Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. február 2., szombat A Koldusoperától a Sirályig címmel a Csiky Gergely Színházban a hetvenes években készült fényképeit mutatta be fotókiállításon Balogh József Kaposváron, a városi művelődési központban. A Koldusoperát 1972-ben tűzte műsorára a társulat. Képünkön Szabó Kálmán, Dánffy Sándor. A darabot Babarczy László rendezte A szabin nők elrablása. A Laczkó Mihály rendezte előadás szereplői 1973-ban: Komlós István és Kiss Jenő Ascher Tamás rendezésében mutatták be a Patika című darabot 1972-ben. Képünkön: Kovács János, Olsavszky Éva és Kiss István Plakátok párbajoztak Molnár Kálmán plakátja Egy ideje laza unalom lengte körül a budapesti szokásos plakátkiállítást. Ahol kiosztották az év legjobb plakátja díjat, s mindenki gyorsan elfelejtette ezeket (is). Legutóbb a két választás eseményei mozgatták meg a fantáziát. A grafikusokét, a megrendelőkét, s olykor még a nézőkét is. Amikor is nemcsak a plakátok „párbajoztak", hanem a járókelők is át- meg továbbírták, -rajzolták a szöveget, a képeket. Nyoma sincs a hajdani unalomnak a Magyar Nemzeti Galériában A változás jelei címmel 1988—1990 plakátjaiból rendezett kiállításon. Noha azt sem lehet mondani, hogy minden plakát csupa magas, művészi igényű alkotás lenne. A háromszáz — méretben, témában, megfogalmazásban — eltérő falragasz mégis a mai, meg a tavalyi és azelőtti utca képét hozza be a múzeum falai közé. A dolgok természete miatt a legtöbb a politikai plakát. Ismert grafikusoktól (Pócs Péter, Dúc- ki Krysztof, Árendás József, Pinczehelyi Sándor, Orosz István) és ismeretlen alkotóktól. A szó legszorosabb értelmében. Merthogy a választási plakátok egy részéről szinte lehetetlen kideríteni, ki a szerzője. „Mintha a megrendelők szükséges rosszként alkalmazták volna a reklámgrafikát — véli Bakos Katalin, a kiállítás rendezője —, de azt már nem tartották volna fontosnak, hogy ügyüknek jó grafikust nyerjenek meg. így vagy kívülállók készítették a terveket, és ezért nem szignálták a plakátokat, vagy hivatásos grafikusok, akik azonban nem vállalták a müvüket...” A magyar politikai plakátnak mélyek a gyökerei. Legnagyobb teljesítményeit a Tanácsköztársaság idején érte el, s hasonlóan kimagasló korszaka volt az 1945 utáni koalíció időszaka. Ezt a két hullámhegyet azóta sem érte el az alkalmazott grafika ezen ága. S a mai politikai plakát előzményei is máshonnan, éppen a múltat újraértékelő filmeket, színdarabokat, Underground koncerteket, performance-okat hirdető falragaszok közül emelkednek ki. Jellemző adat, hogy a londoni Victoria and Albert Museum már tavaly beszerezte a legfontosabb magyar politikai plakátokat, s a British Museum a múlt év elején bemutatta a „keleteurópai változások jeleit”. Az olyan feltűnő plakátoknak, mint a „Tovariscsi, konyec” feliratúnak, már megjelenésük hetében valutaárfolyamai alakultak ki a külföldi gyűjtők körében... A változás jelei című kiállítás nemcsak az egyes, önálló grafikára törekvő műveknek ad helyet, hanem azt a három év alatt kibontakozó plakátpárbajt is bemutatni kívánja, aminek az utcákon tanúi lehettünk. Ezek a változás szimbolikus vagy banális, derűlátó vagy borús, tárgyilagos vagy szubjektív, komikus vagy tragikus, gúnyos vagy nosztalgikus jelei. (Kádár) Bertók László Valaki néz a rácson át írják a kövek a jövőt olvassák a múltat a fák akkora marad a világ amekkorára megnövök de azt sem tudom, hogy mi köt mi oldja bennem el magát mint a ketrecben a libák ülök a verssorok között nehezedek és röpködök valaki néz a rácson át talán enni és inni ád talán csak méri az időt s egyre gyorsabban jár a föld egyre ritkábbak a csodák. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Még egy adag rumot Gyorsan sötétedik. A felhők alacsonyan úsznak, szinte lógnak a koromszennyezett tetők fölött. Csöndes presszónak látszik; bemegyek, gondolom, és itt várom meg. Idetalál, hiszen pesti lány, s eléggé értelmesnek is látszott, mikor megismerkedtünk. Gondolom, jó helyre hívtam őt. Jó itt az ablak mellett. A presszó ablaküvegén azonban alig látok át. Sűrű légypiszok keveredik zsíros dohányfüsttel, szeszgőzzel. Istenigazából már régen nem takarítottak; a durva káromkodás is elcsúszik rajta. Fürkészem a kinti, télbe boruló világot. Nem egy bombahely, kár volt idehívni a lányt, tűnődöm. Sokkal csöndesebb, meghittebb helynek véltem. Pont ide kellett hívnom Hédit?! Ő a bort szereti, a badacsonyi hárslevelűt (dicsekedett vele az éjjel), én csak traubit vagy kólát fogyasztok. Minden asztal foglalt, szék is alig akad körülöttem. Ügyetlen szeretők, lopott szerelemre vágyakozó, delejes tekintetű, könnyűvérű asszonyok, titokban randevúzó, unatkozó férjek. No, azért srácok is akadnak a sűrű félhomályban. Egyiket ismerem: a minap szabadult egy zárt intézetből; a mellettünk levő házban lakik. Egy fekete, göndör hajú lány énekel a fals zongora előtt. Kint, az utcasarkon, az útkereszteződésben autók, motorok vesztegelnek. —Nem jön ez a lány—mondom magamban, s néha az órámra pillantok. Hirtelen, égmorajlást utánzóan fölsírnak kint a motorok. Szabad az út. Hosszan nézek utánuk. Aztán megnézem Hédi fényképét, hogy ráismerjek, hisz tegnap aludt nálam először... Nem néz ki főiskolásnak. Lehet, hogy csak füllentett? Albérletiszobácskámat hajnalig melegítette a drága. Jó volt vele; értette, amit csinált. Mély füst úszkál az asztalok és a fals zongora fölött. Sűrűn meg-megcsikordul a bejárati ajtó; mindig odanézek, hátha épp most lép be a lány. Középkorú férfi áll meg előttem. Szerényen helyet kér, aztán mellém telepszik. Rendel. Újra meg újra. Ugyanazt. Én papírt veszek elő és golyóstoliamat. Úgy teszek, mintha írnék. írok is; teljen az idő. Tűnődöm. Időnként poharazgató asztaltársamra is vetek egy-egy pillantást, de igazából Hédi, az éjszakai lány izgat. A fehér papírlap megcsúszik előttem az eres márványlapon; szomszédom érdeklődőn fordul felém. Látom, szeretné tudni, mivel is gyötröm magam annyira. — Uram, nem zavarom ?—szólal meg halkan. Megnyugtatom. Koccintani akar, de aztán — látva traubimat— csak megemeli a poharát. Ő persze rumot fogyaszt. — Olyan magányos vagyok; látom, maga is — hajol hozzám. Sóhajt, és leengedi talán már a hatodik féldecit... — Vince Benedek vagyok; esztergályos. En is bemutatkozom. — Tudja, Angyalföldön tanultam a szakmát; még a háború alatt. Tizenöt éve már, hogy ott dolgozom Csepelen. Apámat, szegényt mellőlem vitték el hajnalban az ágyból. — Várja a hatást, de mivel hallgatok, folytatja:— Tudja, uram, nekünk annak idején csak két ágyunk volt. Egyiken mi feküdtünk az apámmal, a másikon meg édesanyám a húgommal. Akkor, azon az éjjelen láttam utoljára az öregemet. Annyi idős lehetett, mint most én. Tudja, akkoriban én protekciós inas voltam az angyalföldi gyárban... A zongorista közben akárha lovat verne vasvillával. Asztaltársam rendületlenül folytatja. — Pesten alapítottam családot... Figyelem ajkának remegését, ahogyan beszél. — A fiamat is géplakatos-tanulónak adtuk, Csepelre. Mondtam neki: álld meg, fiam, a helyed. Ha jól veszed a vizsgákat, kapsz tőlünk egy új motorbiciklit... Hosszú évekig spóroltuk össze az árát. Kis szünetet tart, mintha elfáradt volna. Ismét koccintani akar, de a mozdulata megint elakad: — Karácsonykor lett volna az eljegyzése. Ránézek, nem szólok közbe. Hagyom, beszéljen, amiről akar. — Igen..., ha ideje volt, mindig futkosott azzal a kurva motorral. Úgy száguldott vele még a legro- hadtabb utakon is, mint a megszállott. A múlt héten, abban a nagy hidegben, egy haverjával meg egy lánnyal, a menyasszonyjelöltjével mentek motorkirándulásra. A kapuig kísértem ki őket... „Jó vacsorát főzzön, édesanyám/”—kiáltotta vissza a kiskapuból az anyjának.—,, Finom, somogyi töltöttkáposztát..." Ázt igen szerette a fiam. — Nagyon finom is az — feleltem —; én is jól ismerem. Pisti öcsémmel meg a Tónival sokat meg tudtunk enni belőle... — Nem jött haza többé... Arcát törli gyűrött zsebkendőjével. Megemeli a poharát, és kiissza a maradékot. — Nem kellett volna motort venni neki - mondom halkan. Görcsösen markolja a poharát. Fölemeli megint, s azon keresztül néz rám. — Fogadja őszinte részvétemet—mormolom, és inkább fölállok. Egyre jobban érzem, hogy Hédi, az új „kóborapácám’’ ma már nem jön. Asztaltársam visszahúz. — Igyunk! Olyan jó magával beszélgetni. Olyan jó ez a rum... Tudja, a fiam is mindig azt szerette a legjobban. No, persze a sört is mellé, kísérőnek. Akkor is ittak jó pár nyeletet, amikor fölbukfenceitek a jeges úton. Lefogom pincérért intő kezét. Csodálkozva rám néz. —Ha nem, akkor hát nem. — Már erősen meg- megcsuklik a hangja.—Pedig olyan jó beszélgetni magával... Olyan jólesik kibeszélni magamból az egészet — suttogja félig már sírva, és még közelebb húzza a székét. — Amikor a gyászmenet a parcella felé fordult, egy piros motor sírt föl mögöttünk. Nagy sebességgel robogott el a gyászmenet mellett... A hátsó ülésen a fiam Hédi- kéje ült új, kék bőrnadrágban, amit még a fiam vett neki... A kontyos pincérnő megy el mellettünk. Asztaltársam utánaszól: —Ágneska! Még egy adag rumot... Elbúcsúzom társamtól. Ahogy föláll az asztal mellől, látom, párás a szeme... Az útkereszteződésben hangtalanul pislognak a jelzőlámpák. Lassan leereszkedett a köd a városra. Sűrű sorokban autók, motorok torlódnak a lámpa előtt. A sor végén egy jópofa Honda dün- nyög. Asztaltársam is már kint dülöngél a piros lámpa alatt. A Honda ülésén, lábait előre feszítve, egy lány ül, logobó, szőke hajú. Amikor hirtelen zöldre vált a jelzőlámpa, fölsírnak a motorok. A reflektorok fényében látom: alkalmi ismerősöm sú'yos öklét lendítve integet a fölzúgó Honda után, amelynek a hátsó ülésén egy szőke lány hajába kapaszkodik a szél. Barcs János
