Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-05 / 30. szám
1991. február 5., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 Jeles és elégséges Színházi jegyzet a Valahol Oroszországban bemutatójáról A kocka el van vetve—hangzik el a darabban a második felvonás elején: a némi derűt keltő kijelentés azokat a nézőket is fölhatalmazta a távozásra, akik úgy gondolták, nem türtőztetik tovább magukat. A szünetben természetesen elegánsáéban lehetett távozni a színházból. A hagyományos kritika nem kezdődhetne azzal, hogy mikén viselkedett a publikum, miért mocorgott zajosan. Bátorítást kapva Kaposvár színházat szerető polgáraitól, arra érzem magamat feljogosítva az előadáson látottak alapján, hogy ne szépítsem véleményemet a Valahol Oroszországban pénteki bemutatójáról. A XX. századi orosz írók művei alapján készült színjáték előadása azért keltett csalódást, mert olyan különös jelbeszéddé vált a színpadi történés, amelyet csak azok fogadnak el, akik nem merik bevallani — tán még önmaguknak sem —, hogy kukkot sem értenek az egészből. Ahhoz azonban nem kell „vájtfülűnek” lenni, hogy elismerjük: Jeles András rendezése briliáns. Jelest érdemel azért Jeles András, mert olyan látványt nyújt, amelynek ha van közölnivalója is, nem csúszik a bizonyítványba a sok gyenge érdemjegy, ami pontosabban mutatja az eredményt... Valahol Oroszországban... Ugye, ismerősen cseng a fülünkben? Az idősebbek emlékeznek Karády Katalin előadásában arra a dallamra, amely csaknem fél évszázada született, s afféle rekviem a katonákért, akiket a harcmező elszólított otthonról. Igen, igen, a rekviem illik a Valahol Oroszországban című előadásra is, hiszen majdnem három és egynegyed óra után elhangzik egy olyan mondat, amit nem lehet elengednünk a fülünk mellett. Nem pontosan idézve valahogy így hangzik: szegény, szegény Oroszország... De ez a darab nem a második világháború idején játszódik, hanem előtte és utána, főleg az ötvenes években, meg még később, amikor a hatalom — és nemcsak az orosz hatalom — gúzsba kötötte a népet, megfosztotta legalapvetőbb emberi jogaitól, porig alázva kifosztotta mindazt, amit emberinek nevezünk. Jeles András odáig fokozta ennek csupán érzékeltetését, mert hiszen a színpadra állított mű cselekménytelensége folytán nem kapcsolódhat be a játékba néző, hogy a második felvonásban némajátékban adja elő azt, amit korábban már láttunk, megismertünk. Állítólagos szamizdat művek álltak Jeles András és Eörsi István rendelkezésére, amelyekből megszületett Spiró György dramaturg segítségével a szövegkönyv, s ennek alapján létrejött az előadás. Hogy, hogy nem, Csehov is eszünkbe jut a darab alcímének olvastán: A három nővér. Csak nem mankónak szánták a nézőnek, hogy legyen mire gondolnia, ami megindítja a fantáziáját? De bizony! Csakhogy ettől sem jutunk közelebb a különös színpadi jelbeszéd értelmezéséFotó: Lang Róbert hez. Márpedig arra lenne szükségünk, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. A színészi gárdát rendkívül ügyesen irányító rendező filmszerű víziójeleneteit kevés megértéssel fogadta a közönség. Pedig Hunyadkürti György, Bezerédi Zoltán, Hely ey László, Tóth Béla, Jordán Tamás, Karácsony Tamás, Kul- ka János — és sorolhatnám végig a színlapon szereplők nevét — is mindent megtett annak érdekében, hogy meghatározó élménnyel távozzunk a színházból, s ne csalódottan, mint ahogy mégis történt. Óriási feladatra vállalkoztak az úgynevezett álarcosok, akik a némajáték részesei voltak. Antal Csaba díszlete kitűnően érzékelteti azt a közeget, ahol — Valahol Oroszországban—valami, ki tudja mi, játszódik. Szakács Györgyi jelmezei — amelyek külön-külön szinte műalkotások — sem képesek ébren tartani lankadó figyelmünket, pedig érdemesek arra, hogy el is gyönyörködjünk bennük. Horányi Barna * Újra kinyit az Édosz művelődési ház Több hónapos kényszer- szünet után lekerül a lakat a kaposvári Édosz művelődési ház bejáratáról. A város önkormányzata ugyanis február elsejétől bérbe vette az intézményt a cukorgyártól. Élére Hász Mihályt, a kaposszentjakabi Móricz Zsigmond Művelődési Ház igazgatóját nevezte ki, aki párhuzamosan látja el a két művelődési intézmény vezetését. Az Édosz-ba tehát — sokak örömére — újra élet költözik. Németh Árpád népművelő már hozzáfogott a régi, jól működő klubok és szakkörök újjászervezéséhez. Jelenleg még folyik a leltározás, ám a minimális belső átalakítási munkák és a festés befejezte után a jövő héttől ismét fogadja az érdeklődőket a művelődési ház. L. S. „Ne a kukába turkáljanak!” Segítség, bürokrácia nélkül A Szegényeket Támogató Alap — közismertebb nevén a Szeta — tavaly megkezdte munkáját Kaposváron is. Jenei Istvánnétól, a Szeta vezetőjétől megtudtuk, hogy a társadalom perifériájára szorult embereket segítő szervezetnek jelenleg 27 tagja van. Ennél is fontosabbak azonban az eredményeik. Elsősorban a kaposvári szegények támogatását vállalták fel, de sokan felkeresték már őket a környező falvakból is. Ruhákat, játékokat, bútorokat és háztartási eszközöket gyűjtöttek nekik, s ami nagyon fontos: bárki fölkereshette (fölkeresheti) a Szetát. Munkájukban kerülik a sok, fölösleges adminisztrációt, így a hozzájuk forduló emberek magyarázkodás nélkül és rögtön segítséghez juthatnak. Az eddig szétosztott sok-sok holmit kaposvári intézményektől, vállalatoktól és magánszemélyektől gyűjtötte össze a Szeta. Nagyon örülnek annak, hogy mindig van utánpótlás, mert a megyeszékhelyen egyre többen adakoznak a szegények javára. így a Zója nevelőotthon, a megyei kórház, a megyei ön- kormányzat és a Kolping-csa- lád adott legutóbb nagyobb mennyiségű ruhát, illetve bútort a Szetának. Ezek az adományok már gazdára is találtak. Elsősorban nyugdíjasok, egyedülállók, egykori állami gondozottak és hajléktalanok keresik föl az irodát. A Szeta most szélesíteni akarja tevékenységi körét. Felvállalja a szív- és cukorbeteg gyerekek javára történő gyűjtéseket, valamint egy szociális tanácsadó szolgálat megszervezését. Abban bíznak, hogy egyre több vállalat ad nekik segítséget, hiszen ami számukra kiselejtezendő kacat, az másoknak a mindennapi életét könnyítheti meg. A Szeta alapelve az: ne a kukában turkáljanak a szegények, hanem kulturált körülmények között kérjék — és kaphassák meg — a legszükségesebbeket. (Varga) PECHES EMBER MIÉRT MENJEN A JÉGRE? Az élet jelentéktelen döntéseiben balszerencsés embernek tartom magam. Mégsem szidalmazhatom Fortunát, elvégre, aki két világégést, ki tudja hány földrengető pergőtüzet épségben átélt, aknamezőkön mindössze két szilánksebbel átlábalt, az csak a szerencse kegyeltje lehet. Aki a nyilas és náci őrület vérengzését túlélte, nyilván Fortuna tenyerén tanyázott. Különben is szerencse vagy balszerencse többnyire nézőpont függvénye. Meggyőző példával indokolom furcsa állításomat. Az egyik Kaposvár környéki faluban egy jómódú ifjú nyert egy spenótzöld Trabant autót. Négy-öt napig irigyelték a falujában. Ám az ötödik reggel, amikor holttestét kihámozták roncs kocsija maradványai alól, csak néhány „lám..., lám, szegény gyerek” hallatszott. Mire alapozom hát borúlátó ítéletemet? íme, néhány adalék! Nyeremény-békekölcsönömet névértékén akkor kaptam vissza, amikor a nyeretleneket fizették ki és a megnélkülözött pénz már a felét sem érte, mint jegyzésekor. (Ugyanis infláció máskor is*meggyötörte a szegény embereket.) Helyesen megfejtett rejtvényekkel még a postaköltségemet sem nyertem vissza. Autónyeremény-betét- könyvemre még egy biciklit sem sorsoltak ki. Öt aduval és négyes „hajtószínnel” elfogták rekontrázott piros utlimómat. (Aki most felkiált, hogy „pan- cser”, azzal közlöm, hogy három adu és négy kártya hajtószínemből egy kézben volt.) Évtizedek óta egyetlen alkalommal vettem részt — ösztönzésre — szerencsejátékban Atlantic Cityben, ahol a látnivalók kedvéért végigsétáltam a világ legnagyobb játékkaszinóit. Láttam a pénznyelő masinák százai előtt izzadó öregeket, akiket ingyen szállították e helyre, hogy elveszítsék maradék centjeiket. Próbára tettem a szerencsét: 25 centes zsetonokkal negyedóra alatt elvesztettem húsz dollárt. A 10 dolláros lunch után ismét rángatni kezdtem „a szerencse karját”. Visszanyertem a pénzemet, és tetejébe még 16 dollárt. A nap mérlege: 4 dollár nyereség (ha a benzinköltséget nem számolom) és egy talmi csillogású világ látványa, meg az Atlantióceán dühös hullámainak lenyűgöző, feledhetetlen képe. „Peches ember ne menjen a jégre!”— így figyelmeztet a butuskadal. Mégis nehezen kerülhető el a kísértés. Néhány üzletben, ha egy alsónadrág, egy atlétatrikó és két pár zokni ára meghalad bizonyos összeget, akkor a pénztárnál a kezembe nyomnak egy sorsjegyet, amellyel már csak azért sem nyerhetnék, mert ki őriz meg egy vacak papírlapot az esztendő végéig?Én nem! Nincs olyan reklámműsor a televízióban, rádióban, amely ne harsogná: nyerhet!!! Miért ne nyerhetnék? De nem lenne-e vonzóbb, ha az akaratom ellenére rám sózott és velem megfizettetett sorsjegy költségeivel csökkentenék az égbe szökött árakat? Sokfelé jártam a világban, de nem tapasztaltam, hogy az üzletek sorsolással tetéznék a vásárlók izgalmait. Nyer nálunk „a kedves vevő" (aki tapasztalataim szerint csak a reklámokban és riportokban „kedves”). Nyer némelyik újság előfizetője, a bútorvásárló, a televízió gügye játékának résztvevője, aki időben kiáltja telefonjába a „Bumm”-ot. (Egy jól elhelyezett búmmal vagy pontos gombnyomással többet nyerhet valaki, mint amennyit 40 évi tisztességes munka után havi nyugdíjként kaphat.) Van már Bongónk, és Bingónk is lesz rövidesen. Bungó nem lesz? Naponta halljuk, hogy óvakodjunk az „Itt a piros, hol a piros” játéktól, mert, akit rászednek a játékra, keresztet vethet a pénzére. Nincs statisztikai adatom üzleteink forgalmáról, de látom, hogy a boltokban kevesbedik az idősebb vásárlók száma, és tapasztalom, milyen tömeg veszi körül az Express money utcai árusítóit, a szenvedélyes kapirgálók hadát. Szeretnék szólni néha az ikszelő öregeknek: „Kár a pénzetekért!" De nem volna emberséges tett megzavarni ezt a reményvásárt, s azt is tudom, hogy a haszon, az igazi nyeremény ezé a pénztelen országé. A szerencsejáték a szegény társadalmakban mindig is virágzott. A gondoktól megzavart lelkekben mindenütt a nyeremény az egyetlen út az áhított, gondtalanabb élet felé. Nem vagyok moralista, mégis szívesebben látnám, ha gyermekeinknek inkább a leleményességet, a szorgalmas munkát népszerűsítenék, mint a műszörpök piszkos üvegzáróiért kapható sorsjegyeket, amelyekért a jóhiszemű gyerek néha a korcsmákba is betér. Aki azt hiszi, hogy öt vagy hat szorzójel beírásával vagy kapirgálással szebbé varázsolhatja életét, vegye meg továbbra is a remény rózsaszín ködét! Én jobb szeretném, ha egy élet becsületes igyekezete és munkája után az öregek életének minőségét nem bíznák vakon forgó kerekekre. Kellner Bernét Szociális munkásokat és szociálpolitikusokat képeznek Pécsett A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen négyéves, főiskolai szintű szociális munkás és ötéves, egyetemi szintű szociálpolitikus szakképzés indul szeptemberben. A jelentkezőknek írásban magyar nyelv és irodalomból vagy történelemből és társadalomismeretből, szóban pedig társadalomismeretből, illetve szociálpolitikai alapismeretekből kell számot adniuk a felvételin. Jelentkezni az egyetem tanárképző karán (Pécs, Ifjűság útja 6.) lehet.
