Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-09 / 58. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. március 9., szombat Szerzetesrendek Magyarországon A TANÍTÓ ciszterciek Monostoruk volt Somogybán is Az elmúlt évszázadokban hozzátartoztak a magyar templomok, kolostorok, sőt vá­rosaink képéhez a fehér reve­renda fölött fekete skapulárét (váll-leplet) viselő, méltóságtel­jes megjelenésű ciszterci szer­zetespapok, akik az európai keresztény kultúra kibontakoz­tatásában örök érdemeket sze­reztek. A ciszterci rend nevét a fran­ciaországi Citeaux településtől vette, ahol Szent Róbert 1098- ban néhány buzgó bencés szerzetestársával monostort épített, hogy abban szigorúan Szent Benedek Regulája sze­rint éljenek. Róbertét azonban a pápa visszarendelte eredeti apátságába, s így Citeauxban új apátot választottak, a ké­sőbb szentté avatott Alberik és István személyében. Ők voltak azok, akik a citeaux szerzetes közösségből különálló, új ren­det szerveztek: a cisztercieket. Az új szerzet akkor kezdett lendületesen terjedni, amikor 1112-ben Bernát, a későbbi nagy cisztercita szent belépett a rendbe. A rendtagok szemlélődő, munkás életet éltek: kolosto­raik körül — 1152-ben már 339 apátságuk működött — lecsa­polták a mocsarakat, erdőt ir­tottak, hogy megművelhessék a földeket, gyümölcsösöket te­lepítettek. Magyarországra elsőként II. Géza király hívta be őket, és a Tolna vármegyei Cikádoron 1142-ben kolostort alapított számukra. A következő ciszter kolostorokat III. Béla király ala­pította, mégpedig 1182-ben Zircen, 1184-ben Pilisen és Szentgotthárdon, 1190-ben Pászton. IV. Béla király nevé­hez is több monostoralapítás fűződik. A királyi példákat fő­uraink és főpapjaink is követ­ték, amint azt Bélapátfalva, Kapronca, Buda, Ercsi, Siklós stb. ciszter kolostorai és mo­nostorai bizonyítják. A rend a középkorban magá­ra vállalta a földművelés fej­lesztésének oroszlánrészét. Apátságaik mellett valóságos mintagazdaságokat létesítet­tek, természetesen a kor szín­vonalán álló ipari és kézmü- veseszközökkel felszerelve. A ciszterciekkel kötik össze ha­zánkban a csúcsíves stílus bevezetését is. A ciszterciek a haza védel­Nemrégiben kapták vissza a cisz­terciek a budai Szent Imre templo­mot és a volt gimnáziumukat méből is kivették részüket: ők építették a péterváradi erősség valamint a pozsonyi várrend­szer egy részét. Kolostoraik közül néhányat már a tatárok is felégettek, de az igazi pusztítást a törökök végezték. A hódoltság idején, nagy részén mintegy száz évig, nincsenek hazánkban ciszter­citák. A zirci apátságot a XVIII. század elején kezdték újjáépí­teni. Az új monostor alapkövét 1726-ban, a templomát 1732­ben rakták le. 1750-ben 12 tag­ból állt a rendi közösség. A pilisi—pásztói apátság új utat vágott a cisztercita hivatá­son belül: 1776-ban átvették az egri gimnázium vezetését, majd a rend fokozatos gyara­podásával a pilisi, a pásztói és a zirci apátság függetlenné vált ausztriai és poroszországi anyaházaitól, és 1814-ben egyesültek. Legkésőbb, 1878- ban, Szentgotthárd szakadt el Heiligenkreutztól, s csatlako­zott a zirci központhoz. A már tanítással is foglalkozó rend fokozatosan kiépülő zirci könyvtára a XX. század köze­pére 60 000 kötettel dicseked­hetett, s a rendház mögötti ar­borétum nemcsak hazánk, hanem Európa egyik jelentős növénykertje. II. József meghagyta a cisz- terek kezén Zircet, de 1802- ben Pilis és Pásztó is újraéledt. Ezután fő területük az oktatás lett, amiről Eger, Székesfehér­vár, Pécs, Baja és Buda nagy­hírű gimnáziumai tanúskod­nak, illetve tanúskodtak 1948- ig. 1950-ben azután 246 cisz­teriek kellett megválnia rendi otthonától. A ciszterci rendnek van egy női ága is. Rendházaik a kö­zépkorban virágoztak, és a tö­rök hódoltság alatt szűntek meg. 1945-ben azonban újjá­éledtek. Két kis monostoruk volt, az egyik Nagyesztergá- ron, a másik — amelyet 1949- ben alapítottak — Somogy megyében, Toldipusztán. Az előbbi helyen 50, az utóbbin 25 hold földet műveltek. 1950- ben, a szerzetesrendek felosz­latásakor 22 nővérnek kellett odahagynia a két rendházat. dr. Csonkaréti Károly BIRTALAN FERENC: Vasárnapi mise Jó lenne mindent úgy tenni, mint a többiek. Leborulni, énekelni, tapsolni, ragyogni, hinni! Semmit sem ért. ül a padban, kezét összekulcsolva (nem imára, szokása csak), s valahol mellékesen, másod­lagosan érzékeli az embereket. Teljesen maga felé fordul Érthetetlen, hogy pont itt, most, mikor ennyien vannak körülötte, most érzi azt, amit keresett, s hiába keresett ed­dig. Kezdi kívülről látni önmagát: elesettségét, semmilé­tét, az eltelt, elrohant évtizedeket. Szorongás fogja el. Ki az ő életének alakítója, hol a magabiztosság, a nyugalom, a derű... Szellemi-fizikai létét érzi bizonytalannak, hiszen mindent megtett, ami rajta múlott, próbált élni szeretet- ben, tisztességben, s szinte pillanatok alatt omlott össze minden, amiben addig hinni tudott. Kiüresült... Amikor a többiekJölállnak, b is föláll., ha leülnek, ö is... Térde még nem hajlik, mikor mindenki térdel, egyedül ül a padban, fejét lehajtja: Légy türelmes, megértő, akárki vagy, látod megindultam Feléd, hinni akarok a találko­zásban. de ki. ha nem Te, aki ért? Hogy hajthatnám meg a térdem, hogy nyithatnám énekre a szám? De lásd Ut va­gyok, s örömmel tölt el, hogy itt lehetek, mert Te nyitottad meg előttem az ajtót, házadba Te eresztesz, mikor már sehol sincs menedékem. Ne válj éntölem imádságokat még, hiszen dadogok csak, mint az újrabeszélö, aki most tanulja vissza a szót... Érzi mindkét kezét megfogják, bekapcsolódik egy ha­talmas áramkörbe, teste megremeg, torkából, szájából artikulátlanul bukik elő a hang ....szabadíts meg a go­n osztól..." Talán először, mióta bejött, körbenéz. Tömve a temp­lom. Fiatal, ragyogó arcok... S mi lett az ö hitével, az ő fiatalságával? Itt áll, bekapcsolódva egy eddig ismeretlen erővonalba (a hitébe), közel az ötvenhez, s küszködik az imádság szavaival „... Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség..." Áz alázat, igen, az alázat hiányzik belőle, ami nélkül nem nézhet egy fűszálra, egy bogárra a csillagokra., mert gőggel telített minden sejtje: ő az ember, a korona, a hatalmas... S lám eljön, eljött a perc, amikor rá kellett döbbennie, milyen jelentéktelen, milyen pici az Egészhez, az Egyhez képest..., annyi mint egy fűszál, bogár, vagy egy csillag... Történik-történjen vele bármi, egy nagy, bölcs akarat szerint kell legyen, mert csak így lehet élet, igazság ezen a földön, ebben a világban.....AMEN”. E LŐ HONISMERET Mesék, históriák, legendák Siófokról EGY 102 ESZTENDŐS PARASZTASSZONY EMLÉKEI Köszöntősorokat írok öz­vegy Tólinger Sándoméról, az immár 102. évében járó parasztasszonyról, aki váro­sunkban él a Bajcsy-Zsilinsz- ky u. 38. sz. alatt, unokájá-' nál, Márkus Jánosnál, szere­tetteljes családi körben. Már kortörténeti szempontból is érdekesnek véltem személye­sen is megtudni, hogyan élt le több mint egy évszázadot Siófokon, hogyan emlékezik a régi időkre, szülei és nagy­szülei által továbbadott és megőrzött íratlan esemé­nyekre. Elbeszéléseiből meg­elevenedett egy olyan ősi kul­túra ,,cseréptöredéke”, amely a Balaton-vidék ma­gyarságának sajátosan he­lyi ízű folklórja volt, — mint Jankó János és Hermann Ottó írásaiból ismeretes. Egyik generáció a másiknak adta át a gazdasági élethez kapcsolódó paraszti társa­dalom művészi kísérőit. Ér­dekesebbnél, érdekesebb tiszta értékeket őrzött meg. Tólinger Sándomé, Csepeli Mária Siófokon 1889-ben született, s a Dalköralapító Magyar János plébános — később országgyűlési képvi­selő — keresztelte. — A mi őseink a Nagyvázsony mel­letti Csepel faluból származtak ide, ahol Mátyás király szabad vadászai­ként éltek egykor. Édesapám, Csepeli Imre földműveléssel foglalkozott, hár­man voltak testvérek. A Csepeliek Fokra kerülésükkor — ez volt Siófok régi neve — először a Széchenyi, majd a Kereszt utcában (ma Budai Nagy Antal utca) lakták. Nagy házuk volt, 5 szoba és 2 konyha. Külön szo­bában laktak, de mindig együtt ebédeltek. Rónai Adolf, a zsidó tanító is ott lakott a Csepeli Józseféknél. Nagy birtokuk volt, mivel a határban „annyit szántottak, amennyit csak akartak”, mert kevés volt a nép. Ami­kor megszaporodott a család, elszéj- jedtek. Édesapám, aki 1854-ben született, a Sió utca sarkán épített egy házat. A rokonság is segített a munkában, a nádat meg a követ a Felső-partról hozták télen kocsival, szánkóval. Ro­konság volt szinte az egész falu. Az anyósom Nemes PiszaszicsJúliavolt. Az édesapám első felesége pedig Nemes Piszaszics Anna. Édesapámtól sok mesét, történetet, históriát hallottunk. Ő mesélte, hogy a Balaton úgy keletkezett, hogy egy pásztor legeltette a nyáját, s fölemelt egy nagy követ, hogy majd utánadob­ja a kecskéknek. Elhajította, s ahová leesett, ott elkezdett a víz fölfakadni, aztán egyre-egyre csak kanyargóit, aztán így keletkezett a Balaton. Ezért találnak sok kecskekörmöt. Ősi céhek is voltak Siófokon. Főleg a kovácsokat és a takácsokat emle­gették a szüleim. Az egyik rokonunk is szövőtakács volt. Akkoriban minden háznál termeltek lent és kendert, mert abból szőtték az alsóneműt. Az öre­gek még a templomba is szőtt, bő ga­tyába mentek. A fiatalemberek meg csizmanadrágban, parasztosan. Nagy eseménynek számítottak a faluban a híres Zsiba-mezei vásárok. Erre az alkalomra messziről jöttek a vásárosok, sőt a vevők is. A kirakodó- vásárokon szűcsök, tímárok, csizma­diák, edényesek árulták portékájukat. Gyékényesek, kanalasok, seprüsök mellett szitások, sőt még okulások is voltak. A hízott libának a zsidóság körében mindig igen jó piaca volt. Zöldségfélék, gyümölcs árusítása mellett nagy szerep jutott a tejnek, tú­rónak, vajnak és tojásnak is. A hetivásárok közül a szerdai volt nagyobb, jelentősebb, ezzé tette az ekkor megtartott baromvásár is. A pénteki hetivásár már délre elmúlt, mert a zsidók mentek haza, hogy mi­előtt még feljön a csillag, hazaérjenek a szomszédos falvakba. A helyi zsidók is siettek a vásárlással, mert az össze­vásárolt árukat nekik is a csillag feljöt­téig kellett elhelyezniük, elhajtaniuk, vagy befuvarozniuk, lerakniuk. Nagy hagyománya volt ezen a tájon a vendégfogadásnak, a vendéglátás­nak. Az első világháború előtt a Bala­tont ismerő vendég jól tudta, hogy a fogasszeletet roston a Cservenyi bá­csinál sütik legízletesebbre, a Fogas Szálló éttermében, s hogy ott Sován- ka Nándor muzsikáját kell élvezni. A bécsi csonthús- és a tyúkleves Karpe- lesz Jankánál a Balaton Szállóban volt a legzamatosabb. A vízparton, atelepi étteremben \/áradynál— Krúdy Gyula apósa — a franciás ételek és sültek kedvelői tanyáztak. A Royal Szálló híres vendéglősénél még Magyari muzsikált. Hangversenyezett! Siófo­kon a „Hozbor” név fogalom volt. A volt Hozbor halászvendéglő — nem volt soha csárda — fogadó volt; vásá­rosok, utasok, fogatosok beszállója! Ott még a friss tavaszi meszelés is a halászlékészítés módját lehelte. A régi kis katolikus templomot a to­rony kivételével teljesen lebontották. Én vagyok az egyetlen élő tanú, aki még jártam gyerekfővel a kis barokk templomban. A jelenlegi templom alapkőletételekor 12 éves voltam, mint iskolás vettem részt azon a nagy ünnepen. Egy nagy árkusról olvastak fel az akkori elöljárók neveit, köztük Torkos Pál plébános és Antal József bíró valamint a többi elöljáró neveit. Ezt egy tokba helyezték, majd lepe­csételték és márványlappal szegez­ték le. Az első mesterem Horváth Kálmán, olyan kiváló tanító volt, aki megtaní­totta becsületre a népeket. Nagyon szépen énekelt, amikor harmóniumo- zott, a hangja betöltötte az egész templomot. Nála mindenkinek énekel­ni kellett, akármilyen hangja is volt. Azt szokta mondani, „majd kicsiszolódik a hang!” Nagyon jó hírnévnek örvendett a Fő utcán lévő zsidó óvoda. Anna lányom még Sámuel Arankához járt. Az ő óvodájában, tőle tanulta 5 éves köré­ben e verset: „Itt a fejem: itt van ni! Tessék jól megfigyelni. Itt a szemem, itt a szám. Itt pedig az orrocskám. Aj­kam alatt az állam, rajta csinos szakál­lam. Két felül a jobb karom, bal karom. Istenhez imádkozom." Elmondok még, eszembe jutott egy öreg szülémtől tanult imádságot: En lefekszem én ágyamba, Testi, lelki koporsómba, Három angyal fejem fölött, Egyik őriz, másik vigyáz, A harmadik bűnös telkemet várja. Mikora kakas megszólal, Szűz Máriát kiáltja. Kelj föl, kelj föl szép Szűz Mária! Megfogták szent fiadat, Dárdával dárdázzák, Koronával koronázzák, Három csöpp vére elcsöppent. Azt is az angyalok fölszedték, Krisztus elejbe tették. Krisztus urunk azt mondotta, Aki ezt az imádságot Reggel fölkeltében, este lefektében elimádkozza, Hét halálos bűne megbocsájtatik. Nem kezdtük el anélkül a munkát, hogy ne mondottuk volna: hogy Jézu­som segíts! Szegény édesapám azt szokta mondani ha valakitől elbúcsú­zott, hogy „Isten éltessen sokáig, százesztendős korodban ültessék el a koporsódnak való fát!” Úgy szoktak egymástól búcsúzni, hogy: „Na Isten veled! Ha esetleg reggel nem találkoz­nánk, bocsássunk meg egymásnak!” Tólinger Sándor és Csepeli Mária házasságából három gyermek szüle­tett. Imre fia a háborúban veszett el, Mária 1984-ben, Anna pedig tavaly halt meg. Három unokát, öt déduno­kát és hat ükunokát számoltunk össze. A százkét éves néne ezen a napon tejet, kuglófot reggeli­zett. Jó étvággyal eszi a saj­tot, túrót, tejfölt is. Ebédet hétköznap az Öregek Napkö­zi Otthonából hozzák neki. Vasárnap családi körben ét­kezik. Vacsorára főtt krump­lit szokott enni. Keveset alszik. Sokat ol­vas. Szépen beszél. Szívesen meséli el életének eseménye­it. A fonóban hallott történe­teket, babonákat, meséket, amelyekben Siófok elsüly- lyedt parasztpolgár társa­dalmának világa elevenedik meg... Tisztán és világosan emlékezik mindenre: végelát­hatatlan búzamezők várják a szántást, a munka birodal­ma húzódik el szemei előtt, sárgán terül el a kék ég alatt learatott tarló, csak a kuko­ricaerdők zöldellnek még suhogva,és hajladoznak a balatoni szélben. Matyikó Sebestyén József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom