.” Eme gazdag életet élte szíve megszakadtéig Huszárik Zol­tán is. A valahai, mesés sze­génységben fölnőtt domonyi parasztgyerek már korán meg­tanulta, hogy mi az érték. Egyik, édesanyjához írott leve­lében írja: ,.Nekem nem futott gazdagságra, legalább a jelle­mem legyen az. ” Egész életé­ben kényes és büszke volt erre az ősöktől kapott kincsre. Pers­ze maga is vélte, az emberi lé­lek különböző stációit kell ah­hoz megjárni, hogy a teljesebb érvényű élet lélegezzen a film­vásznon is. Jóllehet Huszárik elsősorban filmrendező volt, de kezéhez állt a festőecset, a ceruza és az irodalom egy-egy műfajába belekóstoló toll. író és gondolkodó volt, s ha tehette, ,,szeretetröplapjait” (Gyöngyössy Imre nevezte így grafikáit) minél tágabb körben szétosztotta. A Breviárium—találó fejeze­tekkel - nem csupán rendhagyó pályakép, pontos filmográfia, barátok és pályatársak emlé­kezésének, bírálatának, tisz­telgésének gyűjtőhelye, ha­nem valaminő sajátságos jel­lemrajz is. Nyomon kísérhető benne, hogyan született meg a csoda, akit Huszárik Zoltánnak hívtak, s az is, hogy szabad­ságimádatában, sohasem en­gedvén a kisebb ellenállásnak, miként menetelt ama bizonyos vég felé. Hogy ez repülés volt, a teremtő művész zsenijét is jelzi. Latinovits Szindbád\áról írta, de önjellemzésnek is beillik: ,,A léleknek egyaránt szüksége van fényre, a ho­mályra, az engedelmességre és a féktelenségre, az örömre és a kétségbeesésre, úgy él a világban, mint a mindenség egy eleme: kiszolgáltatottan, de teljesítve azt, amire hiva­tott." Szakolczay Lajos Művészet — az érzéketlenség ellen Kiállítás a Műcsarnokban Wladyslaw Hasiorról jószeri­vel alig lehet megállapítani, hogy szobrász, festő, díszlet- tervező, rendező, színész, köl­tő, esztéta, szatíraszerző vagy éppen filozófus-e, merthogy mindezen műfajokat, művé­szeti ágakat műveli. És vala­mennyit egyaránt erőteljesen, magas fokon. Wladyslaw Ha- sior Lengyelországban él, a lengyel képzőművészet világ­hírű képviselője. Camiel Van Breedam műtár­gyai is nehezen lennének be­szoríthatok valamilyen megha­tározás, stílus, irányzat de még műfaj kategóriájába is. Művé­szete középpontjában a halál, az elmúlás, a megsemmisülés áll. Embereké, állatoké, tárgya­ké. Munkáihoz is bomló, romló, foszladozó tárgyakat gyűjt sze­métdombokról, romok közül. A flamand művész országának meghatározó jelentőségű alko­tója. Ezekben a napokban együtt állít ki a két művész a Műcsar­nokban, ahová a darmstadti és a bochumi múzeumokból érke­zett a Hasior és Van Breedam munkái című tárlat. De vajon hogy kerül a két művész közös kiállításra? Nos, az első lépés a véletlennek köszönhető. Annak idején álla­mi kulturális csere révén előbb Hasior műveit mutatták be Bel­giumban, majd viszonzásként Van Breedam kollekciója uta­zott Lengyelországba. Es az a nem szakértő látogatónak is feltűnhet, hogy a két nagyon eltérő kultúrájú ország művé­szének tevékenysége, szelle­mi attitűdje mennyire közel áll egymáshoz. A brüsszeli Atelier 340 hozta össze Hasiort és Van Bree- dam-ot. Előbb, az 1960-as években egymás munkáit is­merték meg, később szemé­lyesen is találkoztak. S innen már egyenes út vezetett a kö­zös kiállítás elhatározásáig. Azonos gondolkodás, rokon- művészi felfogás, mégis meg-, annyi eltérés. Wladyslaw Ha­sior szürrealista világban él, Van Breedam-nak a szemüve­ge szürrealista. W. Hasior: A Zamosc-i gyerekek emlékére 1944. (1973) Breedam: Aranykarú ember (1972) Hasior tárgyai megtestesült krimik. Egy hófehér virág szí­vébe döfött tőr, egy fejjel lefelé felakasztott alak fejéből lavór­ba csöpög a vér, a bombázógé­pek gyermektesteket hullajta- nak, a másik repülő teste tőrből áll össze. Vérző, eltört poha­rak, sírkeresztek, lángoló gyer­tyák, szegett szárnyú angya­lok, szörnyek, vicsorgó, emberevő állatok e történetek kellékei. Camiel Van Breedam felra­gasztja, applikálja, meghök­kentően párosítja kellékeit — a rozsdás óraalkatrészt, a kor­hadt fadarabot, a törött csont­vázat, fémet, üveget, műanya­got. Oltárt épít belőlük, egy disznófejet ültet a jegypénztár ablakába. E művek érzelmekre hatnak, indulatokat keltenek, együttér­zésre vagy ellenkezésre sar­kallnak. Elérik azt a célt, ame­lyet Hasior úgy fogalmazott meg: a művészet feladata, hogy széttörje az érzéketlen­séget. (kádár)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom