Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-18 / 41. szám

1991. február 18., hétfő SOMOGYI HÍRLAP 5 FILMJEGYZET A temperamentumos dél Kaposváron „Már búcsúmat veszem' SZALAGAVATÓ A KILIÁNBAN Nagy sikert aratott műsorával Kaposváron a jugoszláv Matija Gubec néptáncegyüttes. A Latinca Sándor Művelődési Központ színpadán a temperamentumos jugoszláv folklór képviselői nem csupán vir­tuóz tánctudásukkal, de gazdag népviseletükkel, s nem utolsósor­ban nagyszerű kísérő zenekarukkal kápráztatták el az értő közönséget Fotó: Kovács Tibor Szalagavató. Valami befeje­ződik, valami kedves és vissza- hozhatatlan, amelytől minél in­kább távolodik a diák, annál job­ban érzi: hiányzik az életéből az a felhőtlen néhány év. A szala­gon két évszám, közte azonban rengeteg élmény, tanárok és társak neve, izzasztó órák em­léke, könnyed nevetések, futó szerelmek. Három vagy négy év öröme és bánata... Megyénkben most 3600 diák­nak tűzik a ruhájára a szalagot, középiskolai tanulmányai hár­mas végállomásának első „megállójában". Szombaton a Kilián György Városi Művelődé­si Központ adott otthont a ka­posvári Kinizsi Pál Élelmiszer- ipari Szakközépiskola és Szak­munkásképző Intézet szalag­avató báljának. Cseke László és felesége Nagyberényböl érkezett, fiuk sütő szakmunkásként végez az idén. — Ha megnősül a gyerek, a feleségének könnyű lesz mond­ja meghatottságát palástolva az apa. r — Nagyon örülünk, hogy a fiunk végez, remek gyerek — Az egyenesen át Helikopterünk bravúrosan lavírozik a nagyváros öblének hű­vös hullámai felett. Stáblista, majd a rakparthoz közeledve légi robotkameránk automatikus plánkereséssel akad bele Kiefer Sutherland szőke tincseibe. „Jó nap ez a halálra”—mondja energikusan és—mielőtt még időnk lenne pupillánk reagálására — jön a következő kép. Dina­mikus kezdéssel (amerikai film), lüktető — borzongató zenével indul a mozi; máris nyakig vagyunk Joel Schumacher Flatliners (Egyenesen át) című remekének pszichikus harapófogójában. A téma nem újkeletű: az emberiséget több ezer éve foglalkoz­tatja, a bölcsesség szeretetét mívelő filozófusok alapkérdései­nek egyike: honnan jövünk, hová tartunk. Van-e élet az élet után? S egyáltalán mi az a halál? Ezek a kérdések fűtik Péter Filardi forgatkönyvíró ifjonc hőseit is, akik mind az öten orvostanhallgatók. Nelson, Rachel, David, Joe és Randy. Mindannyian a hippokratészi esküre készülnek, ám van valami, amitől különböznek kortársaiktól. Egészen pontosan a klinikai halál érdekli hőseinket. Az állapot, amikor megszűnik a szív- és agyműködés, amikor látszólag vége mindennek. Pedig akkor kezdődik csak az igazi „buli”. Az embe­rek nagy többsége ugyanis visszahozható „ebből" a halálból az életbe, mindenféle agyi károsodás nélkül. Ez ugyanis a legsúlyo­sabb veszélye az ilyen kalandoknak. Tudniillik vér, illetve oxigén nélkül egy idő után elhalás fenyegeti az agysejteket. Ez meglehe­tősen jól belátható következményekkel járhat. A klinikai halál állapotát az orvosi műszerek egyenes vonallal jelzik. (Erre utal a cím is.) E pillanattól kezdve néhány percen belül, ritkábban tíz percen túl is van esély az újraélesztésre. Erre épít Nelson Wright (K. Sutherland) is, amikor négy kollé­gáját őrültnek tetsző ötlettel korszakalkotó kísérletre bújtjá: labo­ratóriumi körülmények között megrendezett utazásra a klinikai halálba. Az elsőként rajta végrehajtott kísérletet siker koronázza. A következő alkalmakra vad licitálás indul: ki mer több időt „odaát” tölteni. Kezdeti kíváncsiságuk lassan szenvedéllyé fajul. Joe (William Baldwin)—aki nem veti meg a női nemet—, Rachel (Julia Roberts) — aki az egyedüli hölgy a csapatban — és akit nem vet meg a férfinem — és David (Kevin Bacon) — az ateista — következnek. Éjszakáról-éjszakára meghalnak és újjászület­nek, de az ismeretlenség birodalmából mindig újabb kérdések­kel, korántsem a bizonyossággal térnek vissza. Joel Schumacher útja — érthető módon — innen egyenesen átcsapott a fantasztikumba. Más lehetősége nincs, továbbgon­dolta, mi is történhet azután, hogy az óriási feszültséggel meg­csapatott, beinjekciózott páciens szemhéja újra megnyílik a kül­világ előtt. Nem igazán sikerült. Látomásoktól meggyötört, hajdani bű­neiktől vergődő életeket kreált. Bekövetkezett az, ami nem túl szerencsés egy filmes számára: a film kezdte el forgatni a rende­zőt. Aki ráadásul gyakran olcsó tűzpiros tintába mártotta tollát. Ijesztgetett. Ez viszont sikerült is neki. Végül pedig, mivel a Los Angeles-i álomgyár nevével jelzett vég nem kezdte ki könnyzacskóimat, volt időm visszagondolni a filmben látható ókori, görög mitikus alakokra, jelenetekre. Többnyire kővé voltak meredve. Balassa Tamás így az édesanya. — Valószínű, hogy a siófoki kenyérgyárban dolgozik majd. Ott mindig meleg van. Nem fog fázni, mint a fér­jem. Ö ugyanis kőműves. Az is megnyugtató, hogy kenyérre mindig szükség lesz. Horváth Mónika és Orsós Tibor húsfeldolgozók. — Nemsokára vége lesz a felhőtlen éveknek, nagyon ne­héz elhelyezkedni — kesereg Mónika. — A Kaposvári Hús­kombinát export vágóhídján szeretnék dolgozni, de már most tudom: jobb diáknak lenni! —Hogy mit jelent nekem ez a nap? — kérdez vissza az ele­gáns Orsós Tibor.—Eddigi éle­tem talán legfontosabb napja ez. Úgy érzem magam, mint ál­talában a születésnapjaimon: öregebb, de talán bölcsebb is lettem. A szakközépiskolás, szép arcú Bencze Gabriella vegyes érzelmekkel küzd: szeretett diák lenni, de nem is olyan rossz, hogy vége lesz az iskolá­nak. — A nagybetűs élet nem iga­zán vonzó nekem — mondja Zsoldos Anett. Színészek — angolul — A mai ünnep olyan, mint egy utolsó figyelmeztetés az érettségi előtt — válaszolja kér­désemre Magyar László, aki­nek határozott elképzelése ugyan még nincs, de minden­képpen szeretne továbbtanulni. Már szól a zene, amikor Büki Ildikó még hozzám fordul: — Ezek az iskolapadok visz- szahúznak! Nagyon jó osztály volt a mienk, kár, hogy hamaro­san vége... Ahogy végignéztem a diáko­kon, már tudtam: itt valami egészen különleges történik. Tekintetük mohón követte az előadók minden rezdülését: együtt nevettek, együtt játszot­tak, az arcokon tükröződött minden szó, minden gesztus jelentősége. S mindez ango­lul... E ritka, nem mindennapi él­ménynek a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban voltam tanúja, ahol három fiatal: Mi­chael Stevens és Ursula Da- linghaus az Amerikai Egyesült Államokból és Jorunn Kund- sen Norvégiából tartott érdekes előadást. Mindhárman egy Los Angeles központú szervezet tagjai és magyarországi kőrút­jukon Szent István Társulatnak nevezik magukat. Mint utóbb kiderült: minden országban olyan nevet választanak, amely az adott nemzet történelméhez kapcsolódik. Mindhárman hivatásos szí­nészek, rajtuk kívül azonban még hasonló kétszáz háromta­gú csoport járja a világot. Műkö­désüket keresztény vallásos színezet is jellemzi, gyakran lá­togatnak imahelyeket, templo­mokat is. Céljuk a gátlásosság feloldásával a beszélt nyelv csiszolása, a szókincs bővíté­se, színjátékaik azonban az emberi kapcsolatrendszer mélységeit is feltárják. Michael, a csoport vezetője hat és fél éve járja a világot. Milyen országok­ban fordult meg? — kérdeztem: a válaszözön után helyesbítem a kérdést — Hol nem járt még? — Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában — válaszolta. — Milyen volt a mostani kö­zönség? — Remek! Könnyedén „vet­ték a lapot”, s ez mind a hallga­tóságot, mind pedig bennünket oldottátesz. Szívesen visszajö­vök majd ide. — És hogy tetszik Magyar- ország? — Nagyon. Ha itt a kedvence­met kérdezik, akkor csak azért említem Skóciát, mert ha Ma­gyarországot mondanám, úgy­sem hinnék el! A 20—40 tagú közönségnek — díszletek nélkül — előadott színjátékukat mindig kötetlen beszélgetés követi. Osztatlan sikert aratnak az általános isko­lákban éppen úgy, mint az egyetemi hallgatók között. — Irigylésre méltó élmény­ben volt részünk—mondja csil­logó tekintettel a másodéves Zátonyi Csilla. — Sajnos ez kevés magyar diáknak adatik meg. Rengeteget nevettünk. El tudták feledtetni velünk, hogy nem egy anyanyelvűek va­gyunk, hogy nem ugyanahhoz a nemzethez tartozunk. — Óriási volt! — veszi át a szót az angolul igen jól beszélő másodikos Horváth Sándor. — Igaz, hogy sokat hahotáztunk, de ezek a ragyogó történetek igen komoly eszmei mondani­valót hordoztak. A nyelvgyakor­lás szempontjából is sokat je­lentett ez a — sajnos csak — röpke óra. — Mi a véleménye erről a speciális „nyelvó/árór?— kér­deztem Maráczi Árpádot, a gim­názium egyik angoltanárát. — Remek módszernek tar­Fotó: Lang Róbert tóm, amelynek az egyik alapja a gátlások teljes lebontása. A színjáték tartalmáról annyit: ha nevettünk is, a történetekben mindig ott bujkált az emberek egymáshoz való viszonyának a hullámzása, esetleg a csődje. Aminek most a tanúi lehettünk, egy hagyományos angolórán lehetetlen lenne teljesíteni. Nagyon örülök, biztos vagyok benne: a diákokkal együtt, hogy ezek a rendkívüli fiatalemberek visszatérnek hozzánk decem­berben. — Gyakran előfordul, hogy ugyanazt a közönséget több­ször is meglátogatják?—fordu­lok ismét Michael Stevens-hez. — Ha jó, akkor évente két­szer visszatérünk. Ezek szerint ez a közönség tetszett? — Yesü Tamási Rita Fotó: Kovács Tibor Clayderman lágy muzsikájá­ra megkezdődik a matrózblú- zos lányok és elegáns fiúk, bal­lagok és ballagtatok bevonulá­sa. A rövid, ám kedves műsor talán egy rövid időre feledteti velük: a szalag feltűzésével a búcsúzás — egymástól és az iskolától — megkezdődött. Tamási Rita „Nyelvóra” a Táncsics gimnáziumban Drága természet­patika Földből adja azúr Olvastam MáriaTreben köny­vét. A címe: Egészség Isten patikájából. Tanácsai évszáza­dos tapasztalatokon alapulnak és megszívlelendők. Arról is egymásután jelennek meg hír­adások, hogy alakulnak a ter­mészetgyógyász klubok. Mind­ez bizonyosan hozzájárult ah­hoz, hogy hazánkban is — ké­séssel ugyan — a szintetikus gyógyszerek fogyasztása he­lyett — vagy mellett — egyre többen próbálkoznak a termé­szetadta gyógyfüvekkel. Ezt az igényt a gyorsan tolla- sodni vágyók is kihasználják, és állandóan emelik a gyógyfüvek, kivonatok árát. Pár hete még csaknem a felébe került a csa­lántea, a kamilla és egyéb tea­keverék a mostani árának. Most például 20 deka szárított csa­lánlevélért 120 forintot kell le­szurkolnia a vásárlónak. Mé­regdrága — az egyébként kivá­ló gyógycsepp — a svédkeserü is. (A KGST-piacokon még va­lamivel olcsóbb!) Pedig ezeket elsősorban a nyugdíjasok vásá­rolják. A minap egyik Herbária- szaküzletben—várva, míg sor­ra kerülök — egy idős néni pa­naszolta: — az utolsó forintjai­mat hagytam itt, pedig még a nyugdíjfizetés jóval odébb van. Miért nem lehet ezekből a gyógyfüvekből vényre felírva, részleges térítéssel vásárolni? Azt már én teszem hozzá, hogy az államháztartásnak aligha je­lentene ez nagyobb terhet, hi­szen ezzel egy időben valószí­nű, hogy csökkenne az egyéb gyógyszerek fogyasztása. Az említett könyv előszavá­ban olvastam: „A gyógyszere­ket a földből adja az Ur, és az okos ember nem veti meg őket.” így igaz. Akik forgalmazzák, azok pedig a pénzt nem vetik meg. D. S.

Next

/
Oldalképek
Tartalom