Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-31 / 26. szám
1991. január 31., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Balogh László Kárpáti raBszódia Ártatlanul elítélve Attól a szándéktól vezérelve, és abban a hitben írom ezt a visszaemlékezést, hogy megjelenik a Somogyi Hírlap című lapban, és hogy ezzel is emléket állítsak a lágerben meghalt édesapám, Balogh Sándor jeltelen sírjára, valahol Oroszországban. A háborút megelőző, a háború alatti és utáni években Kárpátalján, Eszeny községben laktunk. Mint közismert, Kárpátalját az 1945-ben megkötött szovjet—csehszlovák szerződés értelmében egyesítették Szovjet-Ukrajnával, így mi is szovjet állampolgárok lettünk. (Magyar állampolgár és nagy- kanizsai lakos 1971-ben lettem.) Édesapámat 1946. október 16-án váratlanul letartóztatták. Feltehetően koholt vádak alapján, mert soha sem tudtuk meg, mivel vádolták. Zárt tárgyaláson 1946. december 31-én, ahol családunk egyetlen tagja nem lehetett jelen, 5 évi börtön- büntetésre, 3 évi szibériai száműzetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Természetesen fellebbeztünk a népbíróságnál. A tárgyalás 1947 tavaszán volt Ungváron. A tárgyalás szünetében kb. 10 percig találkozhattunk édesapámmal a folyosón, amíg a bíróság elvonult ítélethozatalra. A tárgyaláson a bíróság az első fokú ítéletet annak megváltoztatása nélkül jóváhagyta. A SZU-ban az volt a gyakorlat, hogy a foglyot csak a tárgyalásig tartották börtönben, utána elvitték lágerbe. így a fellebbezési tárgyalás után édesapámat is kivitték Oroszországba. Minden héten legalább egy alkalommal vitték a rabokat a lembergi gyorsvonathoz kapcsolt rabszállító kocsiban valahova... Fájdalmát és bánatát a rabságban azzal próbáltuk enyhíteni, hogy néha-néha küldünk neki csomagot (postán), időközben ő a lágerből már írhatott levelet. Jöttek a háromszögűre hajtogatott levelek, amelyekben ő biztatott bennünket, hogy még jóra (jobbra) fordul a sorsa, ezzel együtt a mi sorsunk is. Nem így lett! Pedig annyira bízott egy amnesztiarendeletben, amelyet nagyon várt... 1947/1948 telén azt írta levelében: „az ujjaim vége kezemen és lábamon megfagyott”. Az utolsó levelet már más írta helyette. A megfagyott ujjakkal nem tudta megfogni a ceruzát. Valahol az Urál hegység déli részén fenyőfát termeltettek ki a rabokkal mínusz 40-45 fokos hidegben. A szverdlovszki terület Tábori nevű járásának Ker- cseny nevű helységéből, egy lágerből adott utoljára életjelt magáról. 1948 nyarán jött a hivatalos értesítés az ungvári anyakönyvi hivatalnak, hogy meghalt, a halál okának „avégtagok elfagyása” volt beírva. Nagyon nehéz éveket éltünk át abban az időben. A lakásból kitettek bennünket. Édesanyám három gyerekkel hajlék nélkül maradt, albérletbe kellett mennünk, jó emberek befogadtak egy szobába. A teljes vagyonelkobzást csak azért nem hajtották végre, mert még ebben az embertelen rendszerben is volt egy olyan megszabás, hogy ahol az elítélt után gyerekek maradtak, ott nem volt szabad végrehajtani a teljes vagyonelkobzást. így csak a bútorzat egy részét vitték el tőlünk. A hivatalos értesítés ellenére még sokáig reménykedtünk, hogy hátha megjön édesapánk, hátha nem igaz, hogy meghalt. De hiába vártunk. Csak az mentett meg bennünket (édesanyámat és engem, én már 18 éves voltam), a teljes kétség- beeséstől, hogy a két kisebb testvért föl kell nevelni. A húgom 12, az öcsém 7 éves volt abban az időben. Senkinek nem kívánom, hogy olyan élete legyen, mint a mi családunknak kijutott abban az időben. A társadalomból kita- szítottan, szegényen, nélkülözések között éltünk, a megaláztatásról nem is beszélve. Remélem és bízom benne, hogy most már olyan élet következik itt Magyarországon, de mindenütt máshol Európában, még a Szovjetunióban is, amikor nem kell attól tartania senkinek, hogy családjától elszakítják, börtönbe zárják, hamis vádak alapján ártatlanul elítélik. Úgy tudom, hogy Eszeny községben is, mint Kárpátalján sok más településen, egy emlékművet állítanak fel azok nevének feltüntetésével, akik valahol messze idegenben, jeltelen sírban alusszák örök álmukat. Ezen az emlékművön lesz édesapám neve is felírva, mert a végtelen orosz mezőkön nem jutott egy fajta, de talán még koporsó sem az ártatlanul elhurcolt, ártatlanul elítélt raboknak. Csak emlékezetünkben él majd emlékünk, amíg élünk. Nyugodjanak békében! Kárpátalján 1944 novemberében a lakosság tudomására hózták: „Minden férfi 18-tól 50 évesig, holnap háromnapi élelemmel jelentkezzen a községházán közmunkára.” És az emberek gyanútlanul jelentkeztek, abban a hiedelemben, hogy a háborús károk helyreállítására viszik őket a közeli városokba (Ungvárra, Munkácsra) dolgozni, és hogy három napról van szó valóban. Szolyváig fegyveres őrizet mellett, gyalog tették meg az utat. Az első meglepetés Szolyván érte őket, amikor egy patak híd- ján kellett átmenniük: a hídon túl megmotozták őket, mindenüket elvették, még a náluk megmaradt kevés élelmet is, és beterelték a meglepett embereket egy iskolaépületbe. Szolyván volt a gyűjtőtábor, itt különböző helyeken, pl. betonos barakkokban helyezték el őket, majd elkülönítették a betegeket, az időseket az egészségesektől, a fiatalabbaktól, a munkára alkalmasaktól. Az emberek itt döbbentek rá, hogy foglyoknak tekintik őket, úgy is bántak velük, mint abban az időben a hadifoglyokkal. Pedig ezek az emberek nem harcoltak a fronton, hanem békés polgárok voltak. Az embertelen körülmények miatt már ott, Szolyván sokan meghaltak. Voltak ott nemcsak kárpátaljai magyarok, hanem különböző nemzetiségű hadifoglyok is. Egyes feltételezések szerint 100 ezer fogoly is megfordult Szolyván, ebből csaknem 40 ezerre tehető a kárpátaljai deportáltak száma. Itt mindennap temettek. Legtöbben vérhasban és tífuszban haltak meg. Azt mondják a szemtanúk, hogy a tömegsírok fölött ma lebetonozott autóbusz-pályaudvar van. Nemhogy virág, de még egy fűszál sem nőhet az ártatlanul meghalt földi maradványai felett. Azt is mondták a túlélők, hogy 4x4 m-es illemhelyek voltak kiásva, melyeken vastag gerendák voltak keresztbe téve. Azokon végezték el szükségletüket a foglyok. Volt, aki annyira le volt gyengülve, hogy beleesett, beleszédült a fekáliába, soha senki nem kereste többé... Szolyváról úttalan utakon, a hegyeken át, a Uzsoki-hágón keresztül gyalog tették meg az utat Szamborig. Sokan meghaltak már útközben is, nem bírták a hosszú menetelést. Szamborban volt egy utolsó lehetőség a kárpátaljai magyarok számára: jelentkezni lehetett a cseh légióba. Akik egy kicsit is tudtak csehül, illetve szlovákul, jelentkeztek. Közülük 5-6 hónap múlva mindenki hazajött a háború befejezése után, nem is kerültek bevetésre a németek ellen. Természetesen ide csak a legegészségesebbek jelentkezhettek. A többieket, a kárpátaljai magyarokat, különböző lágerekbe vitték, ahonnan 2-3 év múlva jöttek haza, vagy sohasem... Az otthon maradt csonka családoknak igen nehéz lett a helyzetük. Még azoknak is, akiknél megmaradt a családfő. Volt olyan család, amelyből az apát és két fiát is elvitték. A tiszta magyar falvakban a jegyzőt, a tanítót vagy a papot — ha nem menekült el a front közeledtével, vagy nem esett bele a 18-50 év közötti korosztályba — valamilyen ürüggyel letartóztatták és elítélték. így a falu ott maradt férfiak, meg „írástudó” emberek nélkül. És ekkor jött a hatóság. Hozták a kitöltetlen íveket, hogy írják alá: a lakosság kéri Kárpátalja csatlakozását Ukrajnához. Hozták a papírokat a csonka családokhoz, hogy írják alá: önként belépnek a kolhozba. Mert ha nem írják alá egyik vagy Nekem is van néhány emlékem 1956-ról, amikor is Kárpátalján, Csapon laktam (1969- ben telepedtem át Magyarországra), a vasútnál dolgoztam. Az 1956. október 23-át követő napokban Csap határállomáson 4-5 katonavonat várt a továbbításra Záhony felé, de Záhony nem fogadta ezeket. A csehek nem engedték, hogy Csehszlovákián át továbbítsák a szerelvényeket. így kénytelenek voltak „lábon” menni Magyarországra az orosz gépkocsik és a tankok. Azt beszélték abban az időben, hogy a Csap—Záhony közötti vasúti hídon, a Tisza felett a sínpárra talpfákat raktak le egymás mellé, és így mentek át a tankok Magyarországra. A bevonulás mindjárt a 23-i események után kedődött, és több napon át tartott. (Akkor még nem volt Záhonynál közúti híd.) Csapon, a lakásunktól nem messze, egy fa törzsére valaki egy kézzel írott röpcédulát helyezett el. A röpcédulát én nem láttam, szövegét nem olvastam, állítólag olyasmi volt benne, hogy „ne bántsátok a magyarokat, ők semmi rosszat nem akarnak, csak szabadon szeretnének élni”... Ezekben a napokban engem és még néhány barátomat beidéztek a milíciára, ahol saját kezűleg le kellett írnom az életrajzomat. Csak később tudtam meg, hogy mindez arra kellett, hogy összehasonlítsák a kézírásomat a fenti említett röpcédulát író írásával... Feltételezték, hogy én írtam a szöveget. A feltételezést arra alapozták, hogy édesapámat 1946-ban másik javaslatot, nem engedik háza a férjet, az apát vagy a fiút a lágerből. Ha aláírják, akkor hazajönnek a férfiak... ártatlanul elítélték, tehát én sem vagyok híve a rendszernek... Még egy epizódra emlékszem ebből az időből. November első napjaiban Csap vasútállomás átrakó pályaudvarán napokon át egy 6-8 fedett tehergépkocsiból álló szerelvényt készítettek elő. Az ablakokat vasráccsal'látták el, illetve fogolyszállításra tették alkalmassá a kocsikat. Egy éjszaka ezek a kocsik eltűntek Csapról, hogy hova, azt csak azok a vasutasok tudnák megmondani, akik azon az éjszakán szolgálatban voltak (ha még él közülük valaki). Természetesen erről abban az időben nem volt szabad beszélni. Azt rebesgették, hogy fiatal magyar forradalmárokat szállítottak ezekben a kocsikban, olyanokat, akik az októberi események alatt és után fogságba estek. De az is szóbeszéd tárgya volt, hogy olyan szovjet katonákat szállítottak bennük, akik az események sodrásában átálltak a felkelőkoldalára... A Kárpátalján élő magyarok, legalábbis azok, akik közvetlen környezetemben éltek, nagy figyelemmel kísérték az októberi eseményeket. Reménykedtünk a reménykedőkkel, csüggedtünk a csüggedőkkel... Segíteni nem tudtunk, az együttérzésen kívül mást nem adhattunk. Akkor 26 éves voltam, most 60 vagyok. Sokat nem tettem azért, hogy másképp legyen, hacsak azt nem, hogy mindig biztattam a környezetemet: lesz még magyar kibontakozás, lesz még szebb jövő... S talán ez sem kevés. Még egyszer 1956-ról P. Grunert OKOSAN HAZUDJ A széles ágyon fiatal nő feküdt. Hosszú, szőke hajazilált volt. Ajobb- jában kis kaliberű pisztolyt tartott. — Öngyilkosságnak tűnik — mondta Halder nyomozó. — Na igen — dörmögte Sterner felügyelő és a lakosztályt nézte. — Föl kellett törnünk a hálószoba ajtaját — jegyezte meg egy rendőr szinte bocsánatkérően. — A kulcs belül volt és beragadt. Vegyétek ki a zárat, vagy inkább az egész ajtót vigyétek a laborba — mondta Sterner a technikusoknak. — Tehát a lehetőségeit messze meghaladó lakásban élő hölgy életében — a szomszédok szerint — két férfi volt — mondta később Halder, aztán hozzátette: — Az idős építési vállalkozónak pénze van, az egyetemista pedig csinos fiú. — Ugyanaz a játék, mint mindig — bólintott a felügyelő. — \ gazdag öreg eltartja a lányt, az pedig szerelmes lesz egy fiúba... — ...aki viszont elhagyja, öngyilkosságba kergeti szeretőjét — folytatta Halder. — Nem. Ez a lány nem olyan típus volt. Az a gyanúm, hogy gyilkosság történt. — És ezt hogyan fogja bebizonyítani? Hiszen az ajtót belülről zárták be. A felügyelő vállat vont. — Ahol cél van, oda útnak is vezetnie kell! Megyek a laborba. Heinz Waller építési vállalkozó a feleségével és lányaival egy pompás villában lakott. A látogatókat a ház ura fogadta. Ötven feletti, markáns embernek látszott. — Nos, uraim, miről van szó? — Ön fenntart egy lakást a városban és abban egy fiatal nő... — Ha lennének szívesek a dolgozószobámba fáradni—szakította félbe a felügyelőt és idegesen körülnézett. — Hát igen, a lakás. Azt egy kedves barátnőm számára bériem. Talán történt valami Claudiával? — Sajnos, a hölgyet holtan találtunk — válaszolt Sterner, miután megmutatta az igazolványát. — Holtan? — kiáltott a vállalkozó és meredten nézte Stemert. — Tehát mégiscsak végzett magával... — Nem öngyilkosság volt! — Nem öngyilkosság? Hát akkor., megölték? Ki? Miért? Hogyan történt? — Brutális módon megfojtották — mondta a felügyelő, és figyelmen kívül hagyta társának meglepett arcát. — Megfojtották? — dünnyögte a vállalkozó. — Ez lehetetlen... Már úgy értem, nem tudom megmagyarázni. Zsebkendőt húzott elő és letörölte homlokáról az izzadságot, majd a székbe roskadt. A felügyelő föléje hajolt. — Igaza van, tévedtem. Claudiát nem fojtották meg. — A hang hirtelen felerősödött. — De ezt ön honnan tudja? És mit ejtett ki a zsebkendőjéből az imént? A végszóra felemelt két kis fémdarabot az íróasztalról. — Úgy tűnik, hogy ezek a fémszilánkok Claudia hálószobájának a kulcsáról valók. Majd a laborban ellenőrizzük. Szigorúan nézett Wallerre. — Hogyan kerültek ezek a bizonyítékok a zsebkendőjébe? Nos, én megmondom, mit állapítottak meg a laborunkban. Ön, a gyilkosság éjjelén, a bűncselekmény után, egy finom fogóval kintről elfordította a hálószoba kulcsát, hogy azt higgyük: öngyilkosság történt. Aztán a fogót a zsebkendője mellé, a zsebébe tette ám a szilánkok rajta maradtak. És most gyorsan mondja el, miért lőtte le a szeretőjét! Miért kellett meghalnia? Wallert összetörte a felügyelő szövege. — Én... Szóval, Claudia meg akart zsarolni. Azzal fenyegetett, hogy mindent elmond a feleségemnek. Nem volt más választásom, úgy gondoltam. Miután Wallert elvezették, a nyomozó a feletteséhez fordult. — Jól a sarokba szorította, főnök. Mestermunka volt! De ha az árulkodó fémszilánk nem lett volna... — Ember, azt én hoztam a laboratóriumból! Aztán egy adott pillanatban az asztalára csempésztem. De hiszen ismeri a jelszót: ahol cél van, oda útnak is kell vezetnie. „Malenkij rabot” = 2-3 év deportálás vagy halál... Egy szovjet internáló tábor maradványai — ma APN fotó
