Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-07 / 32. szám
1991. február 7., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 I sillagászati ára volt a tojásnak. Talán a Fiastyúk pottyantotta őket, indignálódott I magában Sinkó. De azért vett ötöt a piaci kofától. Akkor pillantotta meg a hullámzó tömegben azt az ismerős arcot. Csak olyan rövid időre, amilyen töredék pillanat alatt exponál a fényképezőgép. Azután az az ember, ott a palacsintáz - da előtt beleveszett a tarka sokadalomba. Sinkó- ban húszévnyit pörgött vissza az agymozi filmje. Húszévnyi távolságban meglelte ezt az arcot... A ,,film" egyik főszereplője ez a piaci jelenés volt: sima arcát még nem verték szét az évek törésvonalakra, kráterekre. Riasztó Barabbás pofa... A másik főszereplő, maga Sinkó sem lett fiatalabb. Arca felpuhult, majdnem püffedt, s mintha madár hagyta volna rajta karmainak cikcakkos nyomát. A szíve néha rángva ver, le-lefullad rossz motorként- Csak a harmadik főszereplő maradt az emlékezetében ugyanolyannak, amilyen akkor volt: begytollpuha, rövid, ősz hajjal, nagy homlokfelülettel, kissé dQlledt szemgolyöin apró, drótkeretes ókulával, orom orral, előreugró fogsorától kifelé pördülő felső ajakkal, fittyedé alsóval, csapott állal. Ilyennek látta Kralj Jovant Sinkó kezdő nyomozó korában. Az öregúr arcvonásait mintha kékesszürke lakk fogta volna össze. Holtabb már nem is lehetett volna... — Kell egy korsó agyserkentő — határozta el magát félhangosan az exkriminalista; mostanában kezdett el magában beszélni. De mégsem talpalt el a sarki büféig. Ezt is mostanában kezdte tapasztalni magán: az elhatározásait egyre ritkábban követte tett. Tudta miért, Nem voltak tétcéljai, s nem volt igazi motivációja a cselekvésre. Leült az első padra, egy kiasszonyosult hárs alá. Most újra megpillantotta azt az embert; a parkbeli szemétkosár tartalmát vizsgálta át egy leltározó ellenőr alaposságával a játszótér mellett. Kiemelt valamit — Sinkó a pádról nem látta mit —, és belesüllyesztette koszlott vászonszatyrába. Ugyanolyan szatyra volt, mint az exnyomozónak. A guberáló hamar végzett. Elindult a következő rácskosár felé; ez csak néhány méternyire bűzlött Sinkó padjától: rothadásszag és hársillat közömbösítette egymást. Csosszanóan nehéz, mégis viszonylag gyors léptekkel cserkészte be a célt a kukabányász. Mielőtt a fémkosár fölé görnyedt volna, villanó menyétpillantással kör- besvenkelt a terepen. (Sinkó egy filmforgatás helyszínének biztosításakor hallotta ezt a kifejezést a kamera körmozgására.) A felderítő tekintet már éberközönyösen végigsöpörte a pádon ülőt, de egy kimerevített pillanat után visszatért a volt nyomozóra. Kiesel a szemeden, Gubera... — Maga az?! — a férfi arcáról szinte leolvadtak a vonások. Horogra akadt halként, ellenállva, de zsinóregyenesen közeledett a pad felé. — Ugye, maga az? — Lejárt? — kérdezte torkából kiköhögve a csöndet Sinkó. — Khrrr! — Rég... tisztelettel — rajzolt apró köröket a porba bakancsa orrával a guberáló. — Nincs harag. Tiszta vagyok, akár a mosott gyapjú... Sinkó elnézett mellette. A szatyra úgy feküdt ott a pádon, mintha nem is hozzá tartozna. A sárga kulimász most már a vásznat is átitatta féltenyérnyi helyen. — Üljön le, pihenje ki magát. Ültek a kemény, pirosát vesztett deszkapa- don. Egy exzsaru meg egy rablógyilkos. •— Min buktam meg, főnök? Sinkó erősen koncentrált: hogyan is volt? Pályája első igazi sikerére.illik pontosan emlékeznie egy nyomingernek. Összefüggő monológoktól elszokott, kicsit kenetlen hangon beszélni kezdett. A lényeget mondta el, szinte tőmondatokban, pedig rajzani kezdtek benne a képek; avval a közhelyerzéssel csalva meg, „mintha tegnap történt volna". De két élettel volt túl azon az eseten. Két szívhalált vészelt át, mielőtt — viszonylag fiatalon — nyugdíjazták. Azóta már őrnagy lehetne... — Magára is vonatkozik a parancs, moloko- szósz — morrant rá a csoport rangidős tisztje, Pór Lajos. Szögletes, mogorva férfi volt; ha viccelődni próbált, még abból is agresszió áradt. Mint most ebből a „molokoszószból”, melyet a greenh'orn- bólferdített oroszra, miután az operettbonviván küllemű Vókó hadnagytól értesült az angol kifejezés magyar megfelelőjéről: zöldfülű. Volt Pór személyiségében valami kíméletlen megszállottság, amelytől beosztottjai viszolyogva idegenkedtek. Akkor sem vékonyult el a hangja, ha viccelni próbált, pedig nem volt humora. A főnöki antipoénért is kijárt a lelkendező beosztotti he- hete. — Gyilok a Várfal utca 7-ben! Csülökre... A bejelentés délelőtt 11 óra 44 perckor érkezett; 11 óra 57 perckor már biztosították a helyszínt. Vókó hadnagy a bejelentőt, Gerd Sábát hallgatta ki. Ez a Sába nem a hét fátylat sztriptí- zelte le magáról — kár, mert alig fórt a ruhájába: rakétakeblek, vázacsípő, popsisszimó —, haAz újonc nehezen lett úrrá gyomra émelygésén. A kis bolthelyiség képét igyekezett bevésni memóriájába. Szemével végigpásztázott a falnak támasztott giccsfestményeken, melyek között — mint a szemét közé rejtett ékszer—egy- egy Vaszary, Rudnay, Galimberti vászon is akadt. És egy — Sinkó legalábbis hökkenten így vélte—Zichy-festmény. A fapolcokon elképesztő mennyiségű tárgy zsúfolódott: porcelán- és bronzszobrocskák, kerti törpe, szecessziós ka- tedrálüveg darabka, rézdarálók, fali feszületek és szenteltvíztartók, mozsarak, herendi étkészlet, ezüst evőeszközök, század eleji szódásüvegek, diótörők, egy pár sváb faklumpa, tucatnyi legyező, karikás ostor, csöcsös korsók, faszenes vasalók, petróleumlámpák, két hegedű, néhány színházi látcső, egy hajókormány... Céhes láda, tulipántos láda, katonakuffer. — Menyecske, hol tartotta az öreg szerb az LESKÓ LÁSZLÓ Az uzsorás végjátéka nem személyisége rétegeit, szinte rávezető kérdések nélkül. Kralj Jovan régiségkereskedő bejárónője. Mint mindig, ebben az időben — fél tizenkettőkor —ebédet hozott az öregnek. Az ajtó kívülről volt zárva. Rosszat sejtve, saját kulccsal nyitott. Felfedezte a sértett holttestét. Igen, több mint alkalmazotti viszony ez: szeretője a műkincskereskedőnek. A korkülönbséget az öregúr gáláns ajándékai hidalták át. A tetem felfedezése után azonnal rohant a sarki telefonhoz, az két érméjét nyelte el, míg végre vonallal szolgált. Nem, nem tudja, ki tehette, de annyian megfordultak itt. Igen, most már minek tagadni, Kralj Jovan — az ő Jovcsija — magas kamatra kölcsönöz. Humanista. Hajlandó kisegíteni szükséget szenvedő embertársait, hetvenöt százalék uzsorakamat ellenében. Hogy hányán tartoznak neki? Úgy ötvenen, hatvanan... Igen, észlelte a nyitott széfajtót, mely elő] a tettes eltávolította a Rippl-Rónai-festményt. Ő maga — Megyervár Marilyn Monroe-ra formált démona — nem nyúlt semmihez. — Snitt!—vágta el a csábos Sába monológját Sinkó, magában egy másikfilmes kifejezéssel, s belépett az üzletbe. A néhány négyzetméternyi helyiség a várfalba ágyazódott, odústílre. Üres felület — beleértve a falakat, sőt a mennyezetet is, amelyről szecessziós stílusú lámpák lógtak — tenyérnyi sem akadt. Kralj Jovan mégis talált annyit, ahová úgy zuhant el, hogy közben semmit sem tört össze, kivéve önmagát. Összekucorodva, mégis kifacsart helyzetben feküdt a padlón. Mindenütt vér... A széf üresen ásított a belépőre, a Rippl-Rónai-festmény helye keretet adott neki, ott fehéren maradt a portól, koromtól piszkos fal. A mű egyébként ott feküdt a fal tövében, csak az üvege tört darabokra. A szemle statikus fázisában voltak: kerítettek két tanút, a technikusok dolgoztak, villogott a vaku, körülrajzolták a tetemet. — Nehogy hozzáérjen valamihez, moloko- szósz! — Értettem! Sinkó tudta, hogy a főiskolát nem végzett bűnügyér kisebbrendűségi érzete motiválja Pór morranását. A százados egyébként rövid brummantások- kal irányított. Sinkó Pál nem talált hibát a működésében, a szemle dinamikus szakaszában sem, amikor már az orvosszakértő — Trancsir dr. (így gúnyolták Tancsik orvos őrnagyot) — is megkezdte senkitől sem irigyelt vizsgálódását. A halál feltehető okaként a negyedik bordaközben behatoló szúrást jelölte meg. Az elkövetés eszköze az a papírvágó kés lehetett, melyet az áldozat teste alatt találtak meg, véresen. adósok listáját? állt oda szorosan a százados Gerd Sába elé. A Monroe-alteregó megrándult a „menyecskére". — Itt—mondta a homlokára mutatva; hangjával hideg vizet loccsantva a századosra. — Mennyi volt a széfben? — Jovcsi mindennap 20 000-re töltötte fel. Sohasem kevesebbre, sohasem többre—jutalmazta mosollyal Vókó bonvivánt a Monroe-iker. — Észkombájn nem lehetett az elkövető, ha nem a Vaszaryt vagy a Zichyt csapta a hóna alá, hanem az „aprópénzt” vágta zsebre —- állapította meg a hadnagy. — Azért csak kutassa át az íróasztalt a lista után — csattant ostorként Pór ellentmondást nem tűrő hangja. Vókó nekilátott. A legolcsóbb Velence-garni- túra Íróasztala volt, de mögötte egy valódi, a XVII. század végén vagy a következő elején készült, pajzs háttámlájú, lágy formákkal invitáló, indadíszekből kifaragott karosszék állt; Hee- plewhite műhelyéből kerülhetett ki, de Chippen- dale-elemeket is felfedezett rajta a szakértői szem: az angliai józan rokokó és a klasszicizmus keveredését. Aki ezt választotta munkaszékéül, kedvelte a kényelmet. Sinkó figyelmét mégis a szinte kiábrándítóan dísztelen íróasztal kötötte le. Nem a toronyba halmozott régi bibliák, kalendáriumok, pengős regények, nem is az a készlet, amelyből a papírvágó kés hiányzott. Egy sakktábla feküdt az asztallapon néhány bábuval. Sin- kóban feltámadt a főiskolai sakkbajnok. — Szeretett sakkozni a Kralj úr? — kérdezte Sábától gátlásosán. — Imádta ezt a marhaságot! Huszonöt százalékot engedett el az adósának, ha az legyőzte egy játszmában. Pór az újoncra hörrent, hogy ne folytasson magáncsevelyt. Bosszúságát fokozta, hogy Vókó hadnagy nem találta a fiókokban a listát. Az egyik ellenben színültig volt óvszerrel. — Lufinak használhatta... Sinkó észrevette, hogy a sakkbábuk némelyikére vér száradt. Játszma közben érte szúrás az öreg uzsorást? —Talán nem is lesz szükség az adóslistára— a hangjában benne dobbant a szíve; a vad rándulást váratlan sejtése okozta. — Gondolja, hogy apróhirdetéssel toborozzuk össze őket, fiatalember?! — A sakk, főnök... Az állás, nézze csak! Pór százados vadkanhangot hallatott; legszívesebben a szemétkosárba gyűrte volna ezt az okvetetlenkedő zöldfülűt. GyűlöJt minden olyan tevékenységet, amely nem igényelt mozgást, széles mozdulatokat, a derék hajlását, az izmok feszülését. Sakkozni, kártyázni emiatt nem tanult meg. — Hagyjuk a játékot, hadnagy. Sinkó szájából egyszerre bugyborékolt volna a hindu Szessa neve, aki uralkodójának kitalálta ezt a csodálatos játékot, és a „matt” szó, amely azt jelenti: „meghalt"; Capablanka, Aljechin, Botvinnik, Tal, Szpasszkij, Fischer, Szabó László... De csak ennyit dadogott el bíberba játszó arccal: — Nnnnem papaparti volt! Eeeeegyedü! csinálta. — Mit csinált egyedül? — Eeeeegyedül állította be a fififigurákat... Doki bábábácsi, evvel a szuszuszúrt sebbel még lehetett ereje a bábábábuk állításához? — Magának őrnagy vagyok, fiam. De ismerek egy jó logopédust, akihez bátran fordulhat a beszédhibájával: a lányomat. Ami a kérdését illeti, biztos, hogy országos súlylökő csúcsot nem lökött a szúrás után. De az elképzelhető, hogy odébb tolt egy gyufaskatulyát, arrébb pöckölt egy svábbogarat, vagy állított a bábukon. Ha telefonja lett volna, bizonyára a rendőrséget hívja. De nincs. Egyébként miből gondolja, hogy az exitus előtt még lejátszott egy partit a halállal? De már Vóko hadnagy is a sakktáblát bűvölte, és Rácz, a bűnügyi technikus százados is. Sinkó Pál nehezen fegyelmezte magát. — Kralj bácsi üzent a sakkal... — Csókoltat bennünket? — vicsorított Pór Lajos. — Vagy azt, hogy „szabad földre érkezett”? — Jelentem, nem. Tessék jól meqnézni, főnök! — Matt — mondta mintegy magának Tancsik doki. — Ritka helyzet, nem? A futó mattol. Az a bábu, amely (látod, Lajosom?) csak rézsútosan közlekedhet. Ott álidigál az F6-on, és a feketék királya balra a saját futójától, előre a gyalogtól nem tud kilépni a sakkból. A fehér futó legyőzte. Meghalt a király. — Kralj... — motyogta Pór százados, egy pillanat alatt évnyit öregedve. — Kralj...lehet, hogy ami szerbül Kralj, az magyarul Király? — Jovan Kralj...János király — csapott a homlokára a doki. — Gratulálok, fiam. Hogy is hívják magát? — Sinkó. De nem a király a fontos a mi végjátékunkban. — Hanem? Várakozó pillantások tövisei szurkálták égő arcbőrét. — A futó... Futár! Aki az üzeneteket vitte-hoz- ta. Milyen foglalkozás felel meg ma a futárnak? A postás! A postás megmattolta Kralj Jovant. Gerd Saba felsikoltott. — AT odor Ferkó?! Őt mindig megkínálta egy kupica sligovicával az én Jovcsi m. Pór hamar magához tért. „Szóval, ezt üzente utolsó erejének összeszedésével az uzsorás? Na, majd elválik!" Pattogó hangon adott parancsot a szemle folytatására. — Maguk, Sinkó hadnagy és Vókó hadnagy, előkerítik nekem azt a Tódor...futárt! De nem Tódor Ferenc volt a rablógyilkos. Sinkó Pálnak verejtékes órákat jelentett a vereség. Csak a környékbeliek kihallgatása vezetett eredményre. A Várfal utca 4-ben lakó özvegy Ferber Gusztávné emlékezett arra, hogy délelőtt látta errefelé sétálni „az iszákos Tillmannt”. Tillmann Henrik volt a körzet előző postai kézbesítője! Hamar bevallotta a véres munkát. — Bizony, a Király visszamattolta a futót — fejezte be a történetet Tillmannak az exszáza- dos. — Ilyen végjátékról még Kaszparov sem hallott. De a Barabbás-arcú férfi már nem ült mellette a pádon. Sinkó nem tudta, mikor osonhatott el. Magával vitte az exkriminalista tojásosszatyrát. A FRONTEMBER A heti moziműsort nézegettem a sarki hirdetőoszlopon, amikor a szomszéd utcából rég volt egyetemi tankörtársam, az évfolyam egykori tehetséges titánja, a nagy jövő előtt álló Csömöszlei Benő fordult ki elém. Három, borjú nagyságú bernáthegyit terelt maga előtt szíjra fűzve. — Mi az, kutyasétáltató lettél? — kérdeztem tőle, amikor lihegve megállt mellettem. — Frontember vagyok, nem kutyasétáltató. — Az meg mi? — Várj meg itt! Felkísérem ezeket a dögöket a második emeletre, aztán visszajövök, és beszélgetünk. Tíz perc múlva Csömöszlei egy csendes kis söröző asztalánál elmagyarázta, hogy mit is csinál egy frontemberbékeidőben. — Az a helyzet, hogy gazdasági igazgatóhelyettes vagyok az Általános Hacacáréművek- néi — mondta, közben az első korsó sört eltüntette a bajusza alatt. — A frontember funkcióját egy pszichológussal együttműködve én találtam ki. A képlet egyszerű. Te is tudod: hiánygazdálkodás folyik nálunk. A vállalat teljesítménye az együttműködő partnerek ké- nye-kedvétől függ, mert csapnivaló a szállítási fegyelem, csúszik a határidő, kritikán aluli a minőség, gyenge az anyag- és alkatrészellátás, gazdasági összefonódások nehezítik a munkát. Nekünk tehát ebben az anomáliáktól terhes világban a legfőbb tennivalónk: emberileg közel kerülni a partnerekhez. Feltérképeztünk mindenkit, megnéztük, kinek mi a hobbija, milyen szenvedélynek hódol, s ezen keresztül fogjuk meg a pasast. Nálunk sok minden vadászvacsorákon, hét végi szesztornákon, baráti összejöveteleken dől el még ma is, ezért mi a partnereink magánéletére specializálódtunk. Világos? A második korsó után Csömöszlei példákat is mondott. — Tudod-e, hogy az egyetemen leigazolt asztaliteniszező voltam. Kérlekszépen: egy több millió forintos szerződés megkötését annak köszönhetjük, hogy a partnercég főnökével végigjátszottam egy egész hétvégét. Szombat reggeltől vasárnap estig pingpongpz- tunk. Mert neki az a hobbija. így aztán vállalati érdekből megtanultam lovagolni, szörfözni, szükség esetén vezetéses totókulcsokat gyártok, snóblizok, ismerem a legfontosabb kártyajátékokat, bejáratos vagyok néhány vadászházba, tudom, mikor lehet vadkacsázni, fácánra menni. Valamikor fogalmam sem volt róla, hogy mi a különbség az ügető és a galopp között, ma pontos nyilvántartást vezetek minden lóról, amelyik hazai pályán versenyez. Rendszeresen olvasom az Új Embert, a Reformot, Fradi- meccsre járok, legalább száz közmondást idézek latinul, s ha szükséges, Bibó Istvánról kiselőadást tartok. — Ez a kutyasétáltatás is frontemberi teendő? — Igen. Az ágazati miniszterhelyettes úgy tudja rólam, hogy valódi szakember, tenyésztővagyok. Megkért, hogy amíg külföldön tárgyal, egy- szer-kétszer nézzek rá a dögéire. Egyébként sietek, el is búcsúzom, mert táncórára megyek. Szteppelni tanulok. Tudod, az egyik új kuncsaftunk Fred Astaire-rajongó. Hívj fel néhány hét múlva, és megint dumálunk egyet! * * * Néhány nappal később döbbenten olvasom az újságban, hogy egy ittas vezető, áttörve kocsijával a kerítést, berohant egy sportpályára, és az ott lábteniszező fiatalok közül négyet elgázolt. Köztük volt Csömöszlei is, a frontember. Siettem a kórházba, de nem jutottam be hozzá. Felesége az ajtó előtt rám szólt, hogy most ne zavarjam a beteget. Egy sakknagymester van bent nála; gyakorolnak, a szicíliai védelem lépéseit tanulmányozzák. Állítólag olasz delegáció jön a céghez, s a vezetőjüknek kedvenc hobbija: két kiadós lábteniszmeccs között pi- hentetőül a sakkozás. Kiss György Mihály
