Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-07 / 56. szám

1991. március 7., csütörtök 7 SOMOGYI HÍRLAP — MAGYARSÁG A SZOMSZÉD ORSZÁGOKBAN DR. BENKE JÓZSEF A Trianon-szindróma KÁRPÁTALJA TÖRTÉNETE Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a Kárpát-medence leg­ősibb magyar vára, Ung körül elterülő vidék (amelyet az Er­dős-Kárpátok déli lábainál ere­dő, déli irányba iramló Ondóvá, majd összefolyásuktól Csapig a Latorca, Csaptól a Márama- rosi Havasokban eredő Fehér- Tisza határol) lakosságának alapját a magyarság alkotta a honfoglalástól 1241-ig. A tatá­rok első hulláma itt csapott le, s az ősi magyar lakosságot majdnem teljesen kiirtotta. Ezt követően telepednek meg e vidéken a „tótok”, lengyelek és az oroszok, majd ...90 év múl­va Bogdán oláh vajda népe. Negyedszázaddal később, 1360 táján menekül Mun­kácsra Koriatovics Tódor litván herceg, akinek Nagy Lajos a munkácsi uradalmat adomá­nyozta, akit harmad évszázad múlva Zsigmond Bereg és Ung vármegyék főispánjának neve­zett ki (megjegyezzük: míg Nagy Lajos 3 milliós Magyar- országán a 25 leggazdagabb főnemesi családból 3 volt ide­gen származású — a francia Druget, a német Treutel és Drágfi —, addig Zsigmond alatt újabb 7, köztük a litván Koriato­vics és a lengyel Stibor). A nov- gorodi hercegségből, Sztárája fíussza környékéről a XIV— XV. század fordulóján sok gö­rögkeleti russz menekül ha­zánk e vidékére (akiket korabe­li magyar elnevezéssel ruthéni- nek hívnak), ami nem csodál­ható, ha tudjuk, hogy előbb Mátyás, majd II. Ulászló idején felmentettéköket a tized fizeté­se alól (így jobb körülmények között éltek, mint a magyar job­bágyok). A következő század végétől a ruténlakta területek a Rákóczi-család tulajdonába kerülnek (II. Rákóczi Ferenc — a kuruc háborúban tanúsított hűséges magatartásukért — a gens fidelissima névvel tüntet­te ki őket). Jobbágyok voltak, görögkeleti papjaik szervezték őket. A három altörzsre (hucul, bemkó, bojka) tagolódó ruté­nek kulturális életében döntő szerepet játszott a rutén nyelvű egyház, amely a Munkács mel­letti Csernek-hegyen alapított, Szent Miklósról elnevezett ba- zilita kolostorból (itt van elte­metve Koriatovics) sarjadt ki (hogy nyelvüket, hagyomá­nyaikat, sajátos népi jellegüket megőrizhették, mindenekelőtt ennek az egyháznak köszön­hető, és annak a toleráns politi­kának, amely nemcsak 1868- tól jellemezte hazánkat). Összegezésképpen állíthat­juk: ez a terület a történelmi Magyarország legrégibb da­rabja: valószínű, hogy Ung vára és környéke lakossága több mint 1400 éve (avar, illetve) magyar volt (a szlávok az egyébként török eredetű, velünk rokon bolgárok „képé­ben” jelennek meg e térségben először, az 568-ban keletke­zett avar birodalom 803-as bukása után), biztos, hogy a 896-tal kezdődő honfoglalás óta magyar (még így is jelentős a különbség pl. a horvát tenger­part Könyves Kálmán alatti — bejövetelünkhöz viszonyítva — több mint 200 évvel későbbi elfoglalásához). A fentebb említett betelepü­lések a középkorban és egyéb, újabb népességmozgások e- redménye az lett, hogy „Tri­anonra” nagyon megcsappant a magyar anyanyelvű lakos­ság. Az 1910-es népszámlálás szerint az itt élt 234 cseh, némi nagyhatalmi segítséggel, elég erős volt 1919. szeptember 19- én egy kétharmad milliós la­kosság elszakításához. Az ún. demokratikus ha­talmak objektivitását Bereg­szász példája mutatja talán a legjobban: lakosságának 96,4%-a volt magyar és 0,4%- a szlovák, és ennek ellenére mégis megkapta Csehszlová­kia (jóllehet a város alig 9 km-re feküdt az új határtól). Ez a pél­da önmagában is mutatja irán­tunk való gyűlöletüket. De vo­natkoztassunk el ettől, nézzük — ha ez lehetséges — objekti­ven. GENS FIDELISSIMA Ha Bereg vármegye egyes járásait vizsgáljuk, azt látjuk, hogy pl. az alsóvereczkei járás­ban a 17 070 polgári lakosból (mellesleg: a hágó járásában a katonai személyek száma 18 volt!) alig több mint 5% volt a magyar és 78% a rutén. Na­gyon érdekes 1910-ben az egyik leghíresebb, legismer­tebb magyar helység, Verecz- ke (Alsó- és Felső-) összetéte­le: a 3339 polgári lakos mellett 6 fő katonai népessége volt, s a magyar anyanyelvűek száma mindössze 279 volt (több mint harmaduk beszélt magyarul). Német 1011, ruszin 2052 élt itt. Római katolikus és református 114, ill. 70 hívő volt, ellenben görög katolikus és izraelita 2108 ill. 1034 fő. Vagyis ma­gyar anyanyelvű gyakorolhatta a négy vallás bármelyikét, amint úgy is igaz: a valláshoz sem tartozott kizárólagosan egy nyelv. Talán nem túlzás: a 3 nemzetiség 4 vallást gyako­rolt, de lett légyen valaki ruszin, német vagy magyar anyanyel­vű, kövesse a katolikus, refor­mátus vagy izraelita vallást, egyként magyar volt, s egyként fájt neki a talán legősibb ma­gyar terület elvesztése egy év­tized múlva. Ezzel szemben a mezőkaszonyi járás több mint 99%-ban magyar anyanyelvű volt (majdnem ilyen arányú — 96% — volt a tiszaháti járás). Hogy nem anyanyelv kérdése volt a vallás, azt ez a járás jól mutatja. A járásban 29 090 magyar mellett 111 német, 128 ruszin és 26 egyéb nyelvű élt. Ugyanakkor a vallási megosz­lás: 2569 római és 1487 görög katolikus, 22 605 református, 2608 szidó (és 85 egyéb). Azt gondoljuk: ez megerősíti a fen­tebb (Vereczke példáján) mon­dottakat. Jó fia lehet egy hazá­nak, bármilyen nyelvet beszél és bármilyen vallást gyakorol is. Ha az utódállamokhoz (ma­gyarokhoz hasonlóan) tartozni nem akaró német anyanyelvű lakosságot is számítjuk, akkor Beregben — a magyarral együtt — ez az arány 57%. De legalább ennyire nem akart a százezres rutén lakosság (a gens fidelissima): az ezerfőnyi szlovák elég volt kétszázezer egyéb nemzetiségű elszakítá­sához. Magyarország rutén lakos­ságának (472 587 fő) 84%-a a fenti 5 megyében élt 1910-ben, a legkevésbé városlakó popu­láció volt a korabeli hazában (a magyar anyanyelvűek 17%-a élt városokban, addig közülük még 3 ezrelék sem!). Jóllehet az ország összlakosságának (20 886 487) kevesebb mint 5,7%-a élt az 5 megyében, a 932 ezer izraelita vallású lakos­ság több mint 17%-a élt itt, csaknem 162 ezer ember (ta­lán ez az adat is segít megérte­ni, hogy a temetői — ősziró­zsás — forradalom nemzetisé­gi „minisztere” Jászi-Jakubo- vics Oszkár miért adatott auto­nómiát éppen „Ruszinszkó- nak”). Nem kétséges: átmeneti szállás Kárpátalja számukra, útban Budapest felé (itt a lakos­ság 23%-át adták 1910-ben): hiszen az ország korabeli leg­fejlettebbterületén, a Dunántú­lon arányuk nem érte el a 3%- ot; az egykori vallásháborúktól mentes szigeten, Erdélyben éppen csak 2% volt (körükben a városi lakosság aránya meg­közelítette a 36%-ot, míg a római katolikusoknál 13%, a görög katolikusoknál 2% volt ez az arány). A nemzetiségek — elsősor­ban is a ruszinok — gazdasági helyzetét a földrajzi tényezők mellett meghatározta az is, hogy a kapitalizmus nyugatról keletre tartó terjedése csak a századfordulón érte el Kárpát­alját, akkor, amikor — a relatív túlnépesedésből következően is — a gazdasági elnyomoro- dás következtében az itt élő lakosság a menekülés útját a kivándorlásban látta (minde­nekelőtt az országhatárokon túlra, de legalább a központi, fejlettebb területek felé.). A kor­mányzat tehetetlensége (erő­forrásainak hiánya) kétségtele­nül közrejátszott az elmara­dottság konzerválásában, azonban itt, északkeleten leg­alább ilyen mértékben „felelős” a gazdaságföldrajzi környezet. És a ruszinok a zordon Kárpá­tok számukra egyáltalán nem vadregényes tájain éltek (példa erre Bereg: a megye leggazda­gabb síkvidéki két járásában és városában — amelyekben az összlakosság harmadát talál­juk —a ruszinok alig 3%-a élt: a munkácsi járás 29 ezer magyar anyanyelvűje mellett mindösz- sze száz ruszin). Volt azonban még egy speciális, a hegyvidék elnyomorodott ruszin lakossá­gát sújtó átok: az uzsora. „Az uzsorát hitel-, fogyasztási és értékesítési szövetkezetek és áruraktárak szervezésével” igyekezett a kormány letörni, de „csak felületi kezelést ho­zott, hiszen a bajok igazi kútfe­jét, a hatalmas nagybirtokokat érintetlenül hagyta”. A század- fordulón észrevették, hogy a ruszin kérdés nem politikai, ha­nem szociális kérdés, vagy amint a földművelésügyi mi­nisztérium ún. hegyvidéki ak­ciójának miniszteri biztosa, Egán Ede találóan írta: gyo­morkérdés, és aki mindent meg is tett annak érdekében, hogy a ruszin jövőt albérlői helyzetéből kiszabadítsa. A La­torca-parti Szolyva századunk­ban ekkor került először az ér­deklődés középpontjába: Egán itt hozta létre először azokat a szövetkezeteket, amelyekkel 400 ezer embert akart kiszaba­dítani a nyomorból és talpra ál­lítani. De nemcsak gazdasági alap­jaiban nem tudott (akart) a rendszer változtatni az itt élő nép helyzetén, hanem az 1868-as nemzetiségi törvé­nyek is inflálódtak az erőltetett magyarosítás következtében (amit itt csak az iskolák számán keresztül érzékeltetünk). 1880- at követően az ország iskolái­nak száma 15 824-ről 16 929- re nőtt 1913-ra, miközben a nemzetiségiek iskoláinak szá­ma vészesen fogyott: 8482-ről 3321 -re. A legnagyobb a csök­kenés éppen itt, Kárpátalján, a ruszin nyelvű iskolák esetében: a ruszin és a magyar—ruszin nyelvű iskolák száma az 1880- as. 639-ről 47-re zuhant egy- harmad század alatt. így aztán nem csoda, ha közülük a 6 éven felüli lakosságnak csak 28%-a tudott írni-olvasni (kö­zépiskolásaik száma nem ha­ladta meg a százat, a főiskolá­saiké a tucatot). így aztán ezré­vel, tízezrével vándoroltak ki ezen évtizedek alatt. Helyzetük összehasonlítha­tatlanul rosszabb lett Trianon után. Annak ellenére elszakí­tották, hogy a ruszin nép képvi­selői — a Munkácson 1919. május 8-án összeült első rutén parlament tagjai — kimondták a Magyarországgal való uniót. 10 nappal később Benes elké­szíttette a rutén autonómia ter­vezetét, amelynek alapját az 1919. szeptember 19-én meg­alapított Csehszlovákiának ítélte a békekonferencia (de, mint említettük, nemcsak a ru­ténlakta domb- és hegyvidéki térséget, hanem a tiszta ma­gyar lakosságú alföldi részt is Ungvár, Munkács, Bereg­szász, Nagyszöllős városok­kal). Még Benes is megriadt. Túl soknak tartotta az ajándé­kot. Mind a magyar, mind a ruszin lakosság helyzete rosszabb lett. A demokratikus Csehszlo­vákiában megvalósított földre­formmal az itt élő lakosságot sújtották: a szétosztott 260 ezer holdból a lakosság több mint 90%-át kitevő ruszin— magyar—német lakosság 19 ezer holdat (7%-ot) kapott, míg az ide telepített cseh és szlo­vák parasztság 90%-ot. így aztán magyar és ruszin egy­ként menekült innen. A cseh uralom első fél évtizede alatt 168 ezer (az összlakosság több mint negyede!) vándorolt ki (de sokakat — főleg magya­rokat és ruszin értelmiségieket, elsősorban papokat — kitolon­coltak ősi lakóhelyükről). A csehszlovák hatóságok — legenyhébb kifejezéssel élve is — mostohagyermekként ke­zelték e területet, amit mutat egyrészről—az itt hozott intéz­kedéseken túl —, hogy alig kapták meg, Masaryk elnök máris „lemondott” róla Szov- jet-Oroszország (és nem Ukrajna!) javára már 1920- ban, másrészt, hogy a Sztálin­nal 1943-ban kötött egyez­mény értelmében Benes elnök felajánlotta a Szovjetuniónak, s a nagy ragadozó, Sztálin, a bé­keszerződést be sem várva, 1945. június 29-én Kárpátalját bekebelezte a Szovjetunióba. AZ I. BÉCSI DÖNTÉS Az 1938. szeptember 28-i négyhatalmi müncheni egyez­mény értelmében a Szudéta- földet Németország kapta, s a nagyhatalmak felszólították a magyar és a csehszlovák kor­mányokat a több mint egymillió magyar kisebbség sorsának rendezésére. Miután a Komá­romban folytatott tárgyaláso­kon nem tudott a két kormány küldöttsége megegyezni, ezért A munkácsi ezredévi emlék négyhatalmi döntést kértek. Az angol és a francia kormány el­utasította a kérést; így került sorra 1938. november 2-án az I. bécsi döntésre, amelynek értelmében atrianoni diktátum­mal Csehországnak ítélt 62 222 km2-ből 12 000 km2-t, az (1910-es népszámlálás sze­rinti) 3,5 milliós lakosságból (amelyből 1 006 824 volt a magyar) 1,1 millió főt csatoltak vissza (amelynek 87%-a ma­gyar volt). Ha ezt a döntést összehasonlítjuk a trianoni dik­tátummal, mérhetetlenül de­mokratikusabb volt, és nem­csak az itt élő lakosság etnikai összetételének felelt meg, hanem kívánságának is. A hegyvidéki, ruszinok lakta térségnek a csehszlovák kormány autonómiát adott, amelyet a kinevezett kormány­zó, Volosin Kárpát-Ukrajnának nevezett el; a következő év tavaszán, március 12-én pedig önálló államnak nyilvánított: Huszton kikiáltotta független­ségét. Másnap, március 13-án Hitler Berlinbe rendelte a szlo­vák fasiszták vezérét, Tisót és azt „kérte” tőle, kiáltsa ki Szlo­vákia függetlenségét, ami már­cius 14-én Pozsonyban meg is történt (ugyanakkor Hitler Há- cha cseh elnökkel aláíratta or­szága halálos ítéletét: a német csapatok elfoglalták Csehor­szágot). Horthy kormányának is megnőtt az étvágya: Werth Henrik vezérkari főnök március 14-én utasította a határ menti alakulatokat Kárpátalja vissza­foglalására. 16-án már az ide­iglenes „fővárost”, Husztot is elfoglalták a magyar csapatok. Az 1939. június 7-én az Ungvár székhellyel felállított és a ruté­nek helyzetének javítására programot kidolgozó kormány- bizottság még fél évtizedig sem tevékenykedhetett, mert 1944 márciusában a Vörös Hadse­reg páncélos csapatai elérték a Kárpátokat. A Kisbarnaki Far­kas Ferenc vezetésével felvo­nult VI. hadtest október köze­péig helytállt, de akkor — a túl­erő elől — kénytelen volt visz- szavonulni. Ezt követően minden korábbi gazdasági-társadalmi-politikai szörnyűség eltörpült a felsza­badítást és szovjet rendszert hozó, szocializmust teremtő orosz megszálláshoz viszo­nyítva. Megkezdődött a hely­beli magyarság deportálása a Szolyvánfelállított gyűjtőtábor­ból. 73 ezer embert hurcoltak ki a térségből, legkevesebb 30 ezer—amint a legutóbbi, szov­jet belügyi szervek által nyilvá­nosságra hozott adatokból ki­derült — vesztette életét a tá­borban. Ezzel alapvetően meg­(Archív felvétel) változott Kárpátalja nemzetisé­gi összetétele, nemcsak a magyarok elhurcolása, hanem a szovjet hatóságok telepítési akcióinak következtében (sok tízezer ukránt hoztak ide). Folytatva a csehek vallásüldö­ző tevékenységét, a szovjet hatóságok rövid idő alatt fel­számolták a görög katolikus egyházat (a papokat vagy de­portálták, vagy bebörtönözték, vagy kivégezték). S ha a lenini nemzetiségi politika nem hozta meg ezekkel a jogi eszközökkel a várt eredményt, nem haboz­tak a saját országukban ekkor­ra már másfél évtizede megho­nosított módszerekkel élni: egyszerűen lemészárolták a tömegeket. A munkások és pa­rasztok állama — miután a Szovjetunióban az említett másfél évtized alatt parasztok (és munkások) tízmillióit gyil­kolta le — itt is bemutatkozott: 1946. július 17-én a csaknem hatezer lakosú, színmagyar Nagydobronyt a Vörös Hadse­reg egy zászlóalja körülzárta, majd repülőkről lebombázta, a még életben maradottakat pe­dig legéppuskázták (mert nem szolgáltatták be az egész ter­mést). Magyarországon — sőt a szomszéd országokban — a szocializmus ellenére is mér­hetetlenül jobb volt a magyar­ság helyzete, mint a Szovjet­unióhoz került Kárpátalja ma­gyarságáé, különösen az első fél évtizedben. A helyzet az 1950-es években valamit eny­hült. Az elszenvedett sérelmek hatására 1950-ben csak (vagy mindezek ellenére még min­dig) 150 ezer ember vallotta magát magyarnak (jóllehet — bizonyára ez is túlzás — az 1941. évi magyar népszámlá­lás során 285 000 fő volt ma­gyar!), és 1970-ben is csak 175 000 (ezt követően az 1980- as statisztika már nem tünteti fel a magyarokat; de hallgatnak ruténekről is — ők egyszerűen ukránok). 1952-ben megnyíl­hatott az első magyar nyelvű középiskola, 1969-ben pedig már 18 volt (75 általános mel­lett). Az ungvári ukrán egyete­men 1963-tól magyar nyelv- és irodalmi tanszék működik, sőt a hatalom még azt is megenged­te az egyik legősibb magyar városban, hogy a rádió napon­ta 1 órás magyar nyelvű adást sugározzon. Szinte a csodával határos, hogy Beregszász és a körzetében lévő 40 falu lakos­sága ma is színtiszta magyar. Igaz, mindennek ellenére az általános és középiskolákban — egészen 1988-ig — nem tanulhattak sem ukránul, sem magyarul sem magyar, sem Kárpátalja-történetet. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom