Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-02 / 1. szám

1991. január 2., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 Clemenceauné bánatos pillantása — A vörös hajú asszony Kunffy Lajos kiállítása a siófoki múzeumban DERŰS SZÍNEK, FÉNY, HARMÓNIA A túlzott lelkiismeretesség a piktúrában nem előny, állapítot­ta meg egy csipetnyi keserű­séggel önéletírásában Kunffy Lajos, aki élete vége felé úgy vélte, vázlatai kiállításával több sikert ért volna el, mint úgyne­vezett nagy képeivel, amelyek­hez Munkácsyhoz és más ifjú­kori példaképeihez hasonlóan .sok remek vázlatot készített. Mondhatta volnaazt is, hogy aki szakmai szempontból olyan alaposan felkészült a művészi pályára, mint ahogy neki sike­rült, megadatott, nehezen felejti el egy Hollóssy, egy Jean Paul Lorens, egy Benjamin Cdnstant magyarázatait, követelményeit — pedig bizonyos értelemben szükséges a felejtés. Ő maga állapította meg azt is, hogy a párizsi Szalonban kiállított korai nagyméretű képei közül egyik­másikat nagy buzgalmában túl­festette, következésképpen bi­zonyos esetekben érvényes volt Lhermit francia festő isme­rősének találó megjegyzése: ,,A jobb ellensége a jónak.” Persze, hogy valaki mikor jut el — s eljut-e egyáltalán? — a fel­ismerésig, hogy a mesterektől kapott mankókat el kell hajíta­nia, alkati kérdés is a tehetség mellett. Kunffy Lajosnak min­dent megadott a sors életműve teljesítéséhez, a többi között az időt. Matuzsálemi kort ért meg, akárcsak felmenői, akik között többen százévesek voltak; kor­társa, személyes ismerőse volt Munkácsynak, Szinyei Merse Pálnak, Rodinnak, de Kondor Béla végzet-angyalai is vászon­ra kerültek már, amikor 93 éve­sen meghalt. Továbbá meg­adatott neki a fogékony ész, az elfogultságmentes nyitottság, ugyanakkor realitásérzéke, harmonikus lénye megóvta az izmusok szélsőségeitől, a zsák­utcáktól; művészi hagyatéka európai mércével mérhető, bár jellegzetesen magyar, sőt — mondhatnék —somogyi. Siófoki kiállításán — a Kál­mán múzeum emeleti termei­ben — nyoma sincs az akadé- mizmus múlt század végi me­revségnek, az aggályoskodó méricskélésnek, „fényelosz­tásnak”. Ez a művészet—érez­zük — Somogytúr közegében fogant, s talán a magyar Barbi­zon festői (a nagybányaiak) vi­lága áll hozfá a legközelebb. Impresszionizmus? Posztimp­resszionizmus? Régi Somogy- túri tavaszok, őszök illata a le­vegőben, a frissen szedett me­zei virágcsokor még harmatos, . és dől a fény a falusi kúria torná­cára az Aratóünnepély című kompozícióban, amely már 1910-ben sikert aratott a párizsi Szalon reprezentatív kiállítá­sán. Bizony, megfogadta barát­ja, „Rónai Józsi” (Rippl-Rónai József) tanácsát, aki rábírta, hogy fessen „á la prima”, azaz: amit elkezd, fejezze be egy szuszra, s ne nyúljon többé hozzá. A nagyméretű ,,So- mogytúrl gyermektemetés” al­kotása közben, egy rövid baráti látogatás alkalmával hangzott el ez a jó tanács, amely — fölte- hetőleg — felszabadítóan ha­tott a Rippl-Rónainál sokkal óvatosabb Kunffyra. Az ugyancsak Párizsban kiállított, később pedig a kaposvári mú­zeumnak ajándékozott műváz­latai — egy-egy részlete a nagy méretű kompozíciónak — is hatásos darabjai a kiállításnak. Az üvegbe eltett savanyú ubor­ka mohos zöldje a jellegzetes fehér csíkkal (a tormával), a házi sonka, kenyér, hagyma mellett, a tisztításhoz előkészí­tett pontyok a medencében (he­lyenként lepattogzott róla a zománc), érzékletes, ínycsik­landó csendéletek s a falusi hét­köznapok ráérős, derűs nyugal­mát idézik. Felesége, a gyönyö­rű, vörös hajú Tiller Ella (Rippl- Rónai is megfestette) szinte minden második képén feltűnik. A mezei csokrok és a finom, művelt, a párizsi szalonokban is otthonos asszony haláláig ins­pirálta a művészt, akit elbűvölt szépségével, okosságával és lelki jóságával. Feleség, szere­tő, anya, modell, harmóniát te­remtő személyiség — sugallják a portrék a festő elégedett örö­mével. Itt látható felesége barátnője, Michnay Ida arcképe is. A szomorú szemű szépasz- szony a Clemenceau nevet vi­selte, menye lévén az egykori Tigrisnek nevezett, híres fran­cia politikusnak. Kunffyék Mun­kácsy özvegyénél ismerkedtek Fotó: Gáspár Andrea meg Michel Clemenceauval és feleségével, a galántai járásbí­ró lányával. Michel ugyanis egyetemi tanulmányai után Magyarországon, báró Kuffner galántai cukorgyárában dolgo­zott, s az időben ismerkedett meg későbbi feleségével. Kunf­fy részletesen szól emlékiratai­ban a Clemenceau családról, a Tigris két fiúunokájáról, akik anyjukkal együtt hosszan ven­dégeskedtek Somogytúron. (Mellesleg Michel éppen az öreg Clemenceau kívánságára váltéi magyar feleségétől, majd , ,jó hazafiként” francia lányt vett el.) Clemenceauné bánatos pil­lantásán, valamint a Gyermek­temetés részletein kívül minden mű derűt sugároz. Világos szí­nek, sok fény, harmónia. Kunffy szerette az életet, az élet is sze­rette őt, kegyes volt hozzá; mondhatnók, szerencsés csil­lagzat alatt született. Soha nem irigyelt, nem bántott senkit. És különös módon még ezért sem kellett bűnhődnie. Szapudi András Hagyomány, példakép A KÖZÉPISKOLAI NEVELÉSBEN Királyfi a tanítványok között DOKUMENTUMRIPORT EGY BENCÉS PAPTANÁRRÓL emberiességgel és me­gértéssel oktatott. Szen­téletű pap volt, vallásos­ságában és hazafiassá­gában egyaránt ki- e- melkedő egyéniség. Örvendetes tehát, hogy példamutató életútja eb­ben a kötetben méltó elismerést nyer. Bánhe­gyi Jób példaképe lehet minden igazi jó magyar papnak. ” Flabsburg Ottó ajánló sorai beigazolódnak e dokumentumriportban, amelynek vezérfonala Bánhegyi Jób 1966-ban írott Életem és sorsom című kézirata. A szerző e műből is tallózva alkot még teljesebb képet ra­jongva tisztelt nagybáty­járól, aki nélkül elképzel­hetetlen volt a karácso­nyi ünnepkör (szülőfalu­jában ő mondta az éjféli Szapudi András KIRÁLYFI A TANÍTVÁNYOK KÖZÖTT A példamutatásnak, a hagyo­mánynak igen nagy szerepe van a közösségek életében. A hagyomány eltéphetetlen szá­lakkal köt bennünket a múlthoz; tisztelete fölött a közösség őr­ködik. Mivel az ember tudatilag és érzelmileg is ifjúkorában a legfogékonyabb, célszerű, hogy a hagyomány oldaláról is ebben a korban érje a legtöbb impresszió. E szempontból ma különösen jelentős feladatuk van a középfokú oktatási inté­zetek tantestületeinek. A ha­gyományőrzésben is — a fél­reértések elkerülése végett hangsúlyozom — á színvona­las tantárgyi oktatás az egyik legjobb módszer. Lelket gazdagít... Megyénk középfokú taninté­zeteinek túlnyomó többsége 1948 után alakult. A pártállam politikai légköre azonban ked­vezőtlen volt a klasszikus isko­lai hagyományok őrzésére. Ezt bizonyítja több esetben a felül­ről sugalmazott iskolai névvál­toztatás, illetve névválasztás. S bár a tantesületek látóköréből sohasem esett ki a hagyomá­nyok ápolása, e tekintetben az 1945 előtti középiskolák is meg­rövidültek. Tanúsítja'ezt akár a csurgói Csokonai, akár a ka­posvári Táncsics gimnázium szobrainak, emléktábláinak, évszázados szimbólumainak mostoha sorsa. Ma ismét tapasztalható spon­tán törekvés iskoláink részéről, hogy anyagit és szellemit nem sajnálva (amennyire a pénzügyi keretek engedik) visszaállítsák a klasszikus hagyományokat, illetve újakat teremtsenek. Élen jár ebben a barcsi Széchenyi gimnázium. A hagyomány lel­ket gazdagító, maradandó em­lék; nemcsak az iskola névadó­ja, annak kultusza, nemcsak a szokásos rendezvények, kiállí­tások, évkönyvek, alapítvá­nyok, tantárgyi versenyek, em­léktáblák, a szakköri élet tarka­sága jelentik ezt, hanem a tes­tületek jellegzetes tanárai, igaz­gató egyéniségei is. A tanár- egyéniségekhez fűződik a leg­több emlék. Általuk lesz az ifjú­ból felnőtt; s akarva akaratlan részévé válnak a tanuló értelmi fejlődésének, sikereinek, eset­leg kudarcainak. Sok szó esik ma olyan iskolai feltételek megteremtéséről, amelyek a lehető legteljeseb­ben elősegítik a tanuló szemé­lyiség kibontakozását. Ennek azonban a tanári személyiség kibontakozhatósága a feltétele. Hátráltató tényezők azonban a gazdasági gondok. Márpedig a nevelőiskola kellő anyagi fede­zet híján igazán nem alakulhat ki. Nem töltheti be, amire hiva­tott lenne. Példaképeink A példaképválasztás a neve­lés folyamatában bonyolult lelki folyamat, seregnyi tényező motiválhatja. Napjainkban kü­lönösen időszerű, hogy erről szót ejtsünk. Tanítás közben kell megértetni diákjainkkal, hogy a példaképeinkről alkotott véleményben korántsem egy­séges a történelemtudomány. Gondoljunk csak Kossuth és Görgey, Bajcsy-Zsilinszky vagy Károlyi Mihály megítélésére! Tudatosítani kell, hogy múltunk számos személyiségének érté­kelése a változó politikával va­lamelyest együtt változik. Az 50-es évek szorongással teli korszakában a tanórákon bizo­nyos neveket ki sem lehetett ejteni; ezeknek az embereknek emléktáblái, szobrai, írásai, egész életműve indexre került. Az elmúlt negyven évben felnőtt legalább két olyan generáció, amely nem — vagy alig — hal­lott sok olyan politikusról, íróról, művészről, tudósról, akinek pedig a nemzeti panteonban volna a helye. A baloldali munkásmozga­lom héroszait (magyart és nem­zetközit) nehezen emésztette meg a magyarság zöme. S fel­nőtt két generáció, amelynek megrendült a hite a valós nem­zeti hagyományban, s igazából az újjal sem tud azonosulni. Az oly szilárdnak és megdönthe­tetlennek mondott korról kide­rült, hogy nagyon is ingatag, s az út, amelyen haladtunk, vak­vágány... A mai 14—18 éves diáknak azonban meg is kell magyarázni ezt. Most, a tan­órán! S „fentről” a tanár nem kap receptet (nem is kell neki). A tanuló azonban joggal várja el, hogy tanára ne „beszéljen mellé”, s ne csak az igazat mondja, hanem a valódit is... Kritikus vélemény Feladatainkat nem kerülhet­jük meg. Azok a tanárok, akik eddig is elég bátrak voltak (mert voltak ilyenek) kritikus vélemé­nyük kimondásában, könnyeb­ben boldogulnak; mások meg majd felzárkóznak. Csak így, ezzel az elhatározással és készséggel lehet szolgálni az ideológiailag egyre nyitottabb iskola, a nevelőiskola nemes célkitűzéseit. Dr. Marek János A közelmúltban jelent meg Szapudi Andrásnak, lapunk főmunkatársának hatodik köny­ve. A Kirfályfi a tanítványok kö­zött című, karcsú kötet a Győr- Sopron Megyei Tanács és a Siófoki Városi Tanács Végre­hajtó Bizottságának, valamint a 99. sz. győri jogtanácsosi mun­kaközösség sponzorálásával került ki a veszprémi Prospek­tus gm. nyomdájából. Dr. Bánhegyi Jóbnak állít emléket a Gáspár Andrea pro­dukcióival gazdagon illusztrált mű. A kiváló paptanár Istennek szentelt élete elevenedik meg a lapokon. A névtelenség homá­lyából „előbányászott” egyéni­ség nem más, mint a szerző anyai nagybátyja, aki — csak­úgy mint ő — Győrsövényhá- zon született. Tevékeny papi és pedagógusi munkája során pedig olyan tanítványokat okí­tott, mint Habsburg Ottó, akinek diákévei idéződnek fel, termé­szetesen Zita királyné alakjával együtt. Olvashatunk azonban a kor más neves személyiségei­ről, többek közt Mécs Lászlóról, Ady Lajosról és Gulácsy Irénről is. Szapudi András könyve elé ezt írta dr. Habsburg Ottó: ,, Bánhegyi Jób számomra a magyar bencés megtestesítője volt. Elsőrangú tanárként meleg misét és a másnap dél­utáni nagymisét is ő celebrálta), s akinek kedvenc poétája Ber­zsenyi Dániel, a niklai remete volt. A könyvben szót kap a szerző édesanyja — a pap-tanár húga, Ilona — is, aki 1945 óta csak az irodalmi lexikonban látta nyom­tatásban, 1979-ben 83 eszten­dősen elhunyt testvére nevét, s aki még ma is bánkódik azon, miért maradt a berekesztett utak vándoraként méltatlanul háttérben szentéletű bátyja. Szapudi András talán ezért — némi törlesztésként — írta meg könyvét, amelynek bemu- tatója január 4-én 19 órakor lesz a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központban levő Teátrum ká­véházban. Lörincz Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom